Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-01-27 / 1356. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1945. január 27. Nyílt Levél Lengyel Menyhérthez Chicago, 111. jan. 15, 1945 Kedves Lengyel Menyhért: Megkaptam hollywoodi címmel New Yorkból postázott keltezés nélküli levélét. Úgy a levelet, mint a mellékelt “Bill of Rights” tervezetet figyelemmel és érdeklődéssel olvastam. Alapos meggondolás után, sajnálattal értesítem, hogy ezúttal nem állhatok szolgálatára. Nem írhatom alá ezt a tervezetet, mert sem szövegezésével, sem lényegével nem értek egyet. Állásfoglalásomat a következő szempontok befolyásolják: Nem hiszem, hogy Magyar- ország jövőjének kialakításához az elnyomott magyar népnek tanácsra, vagy bátorításra van szüksége. De ha volna is szüksége e két tényezőre, egészen bizonyos, hogy mindkettőt ki tudja termelni a saját soraiból. Azt hiszem, hogy a magyar népnek (főleg pedig ama részének, amelyik minket elsősorban érdekel, a földalatti magyar népmozgalomnak — ha van ilyen?!) most inkább a szolgálatosabb fegyverekre töltényekre, élelemre és ruhára volna szüksége, — színes szónoklatok és ügyesen cifrázott irodalmi tanácsok helyett. Ha az amerikai magyarság valamelyik része őszintén akarja segíteni a magyarországi magyarság eme részét, akkor gyorsan kell sok pénzt mozgósítani a fenti célokra és egy vagy több magyar Tito életre hívására. Ilyenirányú munkájában minden rendelkezésemre álló eszközzel boldogan sietnék segítségére. De nem kívánok senkinek, semmi körülmények között . . . “segíteni . . . abban, hogy a világ győzelmes, demokratikus közvéleménye előtt ... megint szimpatikussá tegyük a magyar nemzetet.” Nekem — Uram! — a “magyar nemzet” eddig se volt kedvemre való, hogyan akarhatnám tehát megint rokonszenvessé tenni?! A “magyar nemzet” az én tudásom szerint a következőket jelenti: 1514-et. Verbőczy Istvánt. Az “Una Eademqua Nobili- tas”-t. Azt, hogy Dózsa György tüzes trónon sült húsát öccsével és agyonéhezetett társaival etetik meg a magyar urak, miközben asszonyaik ott járják a palotást a máglya körül a temesvári piacon. Azt, hogy 1526-ban ott vészé j tik az országot Mohácsnál, hogy irhájukat és rablótt javaikat mentsék. Azt, hogy 1711-ben Majtény- nál elárulják a nagyságos fejedelmet és birtokain megosztoznak a császárral, tegnapi osztrák és holnapi magyar grófokkal, morva strázsa mesterekkel. cseh zsoldosokkal és német porkolábokkal, hogy az ő segítségükkel tegyék nehezebbé az igát a lázadó kuruc parasztok nyakán. Azt, hogy 1795-ben lecsapják a fejét Martinovics Ignácnak és négy bátor társának, mert, hogy a szászvári apát le merte fordítani és társaival meg is beszélni az emberi jogok francia kátéját. Azt, hogy 1848-ban behívják és vezetik a “muszkát”, mert ném akarják a jobbágy felszabadítást, a közteherviselést, a szabad sajtót meg a felelős kormányt. Azt, hogy 1019-ben pontosan ugyanígy behívják a gyűlölt “oláh”-t, hogy verje le a lázadó magyar dolgozókat, akik egy jobb világról mertek álmodni. Azt, hogy miként Rákóczit, — pontosan úgy kergetik el és rabolják ki Károlyi Mihályt. Azt, hogy Horthyt és “legjobb tisztjeit” ültetik az ország nyakára és 25 évig börtönzik1 és gyilkolják mindazokat, akik fehérre akarják ágyazni az ezer éve verejtékező magyar dolgozók fejealját. Jaj! . . . dehogy is akarom én ezt *a “magyar nemzetet” akármiben is megsegíteni. Idegenkedem azoktól akik mindig a “magyar nemzetet” emlegetik, mert az az érzésem, hogy a maradiságnak és a sötét múltnak szövetségesei. Ám a magyar népet, melyből származom, — noha egy elal- jasodott kor és bárgyún gonosz nemzedék ki is vetett engem közösségéből — szívesen segíteném ama nehéz utján, amely vissza vezeti majd a tisztes és becsült népek nagy családjába. Úgy vélem azonban, hogy a magyar népet az szolgálja híven és jól, aki megtanítja rá, hogy ha élni akar, akkor elsősorban a “magyar nemzettel” kell véglegesen leszámolnia. Nyílt és őszinte beszédre van most szüksége a magyar népnek, — fegyvere és bátorságra keményedéit szive mellett. Két bukott forradalom és két vesztett világháború tanulságai nyomán én úgy látom, hogy a magyar küzdelmeket nem lehet többé az úri politikai halandzsázó mellébeszéléseivel folytatni. Ezért szólok önhöz is nyílt őszinteséggel és tárom fel az ön által vezetett mozgalommal szeifibeni kételyeimet. Noha nem vagyok hagyománytisztelő ember — az a hitem, hogy minden magabizó nemzedék inkább csináljon, mint kövessen hagyományokat — mégis bizalmatlanná tesz engem e mozgalommal szemben már maga az a tény is, hogy se a toborzó felhívás, se a kipontozott követelések, sehol meg nem említik a magyar történelem ama forradalmi megnyilatkozásait, amiket ez a mozgalom folytatni, fejleszteni és befejezni céloz. A századok folyamán elzugott és elbukott magyar forradalmakban volt sok tiszteletre méltó bátor cselekedet, aminek elhallgatásában én szándékot látok és gyanakvással vagyok az ilyetén szándékkal szemben. Gyanakvással vagyok azért is, mert azt tartom, hogy minden haladó, a régit jobbal pótolni akaró magyar megmozj dulás elsősorban hangsúlyozza ki, hogy törekvéseit Dózsa György, Rákóczi Ferenc, Mar-J tinovics Ignác, Táncsics Mihály, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Atilla és ezek helytálló helytartója Károlyi Mihály — irányítják. (Kossuthot szándék osan hagytam ki a sorból, mert róla és az “egész 48-as csetepatéról” ahogy azt Ady nevezte, pont úgy vélekedem, mint Kari Marx, Szabó Ervin és Ady Endre, — hogy William Lloyd Gar- risont és Wendell Phillipst ne is említsem! No meg pártja és neve az utolsó fél századon át a műveletlen maradiságnak volt a hordozója úgy a parlamentben, mint a közéletben.) Fokozza gyanakvásomat az, hogy a bevezető írásban ilyen kendőző mondatra akadok: “A magyar népnek ezekben a sorsdöntő órákban el kell határoznia, hogy minden időkre szakit azokkal a körülményekkel, állapotokkal, törvényekkel, intézményekkel és berendezkedésekkel, amelyek Magyarországot az utolsó negyedszázadban akadállyá tették a demokratikus fejlődés országutján!” Látni szeretném azt az Esz- terházy birtokon robotoló dorozsmai házatlan zsellért, vagy azt az esztergomi érsek zsíros televényén éhező, földturó parasztot, aki a fenti mondat elolvasása után kaszát egyenesít és elindul, hogy leszámoljon a grófokkal, bánkárokkal, nagypapokkal a százados magyar siralmak e rákfenéivel. Ugye nem kgll vitatni, hogy Magyarország nem egy negyedszázad óta, akadálya a demokráciának? És hogy a magyar népnek nem “körülményekkel, állapotokkal, törvényekkel és berendezkedésekkel” kell szakítania, hanem azzal az élősdi, úri renddel, amely ezer év óta szívja a vérét?! (Ezer évig híztak rajtunk az> urak! — Petőfi.) Mindenki, aki valaha-magyar politikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozott tudja, hogy Magyarországon az emberséges élet első előfeltétele a főnemesség és az egyház hamissággal szerzett ezerholdas birtokainak azonnali felosztása. Nem “nagybirtokról” és annak a “termelés biztosítása melletti” felosztásáról kell tehát beszélni, — hanem azonnali földosztásról. A “termelés biztosításába” tört bele az 1919-es forradalom bicskája! A második feltétel a nagyiparok, bányák, bankok és az arra megérett nagyvállalatok társadalmositása. E két alapvető lépés csak forradalmi utón, igazi népképviselet megteremtésével lesz lehetséges. Mert a forradalom se vért, se rombolást nem jelent, csak azt az egyszerű tényt, hogy az ország rendje feletti intézkedési jog, erő és hatalom az egyik osztály kezéből a másik osztály kezébe megy át. Magyarul ez azt jelenti, hogy tízezer magyar földesur, nagypap, bankár, főkaton* és hivatalnok helyett az ország sorsát ezután a dolgozó, - verejtékező és eddig jogtalan milliók fogják- irányi- rani. Ez a változás századok óta késik. Itt az ideje, hogy megérkezzék. Miért kell tétovázni? Miért ne lehetne szabad Amerikában nevén nevezni az Idők gyermekét? Bizony ez forradalom lesz Magyarországon, de hát erre biztat csillagos vezérünk Ady Endre, írván: Ha itt a szélvész, szivet elébe Ha itt az óra, — verjen hangosan ! Szélvész verte nagy szivekre vár itt Egy sötét ország, melynek páriáit Nem menti már, — csak a szélvész roham! Ha ez a tény — és valameny- nyien tudva tudjuk, hogy ez a tény — akkor mirevaló a szavakkal végzett tornázó bűvész mutatvány? Kit akarnak önök megnyerni és megnyugtatni ezekkel a selyempapirba burkolt cica járású szavakkal? Horthy itteni híveire akarnak hatni? Az Amerikai Magyar Szövetség haladásgyülölő elemeit akarják megnyerni? Az Amerikai Magyar Népszavát vélik a sötét múlt Magyarországa mellől elszakítani? A régi grófi világot dicsőitő, védő és szolgáló amerikai magyar papság ama részét kívánják az uj “nemzeti, egységbe”' bekapcsolni, amely a hires 106- os nyilatkozattal állította ki a saját “erkölcsi bizonyítványát” ? Vagy a Verhovay Egyletbe gyülemlett zsidófaló elemeknek keresik a kedvét? Mi végre ?! Halálos válság láza tépi a magyarságot Magyarországon. Az ország nagyobb része és a főváros már orosz kézen van. Ez a tény hamarosan feltépi és varral veri ki Amerikában is az összes elkendőzött sebeket! Valóban itt van az ideje az egyenes, minden köntörfalazástól mentes beszédnek. Része ennek az egyenes beszédnek az a kérdésem, hogy önön kívül — aki élete nagyobb részét Magyarországon, de sohasem azok táborában töltötte, akik az ezeréves rabságon változtatni akartak — kik azok, akikkel együtt kéne mennem ebben az Uj Magyarországért való küzdelemben? ön nyilván osztani fogja azt a véleményemet, hogy ilyen nagy és nehéz harcba nem indulhat el ez ember olyan vezérekkel és baj társakkal, akiknek harci kitartásáról és hűségéről semmi biztosat nem tud. Azt is közzé kellett volna tehát tenni, hogy kik a “Bill of Rights”-ért indított mozgalom vezetői? Mert csak nem várják értelmes emberektől, hogy eltitkolt vezetők parancsnoksága alá helyezzék magukat?! Az amerikai magyar mozgalmakban tanácsos, hogy táborba szállás előtt a közkatonák tartsanak seregszemlét a vezérek felett. Keserű tapasztalások teszik ezt tanácsossá.
