Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-12-22 / 1403. szám
1945. december 22. BÉRMUNKÁS 5 oldal Otthon a katonáknak A Harrison avenue saroktól az American Veterans’ Committee bronxi irodájáig ért már a sor. A helyiség pedig tömve volt férfiakkal, nőkkel akiknek türelmetlen sorai a folyosón keresztül dagadt ki az uccára, hogy aztán sort formáljon. A kérdezők pedig hiv- ták a számokat, amely után ezen hatalmas emberi masszát kezelték. Most a 103-as fut le nehezen, akihöz gyorsan és röviden intézték a kérdést: — Rokkant ön? Stanley Billauer, aki a 90-es hadosztály 357-ik ezred 3-ik zászlóalj közkatonája volt elmosolyogta magát mintha mókázó kedvben volna és csak ennyit mondott: — Igen, rokkant vagyok. — Rokonaimnál lakom .a feleségemmel együtt, de szeretnék saját magam részére lakást kapni. Szeretnék három szobát. Ha nem kapható, hát kettőt. Ha kettő sem kapható, hát bármit, ami a földszinten van, mert ezen uj lábamat nem igen szoktam még meg. Mihelyt a “Wawes”-ek kiürítik ezen tizenegy épületet 600 lakosztály a 750-ből a veteránok részére lesz kiutalva. Magyarázta részletezve a kérdező. Az első választás a sebesült katonákra esik. Azután pedig akik legtöbb időt töltöttek odaát. Persze az orvosok is figyelembe részesülnek. De a lakosztályok semmi esetre nem jöthetnek számításba előbb január vagy februárban és a kérdező tanácsa az volt: Közben nézzen lakás után. Miután Billauer elhagyta a a termet a kérdezőt gondolkodóba ejtette. — Nem bírom fölfogni — mondotta — már vagy hat amputált halad el ezen a reggelen és azt gondoltam, hogy valamelyik kifakad és elkezd káromkodni és egyik sem tette. Iparkodtam megtudni az okát az utolsó embertől és tudják mit felelt? — Miért veszítsem el a fejemet? Utóvégre fedél van a fejem fölött és van egy ágyam is amelyen alszom. — Pedig azt gondolnám, van okuk rá. — Minden összejön rám a következő hónapban — mondja egy gömbölyű menyecske idegesen, amint elfoglalja az ülést a sorban és körüljáratja félénk tekintetét. — Gyermekem születik, férjemet és fivéremet pedig el- bocsájtották a hadsereg kötelékéből és hol fogunk lakni? Anyjával és fivéreivel lakik a felesége gyermekeivel egy kicsiny három szobás lakásban. Hónapok óta olvassa az újságokat és járja össze az ügynökségeket, de még mindig eredménytelenül. Szemeit ráfüggeszti a kérdezőre, miközben beszél és hirtelen sirsára fakad. — Kérem ne bocsáson el eredménytelenül. Nagyon sok helyütt bocsátottak már el. Egészen Brooklynból jöttem ide. Amidőn a fiatal asszony elment, a kérdező hivatalnok megtörölte az arcát: — Hát most mi az ördögöt csináljak? Feleségem és saját magam is a rokonoknál lakunk már két hónapja, az pedig már sok és mi sem találunk semmit. Arra sem számíthatok, hogy ezen keresztül jutok valamihez, mert nem töltöttem a harctéren elég időt és nem is sebesültem meg. A számok gyorsan követik egymást és a történetek egy- től-egyig valami különös jelleggel bírnak. — A fiam részére keresek lakást. Németországban harcolt a 45-ik hadosztállyal. Én a pamlagon alszom, hogy ő feleségével együtt az ágyamban alhasson. De nekem is van feleségem . . . — Patkányokkal teli piszkos lyukban lakom két szép gyermekemmel és feleségemmel együtt. Mindenütt a bogarak mászkálnak akármerre néz az ember és nem találok más lakást. Hogy lehet ilyen helyen gyermekeket nevelni, mondjátok meg nekem? — Nincs férjem, a Fülöp-szi- geteken esett el. Barátnőmmel lakom, de az ő férje is hazajön a navytől és most nem tudom hová menjek. — Azt akarja mondani, hogy nem képes egy bútorozott lakással segítségemre lenni? Akkor önöknek sem sok hasznát vesszük itt . . . — Fiam a Sammy nem akar hazajönni. Mind a két lábát elvesztette Anzio-nál. És csak azon esetben jön haza, ha el- hurcolkodom más helyre. Nézzék. Sammy itt született és nőt fel ezen negyedben és mindenki ismeri őt. Nem akarja, hogy szánakozzanak rajta . . . — Nézzék kérem. Pár hónappal ezelőtt kerültünk össze. Feleségem a YWCA-ben alszik és én a YMCA-ben. Milyen házas élet ez mondják? —Nézze uram, én nem akarok szimpátiát önöktől. Én csak egy helyet akarok, ahol meghúzódhatok . . . A terem hangos a lármától, de ebben a percben hirtelen csönd támad és egy magas termetű ember állt föl egyik székre. Kezében fehér papirsze- let: — .Figyelmüket kérem. Most kaptunk levelet egy házigazdától, aki három szobás földszintes lakást akar kiadni. Nincsen benne meleg viz, de van benne privát toilet. A bér $17. havonta. Akarja valaki? Néhányan gyorsan előre jönnek az asztalhoz a címért, köztük egy vékony kicsiny emberke, aki bocsánatkérően, de nyilván szigorúan senkihez sem, ezen szavakat intézte: — Hamár mást nem kapunk, tehát csak éppen azon esetben. Aki a bejelentést tette, visz- szament zsúfolt asztalához, melyen nagy halom levelet szortírozott szét. Irving Katz-nak hívják, csak most bocsátották el a hadseregből. Foglalkozása ügyvéd, csak kisegít itt, mert úgy mondja, tudja mit jelent hat személynek egy szobában lakni. Azután megmutatott néhány levelet. Egyik azt Írja, hogy nem képes megérteni, miért nem veszi meg a város azokat a nagy elhagyatott telkeket Long Islan- don és építene rá sok házat a veteránoknak. A másik Hallo- ran kórházból értesíti őket, hogy Martin Slitsky őrvezető, a deréktól lefelé bénulást ka- ! pott és nem bírják addig elen- j gedni, mig olyan lakást nem szerez, amely földszinten van, vagy pedig elevátorral van fölszerelve. Egy harmadik, költséges kék nyomásos levélpapíron, olyan egyéntől, akinek állítása szerint megesett a szive a veteránok nehéz sorsán és örömmel eladna házaiból egyet egy veteránnak 4.500 dollárért. Azután egy nyolc oldalas levél következett: — Hogyan a menykőbe? Mindenki lakást keres. Szerintem, aki nem született itt ezen városrészben, vissza kellene küldeni őket ahová valók. Csak azon veteránoknak kellene itt baradniok, akik New York és környékén születtek. Akik pedig vidékiek, el kellene küldeni Washington, Chicago és Cali- forniába. Néhány polgári egyén is, akik a szoba hátsó felében szorongtak és a számra vártak, ilyen vagy ehez hasonlót mondtak: A farmerok, akik hajóépi- téshez jöttek háború alatt, visz- sza kellene nekik menni a farmokra. — Ámde nem az a helyzet, mintha nem volna egyáltalán üres lakás ezen városban — mondotta egy repülő kapitány, aki még mindig hordta az egyenruháját. — Egy telekügynök barátom mondotta nekem. Háború, nem háború, 25 százalék lakás cserél gazdát évente. Az a baj, hogy nagyon sok csaló nem adja ki a lakást, hacsak a markába nem csusztatol néhány száz dollárt. Ismerek egy illetőt, aki 500 dollárt szurkolt ki egy helyért. A házigazdák pedig úgy tüntetik föl, hogy nem törődnek vele mi történik itt. — A nyavalyát nem — mondotta egy nagy vaskos termetű férfi, aki törzsőrmester, vagy őrnagy lehetett. — Ezen házigazdák közül nagyon soknak meg van a saját privát kis gangje. Bedobnak néhány ösz- szetört bútor darabot a lakásba és azt mondják, úgy adják ki ha megveszed a bútort. A barátom 700 dollárt fizetett ilyenért, azután kidobta a “junkot” miután a lakásba költözött. Jó volna, ha valaki a körmükre ütne ezen hiénáknak. Most egy kis csönd állt be, mert több számot hívtak, azután egy volt tizedes törte meg a csendet, akinek sok szallag és hat ütközetet jelző csillag volt a mellén, aki keserűen fakadt ki: — Fogadni merek, hogy ez a hely is racket itt. Ha ezen kérdező hivatalnokoknak megkenném a markukat, biztosan kapnék lakást, még pedig nagyon hamar. Valaki a tömeg szélén, aki hallgatta közbevágott — Nem találtad el komám, mert ezek itt jószivü gyerekek. — Rámutatott egy elfoglalt kérdező hivatalnokra, aki szemüveget és fekete bajuszt viselt. — Az ott orvos, aki saját idejét használja föl arra, hogy itt kisegítsen. Azután meg egy vékony alacsony emberre mutatott: — És az a fiú meg velem volt egy helyen Franciaországban. Munka után kellene neki nézni, ahelyett, hogy itt tölti ( azzal az idejét, hogy kisegít. — Lehet nincs igazam — ! rántotta meg a válát a tizedes és ismerte el, nem éppen örömmel. — Az megtörténhetik, hogy ezek itt megütik a mértéket, de annyi gazemberre akad az ember, hogy már mindenkire gyanús. Azután a megoldásra tért át a beszélgetés. Ugylátszik senki sem helyeselte azon eszmét, hogy hevenyében összeütött házakban lakjanak Flush- ingon, még ideiglenesen sem. Úgy néznek ki, mint az öreg katonai barakok és megint élőiről kezdjék? Elvégre ellaknának ők akárhol, de nem ilyen lakásokról álmodoztak a vízzel telt rókalyukakban. Ezen véleményt mondották azon tervre is, hogy a lakhatatlan lakásokba toiletteket és melegvizet szerelnek, hogy lakhatókká váljanak. Egy kicsiny, csendes emberke azt hiszi, azért halogatják az építkezést, mert az épületanyag drága és megvárják amig olcsóbb lesz. — Rég elkoptatott mese — mondja a csillagos tizedes megint — Végig harcoltad ezt a “goddam” háborút és azután midőn hazajöttél, mindenki veregette a válladat, dicsértek, hogy milyen nagyszerű munkát csináltál és több ehez hasonló maszlagot, de amikor valamit csinálni kellene érted, senki nem törődik veled, senki rád se ér a mi dolgainkkal törődni. Csak ígéret, az van elég. Azután megint szünet állt be. Mindenki a hallgatásával igazolta a fentieket. Mig végre egy fiatal volt matróz mondotta el unokatestvére esetét, akinek a férje a harctéren volt, aki szintén nem talált lakást, mig végre egy hirdetésben házvezető nőt kerestek és jelentkezett. Lett szép szobája, egy szép gyerek is mellé. Addig jó is volt minden, amig a gyermek apja el nem határozta azt, hogy legalább is annyi figyelmet ő is elvár, mint a gyermek. — Utoljára midőn elhagyta a helyet, majdnem erőszakot követett el rajta — mondotta a matróz. \ A nagy vaskos majd megfulladt a nevetést^: — Ha valaki adna egy la- | kást azért, mert erőszakot követne el rajtam, bizony isten nem bánnám. A hangos nevetés csak akkor szűnt meg, amidőn a kérdező ordítva kiabált több számot és most éppen ezen csoportból többen fölugrottak nagy sietéssel és nem maradt belőlük ott más, mint a csendes emberke és a fiatal matróz. A kicsiny ember megbiccentette fejét egy asztal felé, ahol egy négert kérdeztek ki: — Egy másik ok, amiért nehezen lehet lakást kapni — jelentette ki lassú hangon. — Nagyon sok házigazda nem hirdeti a házát, mert attól tart, hogy ezek a szinesbőrüek akarják kibérelni. Én azt hiszem van is már törvény rá, hogy nem utasíthatod vissza a lakást kérőt azon alapon, hogy szines a bőre. Az asztalnál kérdezett néger hatalmas termetű, fiatal ember volt, aki azt mondja most jött haza három év után a Csendes óceánról, ahol repülőgép gépészmérnök volt. A neve Robert Cottrel, ez az első hely, ahol lakást nézett — mondja. A felesége a New York University hallgatója, ő pedig munka után néz itt. Az a gondolata — mondotta — hogy nagyon sok néger saját magát okozhatja
