Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)

1945-08-11 / 1384. szám

Ü É R M ti N K . .-Í

•5 olda»

1945. augusztus 11.

AMIT um HAGYHATUNK SZüNÉLKÜL

___CS...Ő MEGJEGYZÉSEI

MONUS ILLÉS

Már elparentálták az amerikai és az óhazai lapok, a Népszava volt szerkesztőjét, akit a nyilas baniták bitang módon kivégeztek. Ki-ki a maga módja, világnézete szerint vizsgálta meg Monus Illés pályafutás sát, tevékenységét, de egy kétségtelen, hogy csak a bukott forradalmak, a munkásmozgalom élharcosainak a legyilko- lása, elüldözése tette lehetővé azt, hogy Monus Illés és más hozzá hasonlóan tipikus szak- szervezeti bürokraták, mint Vancák, Payer, Peidl a magyar munkásmozgalom élére kerüljenek.

Igen, Monus típusa volt a nyugodt, zavartalan termelést óhajtó szakszervezeti hivatalnoknak, akinél a végcél a munkásosztály fglszabaditása csak május elsejei frázissá változott, nem óhajtott mást mint kollektiv szerződés utján apró előnyöket kiverekedni — lehetőleg verekedés nélkül — melynek az ideje alatt zavartalanul folydogálhatott a szakegyleti élet. A tagok fizették a járulékokat, amelyet ő feltétlen tisztességesen és pontosan elkönyvelt, elegeit tett az egylete és a párttal szembeni kötelességének, mert pontosan kol- lektálta és befizette a pártadót, de a komolyabb harcból szép rendesen kivonta magát.

Maga a szakszervezete is az úgynevezett “előkelő” szakmához tartozott, a cipőfelsőrész készítő munkásoknak volt tit- akik magukat nagyon fölötte akk magukat nagyon fölötte látták a cipészeknek, vagy pláne a csizmadiáknak, hogy q foltozó suszterokról ne is beszéljek.

Ő is, a szakszervezete is, hűséges és loyális uszályhordozója volt a pártvezetőség jobboldali szárnyának, bizony nagyon sok jóakarat kellett ahoz, hogy őket vörösnek lehessen mondani. Vágyai és céljai nem igen terjedtek túl a szakszervezet titkárságán, még csak képviselői mandátumról sem álmodozott. Jól tudta, hogy az alapos képzettsége dacára sincsen kilátása arra, hogy a szervezett munkások pártvezéré válasszák.

A bukott forradalmak után, amikor a párt és szakszervezet minden valamirevaló aktiv harcosa elpusztult vagy elmenekült, jött el az ő idejük, a szélső jobboldali szakszervezeti hivatalnokoké, kik még Garamit is túl radikálisnak tartották. Huszonöt éven át paktáltak Horthy minden kormányával, a képviselői székekért, a törvényes szakszervezeti lehetőségért nem csak a szervezett munkásokat adták el és lemondtak a munkások szervezéséről, de megadták a látszatát is annak, hogy a Horthy rendszer 20 éven keresztül, mint alkotmányos és parlamentáris rendszer szerepelhessen a világ szeme előtt, amelynek még szoc. dem. ellenzéke is volt.

Monus nem lehetett képviselő, mert külföldi születésű volt és nem vette ki az állampolgárságot. Később meg már vallási akadályai is voltak, de nagy intelligenciája, taktikázó és vp> taképessége, mégis nagy befolyást biztosítottak neki. A diktatúra után minden fehér terror dacára otthon maradt, mert joggal hitte azt, hogy ő semmi olyat nem követett el az uralkodó osztály ellen, amelyért felelnie kellene. Valószínű ez az elgondolása volt az oka, hogy még Szálasiékat is bevárta, kik azonban már nem törődtek a látszat törvényességgel, csak a munkásvezért látták benne és kegyetlenül legyilkolták.

Az ő tragédiája igazolja azt, hogy az osztályellenséggel nen* lehet kiegyezni, az legfeljebb csak kihasználja addig, amig az az érdekeinek megfelel, de ha a vezér már nem uralkodik a tömegek felett, akkor eltapossák őket is. A jobboldali, szelíd, a harctól iszonyodó, becsületes szakszervezeti hivatalnokból, kényszerből lett pártvezért, épp úgy elpusztították mint a megalkuvást nem ismerő, harcos proletárt. Tehát a megalkuvás nem fizetődött ki Monus Illés esetében sem.

A magyar munkásság egy jól képzett, becsületes szakszervezeti bürokratát vesztett el Monusban, a mostani magyar munkásmozgalom remélhetőleg szakit a Peyer-Monus-Vancák- féle megalkuvó rendszerrel és kíméletlen harcot folytat az osztályellenséggel ,amely ha az érdeke úgy kívánja, kíméletlenül tapossa el a vele szemben álló munkásosztály harcos alakulatait ép úgy, mint a megalkuvó bürokratáit.

KUKLA HELYT ÁLL

Őszintén megválva, jól esd érzéssel vártam, hogy vájjon miként jaj dúlnak fel a magyar reakció berkeiben arra a szörnyű csapásra, amely a nemzetközi reakciót érte azzal, hogy az angol nép Mr. Churchillt és a torykat letette a hatalomról.

Igaz, hogy Churchill nem mindig volt ilyen kedvence a magyar Horthy legényeknek, a háború folyamán nagyon gyakran emlegették neki Indiát és a többi gyarmatokat, amelyekre szintén ráférne egy kis felszabadítás. De miután a nácizmus véglegesen meg lett verve, Churchill is megtalálta a régi hangját és kendőzött nácik hős lovagjává vált, mert megvédte a királyokat és a nagytőkét, nem csak szavakkal, hanem tankokkal, repülőgépekkel is.

Például a laptársunk a Magyarok Vasárnapjának a fél (?) - bolond Oszkárja, a bolsevizmus elleni harc “faltörő kosának” nevezte, bizony ennek az öreg kosnak a szarva alaposan kicsorbult és a fenti lap vezércikk keretébe sir ja el, hogy ismét eloszlott a “nagy reménység, hogy Churchill fogja feltartóztatni a bolsevizmus áradatát, amely a keresztény demokrácia elsöprésére törekszik.” Nagyon hálátlannak jelenti ki az angol népet, mert “Nincs mit tagadni rajta, a nyugati szellemű, szabad keresztény Európa és Magyarország számára, komoly csapás az, ami Angliában történt.”

Mi egyetértünk ezzel a Kuk- lával, bizony nagy csapás a “keresztény” demokrá c i á r a, amely alatt ők a papság, a nagytőke, a gentry, a mágnások uralmát értették Magyar- országon éppen úgy, mint lengyel földön. Elhisszük, hogy ez nagy “csapás” a belga Lipótra, a görög Györgyre, a pöttömnyi olasz Emmanuelre, a spanyol Francora, mint a szerb Petára, kik a nagy protektorukat vesztették el Churchillben. Ezek a kiebrudalt élősdiek, mélységes gyászba öltöztek, elkeseredetten nézik a már nem is bizonytalan jövőjüket.

De nincs még veszve minden, kiált a gyászolók felé a mi Kuklának. Föl a fejjel. Church- hill megbukott, a torykat kiseperték, de helyettük itt van a nagy Kukla, ki a “bolsevizmus” elleni harcot “még lelkesebben, még elkeseredettebben fogja folytatni a végső győzelemig.”

Rendben van kedves Kukla, csak tessék folytatni, a segédtisztjeivel, a félbolondal és a sztrájktörővel. Eb aki bánja, csak azt kívánjuk Churchill védenceinek, soha nagyobb vigasztalásuk ne legyen mint az, hogy ezek a Kuklák “minden poklon keresztül harcolni fognak” érettük. Csak azután ne vegye rossznéven a Kukla, ha a “bolsevizmus” — amely gyűjtőnév alá soroz ő mindenkit, akit nem Róma és Horthy irányit — majd kiporolja a politizáló csuhát.

A MÁSIK PAP

Az nem keresztény, hanem keresztyén, az az református, egy vacsorázó társaságban na- gyop busán vette tudomásul a csapást, de azzal vigasztalta a barátait, hogy Attlee az uj angol miniszterelnök sem tudja feltámasztani “azt a 10 millió vöröst és zsidót, akiket Hitler kivágott, mint egy fekélyt Európa testéből” és ezzel “lehetetlenné tette, hogy a vörös uralom fenmaradjon, ezért még hálás lesz az utókor Hitlernek.” Igaza van a gályarabok e méltó utódának, a legyilkolt milliókat feltámasztani nem lehet, ilyen hatalma nincs Attleenek, de olyan hatalom se lesz, amely a régi uralmat és annak az alapját a földbirtokokat, visz- szaerőszakolja a “testvér magyar-lengyel népre”. Tapasztalni fogja a nagytiszteletü ur, hogy erre még elég “vörös” maradt Európában.

KI, HOL “SZÉKEL”

Hát maradjunk csak a mi kedves lapunknál, amelybe a detroiti pap, Jakab András is harcra tüzeli a híveit, felhívja őket, hogy akadályozzák meg, hogy “az igságtalanság a dicsőség trónján és az igazság pedig a bitófán székeljen. Jaj, kedves főtisztelendő uram, azt hiszem hiábavaló a nagy erőlködés, mert nem sok a valószínűsége annak, hogy az “igazság” magyar vonatkozásban

szerinte Horthy, ne a bitófán “székeljen”. Higyje el főtisztelendő ur, hogy onnét, már mint az akasztóiéról le nem imád- kozza senki sem, ha egyszer a magyar nép kezébe kerül. És ahogy mi ezt a “hős” lovas matrózt ismerjük, elég gyáva ahoz, hogy az akasztófán majd “székeljen”. Aminek a minél előbbi megvalósulásáért e sorok írója is küld az egek urához egy szívből jövő fohászt. Tekintettel, hogy én ritkán zavarom az “urat” kéréseimmel, valószínű, hogy ezt a kérésemet teljesíteni fogja.

OLVASSÁTOK!

Ezideig csak az amerikai kormány által kiadott vesztesség listát ismerjük, amelyek az egy milliót jóval meghaladó száma kell, hogy gondolkodóba ejstsen minden jóérzésü embert.

A többi országok, különösen a nácik által megszállt területek népének a Vesztességéről csak feltételezések vannak, talán hosszú évekbe telik, amig ezekről megközelítő kimutatást kaphatunk. Ennél a háborúnál, nem csak a katonai veszteséget kell számításba venni, hanem a civil lakosságét is, amely egyes országokban talán nagyobb, mint a katonai veszteség lista. A repülő bombázások, a náci büntető sortüzek, a koncentrá- cis táborok elpusztított milliós tömegei, mind szaporították az emberiség veszteség listáját.

Az angol megszálló parancsnokságok most megtalálták a németek katonai veszteség listáját, amelyben azonban nin- csennek bent az utolsó hetek vad harcainak a veszteségei.

A kimutatás, amelyet elég hitelesnek lehet elfogadni, nem tartalmazza a sebesültek kimutatását, csak a halott, eltűnt és fogoly katonákat tartsa nyilván. Ez utóbbi az összeomlás hetében milliókkal szaporodott.

A veszteség 4,064,438 személy. Ebből a négy milliós rettenetes számból, 1,911,300 halott, az utolsó hetek harcait számítva, több mint két millió német halt meg a náci őrület kísérletéért. A nyomorékok, bénák, vakok, őrültek száma, bizonyára eléri szintén a két milliós számot.

Érdekes az, hogy amig a nyugati fronton, beleértve az afrikai és olasz inváziót is, a nácik vesztesége halottakban 160 ezer, mig foglyokban és eltűntekben félmillión felül van, addig képet alkothatunk az orosz front borzalmairól, ha tudjuk, hogy ott majdnem egy és fél millió halott és egy millió fogoly és eltüntet mutat fel a német veszteség lista.

Ez a kimutatás igazolja azt, hogy a nácik megtörését a vörös hadsereg végezte el, ahol a nácik halottakban félmillióval többet vesztettek mint foglyokban, mig a nyugati invázió idején a már megtört náci hadseregnek háromszor nagyobb a foglyokbani vesztesége, mint a halottakban. Természetesen az orosz veszteség még a németeknél is sokkal nagyobb, mert a náci hadsereg megtörése és a náci barbárság, amelyet a polgári lakosság kiirtásával tanúsítottak .aligha háromszoro-