Bérmunkás, 1946. január-június (34. évfolyam, 1405-1430. szám)
1946-06-08 / 1427. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1946. junius 8. i Egyről-Másról-------ELMONDJA: J. 7 TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK 1968 junius 2 — Az első Szakszervezeti Kongresszus Angliában. ^ -v 1877 junius 2------Az összes vasúti szervezetek Egy Szervezetbe tömörültek, ami azonban csak 25 napig tartott. 1916 junius 2 — Az IWW által irányított “Mesaba Range” sztrájk kezdete. 1900 junius 3 — Megalakult az “International Ladies Garment Workers Union”. 1904 junius 4 — Independence-ből (Kansas) deportálták a sztrájkoló bányászokat. 1871 junius 7 — A francia “Kommunárdokat” lemészárolták. 48 ÓRÁS VASÚTI SZTRÁJK Az elmúlt héten lázas izgalomba tartotta az egész országot a vasúti forgalmi munkások két szervezetének tagsága, akik 48 órás munkaszünettel megbénították az ország “ütőerét” a szállítást. A munkabeszüntetést hosszú hónapokra visszamenő tárgyalások előzték meg, azonban eredménytelenül. A vasutmágnások hajthatatlanok maradtak; a kormány és az általa kinevezett “fact finding” bizottság a vasúti mágnásokat bátorította, mig a Railroad Brotherhood szervezet kötelékébe tartozó 18 szakszervezet szabotálta a sztrájkot, az mégis oly izgalmat okozott, hogy csaknem fejtetőre állította az egész kapitalista rendszert. A sztrájkban közvetlen a Brotherhood of Railroad Trainman és a Brotherhood of Locomotive Engineers tagjai voltak érdekelve, de közvetve az összes forgalmi munkásokat érintette, mert a sztrájkolok nélkül a vonatok nem közlekedhettek, mivel mind a két szervezet tagsága az úgynevezett “kulcs pozíciót” foglalja el a vasúti szállításnál. Bár a sztrájk nem volt “villámszerű” mert már hónapok óta fenyegetett, még sem tudtak semmit tenni az érdekelt fórumok, csak fühöz-fához kapkodtak. Valószínű, hogy az utolsó percig kételkedtek — mint mindenki — hogy a konzervatív szakszervezetek úgy sem szüntetik be a munkát, csak fenyegetőznek. A SZTRÁJK ELŐZMÉNYEI A Railroad Brotherhood szervezetek közös bizottságai még elmúlt év julius havában benyújtották követeléseiket a vasúttársaságoknak és a tárgyalások akkor meg is kezdődtek. Az eredeti követelések voltak: 2 dollár 50 cent napi béremelés és a forgalmi szabályokban 45 oly módosítást követeltek, amelyeket sérelmesnek, vagy végre- hajihatatlanoknak találtak a munkások. Hat hónap leforgása alatt többször tárgyaltak az érdekelt felek, azonban a vasúttársaságok semmi kielégítő ajánlatot nem tettek, mig januárban az az ajánlat került felszínre, hogy bízzák a vitás ügyet békéltető bizottságra, amelyet ha mindkét fél elfogad, annak döntése kötelező. Az érdekelt 20 szak- szervezet közül 18 elfogadta a békéltető bizottság eszméjét, de a kettő visszautasította azt. Március 8-án President Truman kinevezte a “fact-finding” bizottságot, amely április 3-án tette meg jelentését, mely szerint a vasúti munkások a napi két dollár ötven cent helyett — ami óránkénti 30 cent órabér javítást jelentett volna — egy dollár és 28 centet, vagy 16 cent órabér javítást kaptak volna és a 45 szabály módosítást hétre redukálták. Itt ismét csorbát szenvedett a szakszervezetek között a szolidaritás, mert a 18 szakszervezet ismét elfogadta a “fact-finding” bizottság ajánlatát, de a kettő ismét visszautasította azt. Ugyanakkor a két szervezet kimondotta a munka- beszüntetést május 18-iki kezdettel. Május 17-én a kormány lefoglalta a vasutakat és a két szervezet megbizottaival megkezdődtek az alkudozások a sztrájk; rendelet visszavonására. A két szervezet képviselői, illetve elnökei, Alvanly Johnston a mozdonyvezetők részéről és A. F. Whitney a kalauzok szervezetétől öt napi “fegyverszünetet” kötöttek a kormány megbizottaival, azonban az öt nap letelte után sem kaptak kielégitő ajánlatot. Bár az órabér javítást két és fél centtel emelték, de ugyanakkor az eredetileg ajánlott hét szabálymódosítást visszavonták. Ily stádiumban találta a vasutasok ügyét május 23-ika, amikor az öt napi “fegyverszünet” lejárt. És mindannyiunk ámulatára a mozdonyvezetők és kalauzok megtagadták a vonatok elindítását május 23-án délután 4 órakor és amelyek útban voltak azokat leállították ott, ahol a megállapított idő érte őket. Május 24-én az Egyesült Államok elnöke rádió hálózatokon át szólította fel a sztrájkoló munkásokat, hogy vegyék fel ismét a munkát, mert ha nem . . . Május 25-én délután négy órára rendkívüli ülésre hívta össze az elnök a kongresszust és oly törvény megszavazását kérte, amellyel a sztrájkoló vasúti munkásokat — és minden oly ipar esetleges sztrájkoló munkásait, amelyek alapvető fontosággal bírnak az ország gazdasági életére — besorozhassák a “hadseregbe” és ugyancsak felhatalmazást kért arra, hogy a katonaságot vezényelhessen ki a sztrájk által sulytott pályák, vagy telepek üzembentartására és az ily üzemből eredő haszon a “kormány pénztárába legyen folyósítva”. Három perccel az elnök beszédének megkezdése előtt azonban a vasúti szervezetek elnökei — Johnston és Whitney — lefújták a sztrájkot, azzal okolva ímeg ezen lépésüket, hogy “azok Jaz. emberek ott a hegyen (a kongresszus) törvények létesi- í tésével, talán lehűlnek és visz- szalépnek a cselekvéstől amig őrületben vannak. Mert akiket az istenek elakarnak veszíteni, először az eszüket veszik el.” Később Whitney az ujságtu- dósitóknak adott nyilatkozatában éles támadást intézett Truman ellen és kijelentette, hogy az “ő szervezete” 47 millió dollár vagyon felett rendelkezik és ha szükséges minden centet feláldoznak, hogy Truman többé ne legyen megválasztva elnöknek és a következő választásoknál kibuktassák mindazon képviselő és szenátorokat, akik ily törvény mellett szavaznakA Truman által ajánlott javaslatot az alsóház egy órán belül három szavazat ellenében elfogadta, a szenátusban azonban éles vitát váltott ki, lényegesen enyhítették, módosították, majd újból visszaküldték az alsóházhoz. Érdekes, hogy a szenátusban a javaslat ellenzői a két szélsőséget képviselő árnyalatból kerültek ki. Tudni illik a szenátusban három árnyalatot külömböztetnek meg. A “liberálisok”, a “konzervatívok” és a “reakciósok”. A liberálisok ellenzik a javaslatot, met szerintük az alkotmány megsértése volna, ha fegyveres erővel kényszeritenék a “polgárok egyik rétegét” (a munkásokat) a termelésre, amelyből profit származna a “másik rétegnek” (a kizsákmányolóknak). A reakciósok szintén ellene vannak, de nem azért, mintha lelkifurdalást okozna nekik, hogy a munkásokat rabszolga módra kényszerítik, hogy szolgálják a kizsákmányolókat, hanem, mert az elnök javaslatában benne van, hogy “az ily üzemből származó profit a szövetségi kormány pénztárába legyen folyósítva”. Ez szerintük “szocializmus” lenne és a kizsákmányolok profitjának ily megnyirbálásához ők nem járulnak hozzá. TANULSÁG A VASÚTI SZTRÁJKBÓL Bár rövid életű volt a vasúti sztrájk és sokak szerint “elbukott” mégis oly erőteljes példát szolgáltatott a munkásság szervezett erejének teljesítő képességéről, amely minden vitán felül áll. Félreérthetetlen bizonyságot szolgáltatott arról, hogy a munkáskezek nélkül nincsen élet a társadalomban. És ha a munkásság ez’t a termelő erőt helyesen szervezi meg és céltudatosan használja, nincs erő amely azzal megmérkőzhessen. Hozhatnak bármily törvényeket, azok csak úgy hajthatók végre, ha a munkásság annak engedelmeskedik. Ha megtagadja az en- gedelmet, a törvény annyit sem ér, mint a papír, amelyre lefektetik. A bányászok éppen most bebizonyították, hogy szenet nem lehet törvénnyel bányászni. Nagy hátrányára van a munkásságnak, hogy mint a vasutaknál is a szorosan együtt dolgozó munkások 20 különböző szakszervezetben vannak széttagolva. Ha Whitney a trainme- nek 47 millió dollárját ahelyett, hogy a politikusok kibuktatására pazarolja, a 20 szakszervezet MEGHÍVÓ Az IWW chicagói csoportjai 1946 JUNIUS 16-án nagyszabású SAJTÓ PIKNIKET rendeznek a gyönyörű fekvésű VILLA GARDEN kerthelyiségben, 6913 Milwaukee Ave. A helyiség privát és alkalmas egy kellemes nap eltöltésére. Kezdete d. e. 10 órakor, ízletes magyaros ebéd már délbe lesz kapható. Belépti dij adóval együtt 50 cent. A jövedelem az IWW sajtó: az Industrial Worker, az Industrialist! és a Bérmunkás támogatását szolgálja. A Bérmunkás olvasóit és azok ismerőseit ezúton is tisztelettel meghívja a Rendezőség. Útirány: Bármely irányból a Milwaukee Ave.-ig' és azzal a végállomásig. Onnan pedig négy block séta a kerthelyiségig. egyesítésére fordítaná, sokkal nagyobb szlogálátot tenne a vasúti munkásoknak és általában a munkásosztálynak. Az én felfogásom szerint az ipari szervezkedés gyakorlati megvalósulásának legnagyobb akadályozói a szakszervezeti basák hada. A vasutaknál mind a húsz szakszervezetnek meg van a vezérkara, akik görcsösen ragaszkodnak a pozícióhoz, amelytől elesnének, ha a 20 szervezet egyesülne egy szervezetbe. A 20 szervezet rendelekzik 100—150 millió dollár vagyonnal, amiből kitelne, hogy minden egyes szervezet vezérkarát teljes fizetéssel nyugdíjba helyeznék igy legkönnyebben megszabadulnának azoktól, akik megakadályozzák, hogy a húsz szervezet tagsága egy szervezetbe tömörülhessen. Ez sokkal észszerűbb volna, mint a politikusok kibuktatására fordítani a milliókat, mert egy garnitúrát kibuktatnának és esetleg egy másik, még ezeknél is rosszabb kerülne a helyükre. A munkásságnak és a munkásszervezeteknek tehát nem az a teendője, hogy energiáját és pénzét a politikusok megválasztására, vagy kibuktatására pazarolja, hanem, hogy minden “egy iparban dolgozó munkást egy Ipari Szervezetbe és az Ipari Szervezeteket az EGY NAGY SZERVEZETBE” tömörítse. Az igy megszervezett tömegnek nem kell könyörögni a politikusoknak; nem kell sürgönyöket küldözni a képviselőknek, hogy erre a javaslatra szavazzon, amannak pedig ellene, mert egy 24 órás Általános Sztrájkkal nem csak egy törvényjavaslatot buktathat meg, hanem a kapitalista rendszert is. A MUNKÁS SAJTÓÉRT A munkásosztály felszabadulási harcának egyik legszükségesebb és legeredményesebb fegyvere a SAJTÓ. A sajtó nap- ról-napra, vagy hétről-hétre bekopogtat a munkásházak ajtaján, hogy elvigye az események hireit; megvilágítsa azokat a munkásosztály szemszögéből és állandóan figyelmeztesse a munkásságot, hogy a “Munkásosz-
