Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)
1947-01-11 / 1458. szám
1947. január 11. BÉRMUNKÁS 7 oldal A reakció járma nem örökre szól (a.l.) Ha mostan egy tényleges szemlét tartunk az itten végbemenő társadalmi eseményekre vonatkozóan, minden kertelés nélkül megállapíthatjuk, hogy az itteni lakosság nagy százaléka, saját osztályérdekeit sem képes felismerni. Az 1929-ben bekövetkezett ipari pangás, amely nagy megpróbáltatás elé állította első sorban a munkásosztályt, a rettenetes nélkülözés sem hagyott mélyebb nyomokat a munkás agyvelőkben. Az 1929-ben kezdődő ipari pangás úgy köszöntött be, mintha a jelenlegi társadalmi rendszer teljes összeomlása elérkezett volna. Mindenki Messiást várt! A kátyúba jutott kapitalista termelési rendszer nem talált kuitat magának. A munkanélkülivé vált munkás millióknak vásárlóképessége teljesen leromlott. Hogyan is lehetne az iparokat mozgásban tartani, amikor nincsen piac az áruk számára? Minden társadalmi kérdés megoldása, most először az Egyesült Államok történetében a kormányzatra várt. Furcsa, de igy van, a termelési anarchiába jutott amerikai nagytőke és üzlet, a bankárok a Roosevelt kormánytól várták a megváltást. Természetesen Roosevelt is mint a magántulajdon rendszerének hive, aki elsősorban hivatásszerűen igyekezett a rendszer további fenmaradását valamiképpen biztosítani, államkölcsönt folyósított úgy az iparvállalatok, mint a bankok részére. Azonfelül a munkások nagy részét állami közmunkákon igyekezett foglalkoztatni. Ebben az időben, amikor az egész kapitalista társadalmi rendszerünk a tönk szélére jutott, Roosevelt liberális kormányának sikerült egynéhány munkásreformot is törvényesíteni. Annak idején nem is talált nagy ellenállásra, mert maguk az iparvállalatok is csak a kormány jóvoltából látták üzleti föllendülésüket. Nehezen döcögött a kapitlaizmus szekere az újjáépítés felé. Végre azután jött tényleg a kapitalizmusnak a legjobb kutforrása A HÁBORÚ. Minden egyszerre föllendült. Munka lett elég, természetesen a horribilis profit sem maradt el. Azután a háború is végétért. Természetesen most az amerikai iparvállalatoknak sem kell Washingtonban könyörögni megmentésért. A háborúban billiókat összeharácsolt tőkésosztály elfelejtette a hét szűk esztendőt. De nem csak a kapitalista osztály felejtette el, hanem maguk a munkások legnagyobb része is, akik a leveskonyhákból tengették életüket. Azok is megfeledkeztek még arról is, hogy a kapitalizmus nem a humanizmusra épült, hanem a munkások kizsákmányolására. Nekünk osztálytudatos munkásoknak már van ezen a téren elég gyakorlati tapasztalatunk, hogy a munkás csak akkor jajdul fel, ha hasfalai az éhségtől már a hátgerincükhöz tapadnak. A feljajdulása is csak addig tart, amig valaki nem ad valami alamizsnát. Az amerikai munkásoknak társadalmi látköre hájog- gal van borítva. Mi, akik sohasem hittünk a Messiásokban, mindig azt tartottuk, hogy MUNKÁS KÜZDJÉL A SAJÁT OSZTÁLYODÉRT. És ha valaki ad valamit, akkor igyekezz is azt megtartani. De amint a jelek mutatják, az amerikai munkás a jelenben még arra nem képes. Abban a reményben, hogy élvezi a “demokrácia” áldásos gyümölcsét azzal, hogy minden két, vagy négy évben leadhatja a szavazatát a politikai állásokra, gondolja, hogy eleget tett osztályáért. Ezzel azután elintézettnek véli sorsát és bizony a legtöbb esetben saját osztályérdekei ellen adja le szavazatát is. Végeredményében nem is fontos ez, mert annyi egészen bizonyos, hogy a kapitalista osztályt kiszavazni a gazdasági hatalomból nem lehet. Lehet egy országban politikai szabadság, de mindaddig amig a gazdasági élet a kizsákmányoló magántulajdon rendszerén alapszik, addig demokráciáról ne is beszéljünk. Mit ér a jog, ha a gyomrunk üres! Hogy az amerikai munkásmilliók mennyire nem tudják még politikai jogaikat sem érvényesíteni, bizonyítják a legutóbbi választások, hogy azokat választották be munkásszavazatok révén a törvényhozó testületbe, akiknek minden törekvésük oda fog irányulni, hogy 100 százalékban képviseljék a nagytőke érdekeit és mindazon reformokat, amelyeket az előbbiek életbe léptettek, ők megsemmisítsék. , Mi ipari unionisták, nem siránkozunk a fontieken. Tudjuk, hogy amig a munkásosztály föl nem ismeri az osztályharcot és nem annak alapján viv ki magának társadalmi előnyöket, addig azok az előnyök nem is lesznek maradandók. Hogy a jelenlegi reakció életbemaradása milyen hosszú lesz, csak kizárólag attól függ, hogy a munkásosztály milyen mértékben ismeri föl magát az osztályharcot. A mi szempontunkból azok a reformok, amelyeket a munkások minden harc nélkül kapnak, elpuhitják, nem törődömmé teszik. A forradalmi hangulata a munkásosztálynak ténylegesen akkor fokozódik, ha a reakció már az elért jogokat és kedvezményeket egyszerűen lábbal tapossa. A forradalmi munkásmozgalom legjobb agitátora a reakció. Harcra kényszeríti a szervezett munkásokat és ha azok még a múltban nem voltak osztálytudatos forradalmárok, az elkeseredett harcban, tényleg azokká válnak. Ha az Egyesült Államokban a múltban talán nem is volt számottevő forradalmi szervezet, de most a nagytőkét képviselő reakciós republikánus honatyáink érlelni fogják a forradalmi munkásmozgalom talaját. És a reakció maga fogja megásni saját sírját. Még mindég kevés az eleség A világ élelmiszer ellátásának szűkös voltára most. a legilletékesebb ember mutatott rá. D. A. Fitzgerald a neve és a Nemzetközi Élelmiszer Tanács vezértitkára. Ezt a hivatalt most állították fel, a háború alatt létesített Combined Food Board helyébe. Az amerikai füszergyárosok országos egyesületében tartott felolvasást Mr. Fitzgerald, ahol a száraz tényeket közölte, minden kommentár nélkül. Ezekre a tényekre alapították és fpgják alapítani az Egyesült Nemzetek a követendő élelmiszer politikájukat. Mint ismeretes, majdnem minden európai államban csak adagolva lehet kapni kenyeret. Ahoz, hogy a folyó termelést követő évben az adagolást megszüntessük, 35 miliői tonna gabonát kellene ezekbe az országokba importálni. Ezzel szemben a legtöbb, amit az élelmi-1 szert szállító országok elküld- hetnek, 25 millió tonna lesz. Ennek 40 százalékát az Egyesült Államok fogják kivinni, tehát 10 millió tonnát, ami 400 millió bushelnek felel meg. Az Egyesült Államok az idén 6 és fél milliárd bushelt termelt s ehhez képest ez a kiviteli mennyiség nem sok. Különösen tengeriből igen könnyen kivihetnének sokkal többet, ha csak a rendelkezésre álló készleteket kellene tekintetbe venni. Olajokban és zsírokban a készletek szintén nem fedik a szükségletet. A világ olaj és zsir termelése 1947-ben a háború előttinek csak 85 százalékát fogja elérni, a nemzetközi forgalomba pedig csak 50 százalékát. De az Egyesült Államok helyzete más. Az Egyesült Államoknak nincs feleslege ezekből az árukból, mint ahogy a gabonanemüekben van. Ha nem akarnók tekintetbe venni a világhelyzetet, mindenki annyit fogyaszthatna személyenként, mint a háború előtt. De akkor a világ többi részén az átlagos fogyasztást 65-70 százalékra kellene leszállítani, a legkedvezőtlenebb helyzetben levő országokban .pedig 33 százalékra. Az a kérdés tehát, vájjon hajlandók vagyunk-e segítő készségünket azzal bebizonyítani, hogy személyes fogyasztásunkat a háború előttinek 80 százalékára szállítjuk l'e? A cukor készletekben való világhelyzet hasonló a zsiradékéhoz. Az utolsó két évben Amerika és az Egyesült Nemzetek fogyasztásának aránya a vliágfo- gyasztáshoz képest ugyanaz volt mint a háború előtt. 1947-ben a világ cukortermelése 10 százalékkal több lesz, mint 1946-ban volt. Ha tehát az eddigi arányszámot folytatni akarjuk, saját fogyasztásunkat is megnövelhetjük 10 százalékkal. “De vájjon elegendő lesz-e ez a 10 százalék az édesszájú amerikai közönségnek és a többi haszonra váró cukoripari vállalatoknak?’’ — ezt kérdezi Mr. Fitzgerald és hozzáteszi, hogy “ha készpénzj nek vesszük, mindazt, amit ol- ! vasunk a lapokban, akkor nem.” A mai helyzetben az Egyesült Államok nagyon is résztvesznek abban a nemzetközi törekvésben, hogy méltányosan osszák el a világon rendelkezésre álló élelmiszereket. A kongresszus meghatalmazást adott az elnöknek, hogy szabályozhassa a behozatalt és a kivitelt. De ez csak átmeneti intézkedés volt. A behozatalok ellenőrzésére való jogosítvány 1947. március 31-én, a kivitelekről 1947. junius 30-án lejár. Mr. Fitzgeraldnak az a véleménye, hogy ezeket a felhatalmazásokat a kongresszus ösz- szejövetele után azonnal meg kell hosszabbítani. Ha ez nem történnék meg, attól kell tartani, hogy az érdekcsoportok nyomása meghiúsíthatja a nemzetközi kooperáció sikerét, a cukor és a zsírok elosztása körül. Fontos tehát, hogy a közönség erélyesen pártolja a felhatalmazás meghosszabbítását, mihelyt a kongresszus összeül. A kanadai National Film Board mozidara- i bot készített el “Eleség — a Béke Titka” címen, amelyet egyházak és egyesületek maidnem ingyen kaphatnak kölcsön. A filmből láthatjuk, hogy ez a “titok” Amerika kezében van, mert Amerika termeli annak az élelemnek a legnagyobb részét, amellyel a világ békéjét megalapozni és felépíteni lehet. Common Council LELEPLEZETT HAZUGSÁGOK BELGRAD — A United Nations Relief and Rehabilitation Administration (UNRRA) kontrol bizottsága tüzetes vizsgálat után megállapította, hogy teljesen valótlanok a külföldön, de különösen Amerikában terjesztett azon hírek, hogy Jugoszláviában az UNRRA adományokat politikai célokra használják fel. A vizsgáló bizottságban az Egyesült Államokat John Lin- deman, a Szovjet Uniont Vitali Petrov és Angliát Margaret Shufeldt képviselték. A bizottság öt heti vizsgálat után megállapította, hogy az UNRRA adományokat vallásra, politikai felfogásra vagy faji eredetre való tekintet nélkül osztják szét a segélyre szorulók között. A bizottság sehol sem talált nyomot arra, hogy a segélyből olyanok is kaptak volna, akik nem voltak rászorulva, vagy bárkit is kizártak volna politikai nézetei miatt. Dr. Allen C. Tester, aki a Hiroshima városra dobott atombomba hatásait vizsgálja, azt jelenti, hogy a robbanás olyan hatással volt a gránit tömbökre, hogy azokban a szemcsék meglazultak és akár kézzel is mor- zsolhatóvá lettek. A tudós Dr szerint a kövezetre az atombomba áltál okozott rázkódtatásnak az a hatása, mint több évszázad időjárásának. Ez az anyagi dizintegráció körülbe. mérföldnyi körzetre terjed ki.
