Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)

1945-01-27 / 1356. szám

1945. január 27. BÉRMUNKÁS 3 oldal Nyugtalanít és csak fokozza a gyanakvásomat az a körül­mény, hogy a “Bill of Rights” “Természet és Istenadta jo- gok”-ról beszél. Ilyen jogokat nem szed sza­kaszokba a mai kor törvényho­zása. A tételes jog vagy az embe­rek és emberi intézmények egy­máshoz való viszonyát szabá­lyozó tudomány, vagy a társa­dalom hatalmi és birtokviszo­nyainak és egyéb jelenségeinek törvénybe való foglalása. “Istenadta jogok” kihangsu- lyozásának tudományt a 1 a n, templomos, papos szaga van. Már pedig Petőfi is megmond-t ta, — hogy ahol pap emel szót . . . Különben is az Istennek a társadalmi küzdelmekbe való bevonása vagy rosszhiszemű csalás, vagy jóhiszemű tévedés. Azt vélem, hogy aki a ma­gyar sorsot akarja jobbra for­dítani, — annak vissza kell mennie a mi nemzedékünk egyetlen feladatához; elbukott forradalmaink tévedéseinek és hibáinak megállapításához és a leszűrt tanulságok alapján a jövendő magyar forradalom el­méleti és gyakorlati előkészí­téséhez. Persze egészen bizonyos, hogy ha e feladatunkat és szándékunkat ilyen félre nem Magyarázható egyenes őszinte­séggel kimondjuk, nem számít­hatunk az “egyletek és egyhá­zak” és azok begyepesedett ve­zéreinek támogatására, de ve­lünk lesz az amerikái magyar­ságnak az az értékesebb kisebb-i sége, amely értelmes, tisztessé­ges és jótakaró. Nagy és bátor újításokat pedig mindig csakis az ilyen kisebbségek hoztak ajándékul a világnak! Mert bizony akármilyen szé­pen hangzik is, de “égő imád­sággal ,amely százezrek ajkán epedez” — nem lehet se népet, se országot szabadítani. Állásfoglalásomat véglegesen befolyásolta, hogy a bevezetés­ben' ezt a mondatot olvastam: “Az Egyesült Államok sza­bad földjén otthont és hazát talált magyar származású ame­rikai polgároknak van — hitük és meggyőződésük szerint — legtöbb joguk arra, hogy a ma­gyar nép helyett szóljanak!” Én ezt nem hiszem. De azt se hiszem, hogy önök hiszik. Minek tehát ilyet leírni? Hiszen mindenki tudja, hogy az Ame­rikában otthont talált magya­rok túlnyomó többsége Horthy- ista, zsidógyülölő és csontja ve­lejéig maradi. Ez a magyarság 25 éve lapjai, egyletei és egy­házai túlnyomó többségével mindig az ellenforradalom ol­dalán nyilatkozott meg. Tessék csak elolvasni a Ten­gerentúli Magyarok Világszö-i vétségének kiadványait! Avagy a magyar zarándok járásról szó­ló tudósításokat, amikor az amerikai magyarok ezres cso­portokban mentek Szent Imre herceg születésnapját ünnepel­ni és egyben Horthynak hódol­ni! Akadt-e egy is et zarándok bárányok között, aki oda állt volna a véreskezü kormányzó elé, hogy számonkérje tőle a “numerusz klauzuszt,” Orgo- ványt, a hajmáskéri és zala­egerszegi táborok rémségeit, a túlzsúfolt magyar börtönöket az ártatlanul akasztott kom­munistákat, az orvul legyilkolt Somogyi és Bacsó halálát és a három millió éhező magyar pa­rasztot ? Szólhattak volna a zarándo­kok, bajuk se esett volna, hi­szen se zsidók, se kommunisták nem voltak és még amerikai polgárpapirjuk és útlevelük is volt! De nem szóltak, — mert he­lyeselték, amit Horthy és leg­jobb tisztjei csináltak Magyar- országon. Ám szóltak jó huszesztendő- vel később, amikor a chicagói református pap Pearl Harbor után a radikális munkássággal akart egy gyűlésen szólani Horthyék ellen, mert hadat üzentek Amerikának. Vájjon mit szóltak a derék chicagói bárányok? Azt szólták, hogy ha pedig a papjuk a száját be nem fogja, úgy rúgják ki, hogy a lába se éri a földet. Mikor később a pap az üldözött zsi­dókért instenti^zteletre hívta “híveit” — üres templom előtt prédikált. És ezekről mondja ön kedves Lengyel Menyhért, hogy “leg­több joguk” van beleszólni ab­ba, hogy azok, akiken végiggá­zolt Hitler hadiszekere hogyan szedjék rendbe megrontott éle­tük dolgait?! Nem Uram! Ha tényleg vol­na joguk ezeknek a semmireva- lóknak a magyar nép dolgába beleszólni, — Önnek azért ké­ne mozgalmat indítani, hogy vegyék el tőlük e jogot, mert az utolsó 25 év alatti gyáva ési aljas viselkedésükkel érdemte­lenekké váltak e jogra! Szerencsére nincs ezeknek joguk beleszólni semmibe, ami ezután történni fog! A magyar nép majd csak feltápászkodik valahogy! Mindig is feltápász- kodotl, mert van benne élete­rő! Ezek a tengerentúli gyász­magyarok csak zabáiják tovább templomaik pincéiben és egy­leteik rosszul szellőztett étter­meiben a csirkepaprikást. Majd eljön — nem is nagyon sokára — az ő farsangjuknak is a szeredája! Nem hazug egység és min­den politikai jött-mentekkel való elvtelen és erkölcstelen üz- letes egyesülés viszi és viheti előre a szörnyű sorsra jutott magyar nép ügyét. Ez csak ronthatja. A magyar történelem esemé­nyeiből, Magyarország mai osz­tályszerkezetéből, az ország politikai és gazdasági helyzeté­ből levonható tanulságok alap­ján kell az uj küzdelem irány­elveit és módszereit megállapí­tani. Becsületes felvilágosító és tanító munka, tehetséges és bátor sajtó, megalkuvást kerü­lő egyenes hitvallás kell, hogy a világ bizalommal nézze ezt a megmozdulást. Nem jól hangzó nyilatkozatok és cikkek, hanem céljukat tudó és valló cseleke­detek indíthatják csak el az uj magyar népmozgalmat! Amikor ilyen cselekedetek első nyomát látni vélem, ott le­szek azok mögött, akiknek har­ci elszántságában, bajtársi hű­ségében, áldozatkészségében, vezetésre való rátermettségé­ben biztosítva látom — ha nem is a sikert — de legalább az érte való nyilt, bátor és termé­keny küzdelmet. Szívesen köszönti Vince Sándor A Montgomery-Ward Co. főrészvényese és el»’ö,f0- SE­WELL AVERY, oídalas hirdetésekben “panaszkodik”, hogy milyen igazságtalanság érte, holott ő csak munkásainak a javát akarja. A Montgomery-Ward cég munkásai most vég­re megelégelték munkáltatójuk rettenetes hazugságait és a munkáslapokon keresztül bemutatják ezt a modern rabló­lovagot, a privát enterprise legkapzsibb kihasználóját, Amerika legreakciósabb és egyben legfurfangosabb kizsák- mányolóját. A Montgomery-Ward alkalmazottainek érdekes mon­danivalójuk van nemcsak erről, a még mindig a múlt szá­zadban élő kivénhedt iparbáróról, hanem egyben arról is, hogy milyen módszerekkel készülnek letörni a munkásságot a háború után. Jövő lapszámunkban megkezdjük ezen szerfölött érde­kes irás közlését. Olvasóink figyelmét már most felhívjuk ezen cikksorozatra. MUNKA KÖZBEN ■(gb) ROVATA’ AMIT A SZERVEZKEDÉS­NEK KÖSZÖNHETÜNK / Ezen a helyen már régen nem írtam, John, George, Ste­ve, Paul meg a többi azon mun­kásokról, akikkel együtt dolgo-i zam, noha a rovat fejeimé sze­rint a munkaközbeni esemé­nyekkel kellene foglalkoznom, így ideje, hogy megint vissza­térjek az eredeti tárgyra. Igaz ugyan, hogy az öreg George-ról ,aki mindenre csak azt szokta mondani, hogy “hja, hja” már nem igen irhatok többet, mert a multkorában munkaközben rosszul lett és negyednapra rá az egyik time­keeper körüljárta a műhelyt, szedte a kvóderokat a koszorú­ra. Pár napig beszéltünk róla, ma már csaknem elfeledtük. A gépnél a helyét fiatalabb em­ber foglalta el és megyen a munka tovább minden változás nélkül. Azaz van valami változás. Sőt a tény az, hogy állandóság nincs. Minden de minden foly­tonos változáson megy keresz­tül. A változás rövid időközök­ben esetleg olyan csekély, hogy* az ember nem látja meg. A sok kis változások azonban idő­vel nagy változássá nőnek, ami­kor aztán könnyebb észreven­ni azokat. Ilyen állandó változáson men­nek át a munkaviszonyok is. Egyik napról a másikra, avagy egyik hétről a másikra nem igen látjuk a változást. Azon­ban ha évekre, esetleg évtize­dekre tekintünk vissza, akkor már nagyon is lényeges válto­zást láthatunk. Ezt próbáltam megmagyarázni az egyik mun­kástársamnak, aki, midőn kér­deztem tőle, hogy miért nem jött el az union gyűlésre, háb egy kézlegyintéssel felelt, hogy “nem érdemes”. Aztán magya­rázni kezdte nekem, hogy az union nem csinál semmit, csak kidobott pénz és energia, amit arra pazarolunk. Miután az illető is ma* gamforma korú ember, hát kénytelen volt elismerni, hogy harminc vagy harmincöt évvel ezelőtt sokkal rosszabb munka- viszonyok között dolgoztunk. Ez a csökönyös ember azonban ezt azzal magyarázta, hogy szükség van reánk a munkálta­tóknak, tehát többet kapunk tőlük. Ha ez az érv igaz volna, akkor egyben azt jelentené, hogy a munkáltatóknak eddig még nem volt ránk szükségük, azért nem fizették meg a mun­kásokat. Az óriási nagy vagyo­nokat bizonyára csak a levegő­ből halászták ki. BESZÉLGETÉS A KÁLYHA KÖRÜL Ezzel, a nagyon is pesszimis­ta nézetet valló munkással folytatott beszélgetésem azért jutott most eszembe, mert az IWW 440-es számú ipari szer­vezetének clevelandi osztálya kiád egy kis havi értesítőt, a “Metal Worker”-t. Ezen havi értesítő legutóbbi számában olyan Írásra bukkantam, mint­ha azt direkt ennek az én két­kedő Tamásomnak írták volna. Éppen azért oda is adtam neki, hadd lássam, mit fog rá vála­szolni. De tudván azt, hogy az élet­ben gyakran találkozunk olya­nokkal, akik a munkásosztály haladását nem látják, vagy nem akarják látni, azért lefor­dítom a Metal Worker szóban-1 forgó cikkét s .amelynek adata­it a rovat olvasói is felhasznál­hatják. A cikk rövid bevezetéséből megtudjuk, hogy az American Stove Company telepén valami baj történt az egyik kazánnal éppen a nagy hidegek idején s ideiglenesen valami gázkályhát állítottak fel, amely köré ösz- szegyültek a munkások, hogy egy kicsit felmelegedjenek. Az egyik ilyen melegedő csoport beszélgetését adja vissza a cikk. FELSRÓFOLTÁK A BÉREKET — Évekkel ezelőlt, — mond­juk 1934-ben, de másképpen is volt itt minden, — kezdte Joe a beszélgetést. — Akkor nem volt pihenő idő, a mosakodásra sem kaptunk időt, se vakációt. Bi­zony nem volt akkor semmi más, csak a sok, nehéz munka. De mióta az IWW-ban szervez­kedtünk sok változás történt. Mindjárt 1935-ben az átlagos órabért felvertük 58 centre. A következő évben 70, majd 71 centre és 1939-ben már 76 cen-' tét kaptunk, pedig ezeket az éveket még a depressziós évek­nek számítják. Az union felver­te a béreket 84 majd 92 centre (Folytatás a 8-ik oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents