Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)

1945-08-11 / 1384. szám

Ü É R M ti N K . .-Í •5 olda» 1945. augusztus 11. AMIT um HAGYHATUNK SZüNÉLKÜL ___CS...Ő MEGJEGYZÉSEI MONUS ILLÉS Már elparentálták az ameri­kai és az óhazai lapok, a Nép­szava volt szerkesztőjét, akit a nyilas baniták bitang módon kivégeztek. Ki-ki a maga mód­ja, világnézete szerint vizsgál­ta meg Monus Illés pályafutás sát, tevékenységét, de egy két­ségtelen, hogy csak a bukott forradalmak, a munkásmozga­lom élharcosainak a legyilko- lása, elüldözése tette lehetővé azt, hogy Monus Illés és más hozzá hasonlóan tipikus szak- szervezeti bürokraták, mint Vancák, Payer, Peidl a magyar munkásmozgalom élére kerül­jenek. Igen, Monus típusa volt a nyugodt, zavartalan termelést óhajtó szakszervezeti hivatal­noknak, akinél a végcél a mun­kásosztály fglszabaditása csak május elsejei frázissá válto­zott, nem óhajtott mást mint kollektiv szerződés utján apró előnyöket kiverekedni — lehe­tőleg verekedés nélkül — mely­nek az ideje alatt zavartalanul folydogálhatott a szakegyleti élet. A tagok fizették a járu­lékokat, amelyet ő feltétlen tisztességesen és pontosan el­könyvelt, elegeit tett az egyle­te és a párttal szembeni köte­lességének, mert pontosan kol- lektálta és befizette a pártadót, de a komolyabb harcból szép rendesen kivonta magát. Maga a szakszervezete is az úgynevezett “előkelő” szakmá­hoz tartozott, a cipőfelsőrész készítő munkásoknak volt tit- akik magukat nagyon fölötte akk magukat nagyon fölötte látták a cipészeknek, vagy plá­ne a csizmadiáknak, hogy q foltozó suszterokról ne is be­széljek. Ő is, a szakszervezete is, hű­séges és loyális uszályhordozó­ja volt a pártvezetőség jobbol­dali szárnyának, bizony na­gyon sok jóakarat kellett ahoz, hogy őket vörösnek lehessen mondani. Vágyai és céljai nem igen terjedtek túl a szakszer­vezet titkárságán, még csak képviselői mandátumról sem ál­modozott. Jól tudta, hogy az alapos képzettsége dacára sin­csen kilátása arra, hogy a szer­vezett munkások pártvezéré vá­lasszák. A bukott forradalmak után, amikor a párt és szakszervezet minden valamirevaló aktiv har­cosa elpusztult vagy elmene­kült, jött el az ő idejük, a szél­ső jobboldali szakszervezeti hi­vatalnokoké, kik még Garamit is túl radikálisnak tartották. Huszonöt éven át paktáltak Horthy minden kormányával, a képviselői székekért, a törvé­nyes szakszervezeti lehetőség­ért nem csak a szervezett mun­kásokat adták el és lemondtak a munkások szervezéséről, de megadták a látszatát is annak, hogy a Horthy rendszer 20 éven keresztül, mint alkotmá­nyos és parlamentáris rend­szer szerepelhessen a világ sze­me előtt, amelynek még szoc. dem. ellenzéke is volt. Monus nem lehetett képvise­lő, mert külföldi születésű volt és nem vette ki az állampolgár­ságot. Később meg már vallási akadályai is voltak, de nagy intelligenciája, taktikázó és vp> taképessége, mégis nagy befo­lyást biztosítottak neki. A dik­tatúra után minden fehér ter­ror dacára otthon maradt, mert joggal hitte azt, hogy ő semmi olyat nem követett el az uralkodó osztály ellen, amely­ért felelnie kellene. Valószínű ez az elgondolása volt az oka, hogy még Szálasiékat is bevár­ta, kik azonban már nem törőd­tek a látszat törvényességgel, csak a munkásvezért látták benne és kegyetlenül legyilkol­ták. Az ő tragédiája igazolja azt, hogy az osztályellenséggel nen* lehet kiegyezni, az legfeljebb csak kihasználja addig, amig az az érdekeinek megfelel, de ha a vezér már nem uralkodik a tömegek felett, akkor elta­possák őket is. A jobboldali, szelíd, a harctól iszonyodó, be­csületes szakszervezeti hivatal­nokból, kényszerből lett párt­vezért, épp úgy elpusztították mint a megalkuvást nem isme­rő, harcos proletárt. Tehát a megalkuvás nem fizetődött ki Monus Illés esetében sem. A magyar munkásság egy jól képzett, becsületes szakszer­vezeti bürokratát vesztett el Monusban, a mostani magyar munkásmozgalom remélhetőleg szakit a Peyer-Monus-Vancák- féle megalkuvó rendszerrel és kíméletlen harcot folytat az osztályellenséggel ,amely ha az érdeke úgy kívánja, kíméletle­nül tapossa el a vele szemben álló munkásosztály harcos ala­kulatait ép úgy, mint a meg­alkuvó bürokratáit. KUKLA HELYT ÁLL Őszintén megválva, jól esd érzéssel vártam, hogy vájjon miként jaj dúlnak fel a magyar reakció berkeiben arra a ször­nyű csapásra, amely a nemzet­közi reakciót érte azzal, hogy az angol nép Mr. Churchillt és a torykat letette a hatalomról. Igaz, hogy Churchill nem mindig volt ilyen kedvence a magyar Horthy legényeknek, a háború folyamán nagyon gyak­ran emlegették neki Indiát és a többi gyarmatokat, amelyek­re szintén ráférne egy kis fel­szabadítás. De miután a náciz­mus véglegesen meg lett ver­ve, Churchill is megtalálta a régi hangját és kendőzött ná­cik hős lovagjává vált, mert megvédte a királyokat és a nagytőkét, nem csak szavak­kal, hanem tankokkal, repülő­gépekkel is. Például a laptársunk a Ma­gyarok Vasárnapjának a fél (?) - bolond Oszkárja, a bolsevizmus elleni harc “faltörő kosának” nevezte, bizony ennek az öreg kosnak a szarva alaposan ki­csorbult és a fenti lap vezér­cikk keretébe sir ja el, hogy is­mét eloszlott a “nagy remény­ség, hogy Churchill fogja fel­tartóztatni a bolsevizmus ára­datát, amely a keresztény de­mokrácia elsöprésére törek­szik.” Nagyon hálátlannak je­lenti ki az angol népet, mert “Nincs mit tagadni rajta, a nyugati szellemű, szabad ke­resztény Európa és Magyaror­szág számára, komoly csapás az, ami Angliában történt.” Mi egyetértünk ezzel a Kuk- lával, bizony nagy csapás a “keresztény” demokrá c i á r a, amely alatt ők a papság, a nagytőke, a gentry, a mágná­sok uralmát értették Magyar- országon éppen úgy, mint len­gyel földön. Elhisszük, hogy ez nagy “csapás” a belga Lipótra, a görög Györgyre, a pöttömnyi olasz Emmanuelre, a spanyol Francora, mint a szerb Petára, kik a nagy protektorukat vesz­tették el Churchillben. Ezek a kiebrudalt élősdiek, mélységes gyászba öltöztek, elkeseredet­ten nézik a már nem is bizony­talan jövőjüket. De nincs még veszve minden, kiált a gyászolók felé a mi Kuklának. Föl a fejjel. Church- hill megbukott, a torykat kise­perték, de helyettük itt van a nagy Kukla, ki a “bolsevizmus” elleni harcot “még lelkesebben, még elkeseredettebben fogja folytatni a végső győzelemig.” Rendben van kedves Kukla, csak tessék folytatni, a segéd­tisztjeivel, a félbolondal és a sztrájktörővel. Eb aki bánja, csak azt kívánjuk Churchill vé­denceinek, soha nagyobb vi­gasztalásuk ne legyen mint az, hogy ezek a Kuklák “minden poklon keresztül harcolni fog­nak” érettük. Csak azután ne vegye rossznéven a Kukla, ha a “bolsevizmus” — amely gyűjtőnév alá soroz ő minden­kit, akit nem Róma és Horthy irányit — majd kiporolja a po­litizáló csuhát. A MÁSIK PAP Az nem keresztény, hanem keresztyén, az az református, egy vacsorázó társaságban na- gyop busán vette tudomásul a csapást, de azzal vigasztalta a barátait, hogy Attlee az uj an­gol miniszterelnök sem tudja feltámasztani “azt a 10 millió vöröst és zsidót, akiket Hitler kivágott, mint egy fekélyt Európa testéből” és ezzel “lehe­tetlenné tette, hogy a vörös uralom fenmaradjon, ezért még hálás lesz az utókor Hitlernek.” Igaza van a gályarabok e mél­tó utódának, a legyilkolt milli­ókat feltámasztani nem lehet, ilyen hatalma nincs Attleenek, de olyan hatalom se lesz, amely a régi uralmat és annak az alapját a földbirtokokat, visz- szaerőszakolja a “testvér ma­gyar-lengyel népre”. Tapasztal­ni fogja a nagytiszteletü ur, hogy erre még elég “vörös” maradt Európában. KI, HOL “SZÉKEL” Hát maradjunk csak a mi kedves lapunknál, amelybe a detroiti pap, Jakab András is harcra tüzeli a híveit, felhívja őket, hogy akadályozzák meg, hogy “az igságtalanság a di­csőség trónján és az igazság pedig a bitófán székeljen. Jaj, kedves főtisztelendő uram, azt hiszem hiábavaló a nagy eről­ködés, mert nem sok a valószí­nűsége annak, hogy az “igaz­ság” magyar vonatkozásban szerinte Horthy, ne a bitófán “székeljen”. Higyje el főtiszte­lendő ur, hogy onnét, már mint az akasztóiéról le nem imád- kozza senki sem, ha egyszer a magyar nép kezébe kerül. És ahogy mi ezt a “hős” lovas matrózt ismerjük, elég gyáva ahoz, hogy az akasztófán majd “székeljen”. Aminek a minél előbbi megvalósulásáért e so­rok írója is küld az egek urá­hoz egy szívből jövő fohászt. Tekintettel, hogy én ritkán za­varom az “urat” kéréseimmel, valószínű, hogy ezt a kérése­met teljesíteni fogja. OLVASSÁTOK! Ezideig csak az amerikai kormány által kiadott vesztes­ség listát ismerjük, amelyek az egy milliót jóval meghaladó száma kell, hogy gondolkodóba ejstsen minden jóérzésü em­bert. A többi országok, különösen a nácik által megszállt terüle­tek népének a Vesztességéről csak feltételezések vannak, ta­lán hosszú évekbe telik, amig ezekről megközelítő kimutatást kaphatunk. Ennél a háborúnál, nem csak a katonai veszteséget kell számításba venni, hanem a civil lakosságét is, amely egyes országokban talán nagyobb, mint a katonai veszteség lista. A repülő bombázások, a náci büntető sortüzek, a koncentrá- cis táborok elpusztított milliós tömegei, mind szaporították az emberiség veszteség listáját. Az angol megszálló parancs­nokságok most megtalálták a németek katonai veszteség lis­táját, amelyben azonban nin- csennek bent az utolsó hetek vad harcainak a veszteségei. A kimutatás, amelyet elég hitelesnek lehet elfogadni, nem tartalmazza a sebesültek kimu­tatását, csak a halott, eltűnt és fogoly katonákat tartsa nyil­ván. Ez utóbbi az összeomlás hetében milliókkal szaporodott. A veszteség 4,064,438 sze­mély. Ebből a négy milliós ret­tenetes számból, 1,911,300 ha­lott, az utolsó hetek harcait számítva, több mint két millió német halt meg a náci őrület kísérletéért. A nyomorékok, bé­nák, vakok, őrültek száma, bi­zonyára eléri szintén a két mil­liós számot. Érdekes az, hogy amig a nyugati fronton, beleértve az afrikai és olasz inváziót is, a nácik vesztesége halottakban 160 ezer, mig foglyokban és el­tűntekben félmillión felül van, addig képet alkothatunk az orosz front borzalmairól, ha tudjuk, hogy ott majdnem egy és fél millió halott és egy mil­lió fogoly és eltüntet mutat fel a német veszteség lista. Ez a kimutatás igazolja azt, hogy a nácik megtörését a vö­rös hadsereg végezte el, ahol a nácik halottakban félmillióval többet vesztettek mint foglyok­ban, mig a nyugati invázió ide­jén a már megtört náci hadse­regnek háromszor nagyobb a foglyokbani vesztesége, mint a halottakban. Természetesen az orosz veszteség még a néme­teknél is sokkal nagyobb, mert a náci hadsereg megtörése és a náci barbárság, amelyet a polgári lakosság kiirtásával ta­núsítottak .aligha háromszoro-

Next

/
Thumbnails
Contents