Bérmunkás, 1946. január-június (34. évfolyam, 1405-1430. szám)
1946-04-06 / 1418. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1946. április 6. SZEMELVÉNYEK Magyarországi Lapokból A BÁSTYÁK LEOMLANAK IRTA: HÁMORY LÁSZLÓ Ha a “müveit magyar olvasó” kezébe véletlenül Indiáról szóló könyv került, bizonyára elszörnyülködve olvasta, hogy e hatalmas félszigeten még most is fennáll az évszázados kasztrendszer, gyémánttal borított maharadzsáival és szeny- nyel borított érinthetetleneivel. A magyar társadalom gazdaság alapjaiban és rétegződésében az 1848-as forradalom csak felszínes változást okozott. Az arisztokrácia továbbra is megtartotta nagy birtokait és szigorú kasztszerüségét. A jobbágyfelszabadítás ellenére is fennmaradt a magyar “érintetlenek”, a földnélküli zsellérek kasztja is. Ebből a kasztból lejjebb már nem vezethetett, feljebb pedig csak egészen kivételes esetekben vezetett ut. A középbirtokos nemesség gazdasági helyzete azonban a reform következtében alaposan megváltozott. Mivel kellő mobiltőkével nem rendelkezett, nem bírta a modernebb termelésre áttérő nagybirtok konkurenciáját. Ezért csúszott ki a föld a dzsentri kezéből. Az ország ügyeit intéző nagybirtokosok, hogy politikájukhoz a földnélküli nemesek támogatását megkapják, a birtok helyett kárpótlásul állami,, legfőképpen közigazgatási állásokat adtak nekik. Mivel a hivatalok a városokban voltak, az évszázadok óta falun élő nemesség a városokba kényszerült, azok közé a polgárok közé, akiket eddig lenézéssel és megvetéssel kezelt. A városba költözés természetes következménye az lett volna, hogy a nemesség elveszíti rendi különál- lássát és beolvad, felszívódik a nagyobbszámu városi polgárságba. Nem ez történt. Ezernyolcszáz évvel ennek előtte a diaszpórába kényszerült zsidóságot ugyanígy fenyegette a gazda-népekbe való beolvadás veszélye. Akkor a zsidóság szellemi és politikai vezetői, a rabbik oly szigorú, a környező népektől eltérő életformát, vallási, nyelvi és öltözködési törvényeket szabtak a zsidóság számára, amelyek évszázadokon át megakadályozták az asszimilációs folyamatot. A városokba került dzsentriknél is kialakult a talmudikus törvényeknél alig enyhébb szokásjog mint a beolvadás elleni különböző ürügyek alatt meg tudják vonni, ha nem nekik tetsző módon viselkednek, beszélnek, nagy hatalmat tett le a mostani kormány és annak pártja kezeibe. De viszont az is bebizonyosodott, hogy ha ezek maradnak hatalmon, akkor igen nagy munkanélküliség és koldus sors lesz osztályrészük, mert a földek felosztását, a gyárak államosítását, a katholikus párt nagyon erősen ellenzi. így azok zárva, tétlenül vannak és a nép meg segélyre szorul. küzdelem fegyvere. Ezeknek a szokás jogi szabályoknak áthágása azzal a szankcióval járt, hogy a vétkes kizáratik az “úriemberek” kasztjából. Az első világháború előtti magyar dzsentri életformájáról és életfelfogásáról igen jól szemléltető, bár irodalmilag csekély értékű képet nyújt a hires Gyurkovics-család regénye. A háború és a forradalom után sem változott meg lényegesen Gyurkovicsék és széleskörű rokonságuk élete és felfogása. A változás csak annyi, hogy a kaszt neve most “keresztény középosztály” és egy kissé antiszemitábbnak illik lenni. Továbbra is áll a mondás: “Ha nem tanulsz, inasnak adlak!” ,ami magyarul azt jelenti, hogy kitaszítunk magunk közül. Lehetsz aztán müveit és gazdag kereskedő, vagy iparos, de nem lehetsz tagja a “párbaj képes úriemberek” közösségének. Az urifiuból jobb esetben katonatiszt lesz, vagy a közigazgatásnál helyezkedik el,* végső szükség esetén papnak megy. A legigazibb ur azonban az, aki saját néhányszáz holdján gazdálkodik. Ez, természetesen minden dzsentri vágyálma és az álom megvalósítása érdekében még gazdag polgárleányt vagy nagyon gazdag zsidóleányt is lehet venni. Hozzátartozik még az uriemberség fogalmához az is, hogy hivatalában ne dolgozzék, ne keveredjen stréber hírébe. Az öltözködésben kötelező valamelyes vidékiesség: zergetollas vadászkalap, lengyelszabásu télikabát, de legalább egy ormótlan nagy címeres pecsétgyűrű. Névjegyen, hivatali aj tó táblán elő- név vagy előnevek kiirandók, ugyancsak kötelező a monogram fölött az ötágú korona is. A háboruutáni nagy felfordulásban néhány nem “ebenbürtig’ származású is bekerült a hivatalokba, de ezek sem törték meg a kaszt hagyományait. Sőt! Neofita buzgósággal idomultak át dzsentrivé, épugy, mint néhány évtizeddel korábban az ittmaradt Bach-huszá- rok. Sváb vagy szláv nevük ip- szilonosra változott, egy-két előnév is került valahonnan. Gyorsan feledték ezek az át- változók a budai krejzleros, vasúti bakter, esetleg hitközségi Még azok is, akik egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot az ilyen választásoknak, nem igen mondhatják, hogy mindegy az, hogy ez a fekete reakció pártja, a papság képviselői, vagy a balszárnyi, a szervezett munkásság, az iparilag előbbre haladott munkásság ,akik a földeket, a gyárakat el akarják venni az uraiktól, kerül-e hatalomra. Ezen sorok szerény Írójának véleménye szerint, inkább az ipari és radikálisabb munkásság, mint a reakció adja meg a lehetőséget a haladásra. sakter papát, fölvették az “úri” modort és az “úri“ öltözködést. Néha kissé eltúlozták a dolgot, így például ők hozták divatba a zöld lódenből készül vadászkabátot (a Kovocsevics Milen- kótól) és a feketesujtásos, dolmányt (a Guttmantól). A külsőhöz természetesen megfelelő világnézet is járult. Trianoni álbuslakodás, Turul bajtársiság, MAC és MÉP-tagság. Szidni kell a szocit és a zsidót, dicsérni kell Gömbös (a jákfai) dinamikáját, együtt kell viccelni a brómról Darányival (a Náci bácsi fia!) és együtt kell árulni a hazát Im- rédyvel (az ómoravicaival!). A végén pedig bízni kellett a né* met csodafegyverekben. A magyar demokrácia eddigi egyetlen valóban társadalomát- alakitó cselekedet a földreform volt. Egyszerre két kasztot szüntetett meg: a nagybirtokos arisztokráciáét és a földtelen parasztét. A földhöz jutott zsellérből a demokrácia öntudatos, teljes jogú állampolgárt kíván nevelni, akit nem zár el sem a másik paraszttól, sem a városi munkásságtól a nyomorúság mindennél jobban elszigetelő bástyafala. Mi lesz a földjét vesztett arisztokratákból? Nem tudjuk, de nem is túlságosan érdekes. Számuk viszonylag oly csekély, hogy eltűnésük, vagy beolvadásuk alig érezteti majd hatását. Egy részük bizonyára külföldre megy, vagy ment is már. Talán olyan is van közöttük, aki “dolgozni” kezd, maradék tőkéjéből eszpresszót vagy divatszalont nyit. Egynéhány fiatalabb és csinosabb hölgytagjáról azt beszélik, hogy honorárium ellenében vállalkozik á kombinéra himzet kilencágu koronát értékelni tudó külföldi urak szórakoztatására. Az állami és önkormányzati hivatalok Íróasztalai mögött még ma is a dzsentrik vagy a hozzájuk mindenben hasonult áldzsentrik ülnek, következésképpen a B-lista is őket érinti legerősebben. A legszívesebben azt látnok, ha valamennyi bo- kacsattogató “tiszteletem Béla- bátyámozó” címeres ur eltávozik a közhivatalokból. Képességeiket igen kevésre becsüljük, abban sem hiszünk, hogy ez a réteg csodálatos metamorfózison esett volna át, demokrata lenne és dolgozni akarna. A kaszt tehát részben már elvesztette, részben a közeljövőben elveszti gazdasági alapjait és ezzel, akár akarják tagjai, akár nem, a kaszt megszűnik. Az elzárkózás és az egymás iránti összetartozás érzését csak azért tudták fenntartani, azért tudtak sikéresen küzdeni az asszimiláció ellen, mert nemcsak származásuk, hanem foglalkozásuk, lehetőségeik és nagyjából jövedelmük is azonos volt. Megszűnnek a hivatali pozíciók, megszűnik a kaszt. Meghalt a gyerek, oda a komaság. A B-lista hozzávetőleges számítással legalább ötvenezer család, vagyis százötven-kétszázezer ember egzisztenciájában hoz lényeges változást. Ilyen nagyszámú ember sorsa mellett már nem mehetünk el oly fölényes nemtörődömséggel, mint ahogy joggal tehetjük a néhányszáz arisztokratáénál. Mi lesz a leépített köz- tisztviselőkkel ? Az elmúlt hetekben az egyik | hetilapban igen szellemes cikk jelent meg a katonatisztekről. A cikkíró a selyemifuságot, dzsessz-dobossá'got és a könyvügynökséget ajánlotta elhelyezkedésül a tiszteknek. A dolog nem ilyen egyszerű. A magyar idegenforgalom még sokáig nem lesz olyan fejlett, hogy tízezer selyemfiu és dobos találhatna magának elhelyezkedést. Sőt, attól félünk, hogy a külföld is csak kis számmal visz ki tőlünk ilyen “szakmunkásokat”. Az elmúlt években már vetődött fel hasonló problémája a magyar társadalomnak. Akkor a zsidó törvény intézkedé- I sei folytán igen nagyszámú értelmiségi foglalkozású ember lett kenyértelenné. Az állástalanok egy része a már akkor is virágzó feketekereskedelemben helyezkedett el, a másik, jelentősebb és tisztességesebb része pedig ipari pályára ment. Emlékeznek még e cikk olvasói az átképzési hullámra?! A leépített köztisztviselők és katonatisztek egy része bizonyára szintén a legkönnyebb és legkézenfekvőbb pénzkeresethez, a feketézéshez folyamodik. Remélhetőleg a tisztességesebb és komolyabb rész már most rájön arra, hogy a feketepiac egyszerre megszűnik és a zugkereskedelem helyett — ahogy az asszimiláció elleni védekezést eltanulta a talmudikus zsidóságtól, ugyanúgy a modernebb zsidóktól az átképzést tanulja el — ipari pályára megy. Magyarország komoly munkaerőhiányban szenved. A háború következtében elpusztult a tanult szakmunkások jelentős hányada, de kevés a segédmunkás is. Elhelyezkedési lehetőség tehát van és ha a bérek az infláció pillanatnyi áradatában csak nominálisan magasak, mégis remény van arra, hogy rövidesen a munkás is emberhez méltó életet élhet fizetéséből és az ipari munkássá lett köztisztviselő életszínvonala se fog katasztrofálisan lesüllyedni. A két munkáspárt és a szakszervezetek őrködni fognak afelett, hogy a szakmunkás legalább olyan vásárlóértékü munkabért kapjon, mint amilyent kapott a miniszteri titkár a bethleni szanálás idején. A dzsentri birtokállománya, a hivatali Íróasztal elsajátítására nem a bosszú és káröröm vezet bennünket. Ettől a földreformmal egyenértékű társadalmi átalakulástól azt várjuk, hogy az állami igazgatás minden ága ,amely eddig a reakció melegágya volt, most valóban a népért dolgozó és a népből való emberek munkahelye legyen. A B-listától azt is várjuk, hogy megszüntesse a társadalmi rétegek egymástól való merev elzárkózását. Az ideális ,osztálynélküli társadalmat csak a szocializmus valósíthatja meg, mégis hasznosnak és a fejlődés vonalába esőnek tartjuk a magyar kasztrendszer bástyafalainak lebontását, mert ha ez megtörténik, a szellemi és fizikai dolgozók közötti elzárkózásból eredő ellentéteket a kapitalizmus nem tudja majd kihasználni a maga érdekében, amint azt a múltban tette. A bástyafalak már omladoznak. És ha teljesen összeomlanak, Magyarország megszűnik Európa, Indiája lenni. (Népszava)
