Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)

1946-08-10 / 1436. szám

8 oldal BÉRMUNKÁS 1946. augusztus 10. SZEMELVÉNYEK Magyarországi Lapokból Erdély két munkásnépe A romániai, elsősorban az er­délyi demokratikus sajtó napi­renden tartja a sovinizmus el­leni harc kérdését. Az erdélyi magyaroknak és románoknak egyformán fontos, hogy az uszí­tó sovinizmus politikája soha többé ne kerekedhessen felül. A legkiválóbb magyar és román irók is hozzászólnak a problé­mához. Alább Nagy István: “Leggonoszabb ellenségünk a sovinizmus’’ cimü tanulmányá­ból közlünk érdekes részletet: Nem véletlen, hogy 1437-ben Budai Nagy Antal a- vegyesla- kosságu erdélyi megyékben, — Kolozs és Szamos — román és magyar parasztokkal együtt kelt fel a magyar és szász nagy- birtokosok ellen. A vegyeslakos- ságu megyékben a román pa­rasztság megláthatta, hogy a magyarság nemcsak grófokból, meg botosispánokból és kardos hajdúkból áll, hanem elsősorban hozzáhasonló, meggyötört ma­gyar parasztmilliókból. Budai Nagy Antal és Tardus Iacob ve­zetésével ezért tudták összefog­ni a két népet közösen nyúzó magyar és szász nagyurak ellen már ötszázkilenc esztendővel ez­előtt. Ez az ötszázkilenc év előtti román-magyar összefogás annál csodálatosabbnak tűnik, mert akkor mindkét nép parasztjai írástudatlanok voltak. Felvető­dik a kérdés: ma Írni, olvasni tudó román és magyar tömegek tudatlanabbak lennének analfa­béta őseiknél, hogy egymás el­len lehet őket uszítani? Mi ta­gadás, sok tekintetben valóban tudatlanabbak. Az irni-olvasni tudással a reakciósok hamis írástudói sok hazugságot ver­tek mindkét nép fejébe. A véd­telen szegényparaszt gyerekei­vel elhitették az iskolában: az­ért nincs az apjuknak földje, mert a románok ’’betolakodtak” Erdélybe és sok földet elkapa­rintottak a magyarok elől. A szegény román parasztok gye­rekeivel meg elhitették ennek épp az ellenkezőjét, azt mond­ván nekik: hogy a magyarok voltak a betolakodók és kiszo­rították őket Erdély földjéről. Ezekből a tanításokból aztán majd minden magyar s majd minden román azt vette ki, hogy ha föld kell, vagy jobb megélhe­tés, vissza kell venni Erdélyt az úgynevezett “jogtalan bitorlók­tól”. Mivel pedig mind a ma­gyar, mind a román hallhatta, hogy mit tanul a másik nép is­kolában, újságokban és sovi­niszta népgyüléseken — gyűlöl­ni kezdték egymást. Félni kezd­tek egymástól. Még ott is elhi- degültek egymástól, ahol vegye­sen lakták a megyéket. Mind a román, mind a magyar földhöz­ragadt földműves dolgozók és tudatlanabb ipari munkások a más nemzetiségűnek tulajdoní­tották a maguk nyomorúságát. Mi ezzel szemben az igazság? Erdélyben csakis azokat lehet jogtalan bitorlóknak nevezni, akik munka nélkül vették birto­kukba s örökölték apáról-fiura I a munkáskéztől megművelt ha- ! talmas uradalmakat, vagy az ipari müveket és tudományos intézeteket. Ezek pedig kevés kivételtől eltekintve, a jobbágy­tartó nagybirtokos nemesek, a későbbi szabad parasztnyuzó nagyurak voltak. Ezek között a nagyurak között az utóbbi öt­ven esztendőben magyarok, ro­mánok, szászok és zsidók egy­aránt szerepeltek, egyformán sanyargatták a román és ma­gyar dolgozó népet. Ezeknek a kivételes helyzetű munkátlan bitorlóknak a rablá­sai miatt azonban nem lehet fe­lelőssé tenni sem a magyar, sem a román nép, sem a zsidóság be­csületesen dolgozó többségét. Nem ok a nemzeti fölényeske­désre az sem, valamely nép többségével szemben, hogy az egyik inkább völgyben folyó gazdálkodást folytatott, vagy a másik hegyi pásztorkodást, er- c’elést vagy szénégetést, fae- dénykészitést űzött. Minden em­beri munka egyformán hozzájá­rult Erdély művelődéséhez, mert minden művelődésnek emberi munka az alapja. Erdély két munkásnépe, a ro­mánság és magyarság kiegészí­tette egymást. Egymás mellett munkálkodva változtatták Er­dély földjét a századok folya­mán “tündérkertté”, ahogy Mó­ricz * *Zsigmond, a demokrata ma­gyarság elhunyt, nagy Írója Er­délyt egyik nagy regényében el­nevezte. Háborús pokollá s a nemzeti gyűlölet földjévé Er­délyt munkátlan urai, a bitorlók züllesztették, azok, akik folyton PESTI HUMOR Pontos Diagnózis Dr. Konzervatív találkozik az utcán dr. Haladóval és sopánko­dik a drágaság miatt. Végül is dr. Konzervatív kijelenti: — Rettenetesek ezek a nagy árak. Az a bajunk, hogy olyan sok ma a nulla. Dr. Haladó szelíden feleli: — Téved kedves uram. Az a bajunk, hogy a múltban volt itt sok á nulla! — Tudja mit fog ábrázolni az uj trilliós bankjegy? Egy tu­cat politikus arcképét. — Hogy-hogy? • — Tizenkét nulla lesz rajta. — Igaz, hogy az uj egyfilléres már forgalomban van? — Hogyne, csakhogy most milliárdnak hívják. — Hihetetlen, hogy milyen szeszélyes ez az adópengő? — Miből gondolja? — Már kezd egészen kiszá­míthatatlan lenni. — Hogy tehet tiz billiót egy lóra? Hátha lemarad és elveszti a pénzét? — Hát maga sem tudja, hogy “rossz pénz nem vész el”? (Szabad Száj) azt vitatják, hogy ki telepedett meg korábban Erdélyben, akik ezzel a vitával folyton el akar­ják terelni figyelmünket arról, hogy Erdélyben azoknak van joguk élni, akik verejtékes mun­kájukkal biztosítják az erdélyi népek jövőjét. (Szabad Nép) HOGYAN KELETKEZIK A VÉRVÁD A vérvád otromba meséje olyan mint a lidércfény, minél jobban kergeti az ember s akar­ja megsemmisíteni, annál gyor­sabban repül tovább. Százszor rácáfoltak már erre az ostoba és gálád bujtogatásra, de száz- egyedszer megint csak felüti bű­zös fejét. Hiába irtjuk ki az egyik helyen, a másikon újjá­születik. Hogy miként születik ez a förtelmes mese, ime itt egy példa: A Soproni Világosság Írja: Babela Gyurka nevű elemi­iskolás fiúcskát hazamenet megkérdezett egy ismeretlen férfi, nem tudja-e, merre van a Kossuth Lajos ucca? A fiúcska megadta a feleletet és mivel ő is abban az irányban haladt, vele ment az ismeretlen férfi is, aki közben betért egy üzletbe, a gyermek meg tovább ment. Ebből aztán azt a mesét kere­kítette ki két asszony, hogy “egy szakállas zsidó a Kossuth Lajos uccában egy anyától elra­bolt egy gyermeket” és ehhez a meséhez persze hozzátüztek még egyebeket is. Amikor ezek a hírek már szerteszáguldottak a városban, a rendőrség vette a kezébe az ügyet. Kiderült, hogy a vérvád me­séket terjesztő asszonyok leá­nyai valamennyien az Orsolya- zárdába járnak. A rendőrség azonban a zárdába is ellátoga­tott és ott a kihallgatott növen­dékek egyöntetűen azt vallot­ták, hogy Mater Lőrincz Heléna és Mater Pelle Ignatia figyel­meztették a növendékeket, vi­gyázzanak, ha az uccán valaki megszólitj a őket, fussanak el. A két asszonyt, Tóth László- nét és Klee Istvánnét, akik a szakállas zsidót “látták”, letar­tóztatták, majd átadták a bíró­ságnak. A két zárdái nővért pe­dig rendőri felügyelet alá he­lyezték. RENDŐRKÉZRE KERÜLT HÉJJAS BANDITÁK Az újságok részletesen beszá­moltak annak a vizsgálatnak az eredményéről, amelyet több mint két évtized múltán folyta­tott le a politikai rendőrség Kecskeméten és környékén a hírhedt orgoványi gyilkosság­sorozat ügyében. Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály garázdál­kodásainak és bűntetteinek hát­terét világította meg a nyomo­zás, amelynek eredményekép­pen a letartóztatások hosszú so­ra történt. Néhány főbünösnek azonban sikerült megszöknie. Most elfogták Tassy Gergelyt, a leghirhedtebb Héjjas-banditák egyikét. Tassy Gergely kihall­gatási adatai döntőek lesznek a Héjjas-üggyel kapcsolatban. A kecskeméti népügyészség fog­házába került. A szabadság nagy felelőséget jelent. Azért tartózkodnak oly sokan tőle. LEVÉL AZ AMERIKAI MA­GYAR SAJTÓHOZ A budapesti Népszava júni­us 20-iki számában találtuk az amerikai magyar sajtóhoz intézett alábbi levelet. A le­vélben kifejezett kérés jogos­ságát teljes mértékben elis­merjük. Sőt mi több, annak szellemében jártunk el a fel­szólítás nélkül is, mihelyt az összeköttetést meg tudtuk ta­lálni. Meg kívánjuk jegyezni azt is, hogy a Bérmunkás ál­landó o’storozása vetett vé­get annak a kalózkodásnak is, amellyel az amerikai ma­gyar lapok szerző és forrás kihagyásával vettek át Íráso­sokat a hazai lapokból. — Szerk. Mindig öröm volt nekünk, magyar Íróknak, újságíróknak, ha szavunk túljutott földrajzi határainkon és belekerült a vi­lág civilizációjának, kultúrájá­nak, emberiességre törekvésé­nek vérkeringésébe. Igyekez­tünk is — mi magyar írástudók, a betű alázatos szolgái — minél több vért ömleszteni a világkö­zösség vénájába. Most sem sze­rénytelenség vagy követelőd- zés emeli bennünk a szót, ame­rikai magyar laptársainkhoz cí­mezvén a mondanivalót. Arról van szó ugyanis, hogy az ameri­kai magyar sajtó megtisztelő módon magyar lapokból átvett szépirodalmi müvekkel, cikkek­kel, beszámolókkal és riportok­kal színesíti hasábjait és ad nyilvánosságot a magyar iroda­lomnak az uj haza magyarsága körében. Ez szép és lelkesítő. A ma­gyar közírók és szépirók eddig nem is támasztottak — noha ez a nemzetközi jognak és a szo­kásnak is megfelel, sőt a méltá­nyosságnak is — követelést a honorálás iránt. Most sem te­szik ezt, csak szerényen emlé­keztetnek arra az ínségre, mely ha a magyar betüvetőknek a múltban osztályrészük volt, e napokban különösen az és az amerikai közvélemény előtt, de főképpen az amerikai magyar­ság és e magyar sajtó vezérka­ra előtt nem is ismeretlen. így hát legyen szabad a kö­vetkezőket mondanom: mi bol­dogan adjuk az amerikai ma­gyarságnak — s ha ez rajtunk múlnék — a világirodalomnak is, a szellemi kalóriát. Ne tekint­senek bennünket profánnak és anyagiasnak, ha ezért a szellemi kalóriáért fizikai kalóriát ké­rünk. Ez, azt hiszem, a cserevi­szony adottságainak is meglel­ne, mert a szellemünket tápláló kalóriánk elég nagymennyiségű, de szegény testünket, bizony, már szűkösen tudjuk ellátni, pe­dig az alkotáshoz valami fizikai nyugalom is szükséges. Ezért hát arra kérjük a jó amerikai magyar sajtót, hogy leközölt írásainkért — nem könyörado- mányt — hanem tisztességes honorárium fejében némi tej­port, konzervet és egyéb földi jót küldeni szíveskedjenek. V. E. A United Nations ügynökei még mindig kutatnak az uj vi­lágfőváros lakóhelye után. New York vidékén szeretnék felépí­teni, de több helyen nem látják szívesen a “betolakodott idege­neket”.

Next

/
Thumbnails
Contents