Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)

1945-05-26 / 1373. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1945. május 26.

Mikor fog a munkásosztály tanulni?

(a.l.) Talán mondani sem kell, hogy megint a régi nóta járja. Amig a háború az összes csatatereken folyamatban volt, állandóan munkáshiány volt napirenden. A rádió, a napilapok, állandóan munkásokat kerestek. Ami pedig a legjobban figyelemre méltó volt a dologban, hogy állandó munkát Ígértek. Még a háború befejezése utánra is. Ma már azonban az Ígéretek alább- szálltak. Nagyon sok esetben pedig gyárakat egészen lezárnak. A gyárak kapuin mindenféle hirdetéseket olvashattunk: “Férfiak, nők, fiuk és lányok felvétetnek állandó munkára, jó fizetéssel — gyakorlat nem szükséges.” Azonban a közel jövőben megint a régi szokásos feliratokat fogjuk látni: “No help wanted”. Mert kanaán földjén mindent elmosott a viz. Ilyen s ehez hasonló kálváriát fog járni megint a munkásosztály.

Már hallunk hangokat, hogy a kormány nem gondoskodott, a háború befejezése utáni újjáépítésről. A másik oldalról, de ugyanazon reakciós táborból más hangok hallatszanak. Meg kell szüntetni minden árszabályt. A kormány tovább ne avatkozzon bele az üzleti dolgokba. Még azt is ellenzik, hogy az átmeneti időben a kormány bármilyen közmunkákkal foglalkoztassa esetleg a munkanélkülieket.

A háborús termelésből békebeli termelésre való átmenet nem olyan egyszerű egy kapitalista társadalmi rendszerben. Elsősorban a kapitalista osztály minden centet vissza akar venni a munkásoktól, amit esetleg a háború tartama alatt megtakarítottak. Feltétlen szükséges kapitalista szempontból, hogy először milliókat dobjanak ki az utcára, hogy ezáltal a munkabéreket a lehető legalacsonyabbra, leszállíthassák.

Egy cseppet sem leszünk meglepve, ha a kapitalista osztályt képviselő törvényhozó honatyáink, a kapitalista nyomásra még az eddig létező munkásvédő törvényeket is próbálják majd megszüntetni, azzal az ürüggyel, hogy gátolják az újjáépítés lehetőségét. Lehetséges, hogy az ipari átalakulás nem lesz hosszadalmas, de egészen bizonyos, hogy a háború utáni prosperitás egészen rövidéletü lesz, a mai fejlett termelőeszközök ezt bizonyítják. A leromlott európai viszonyok arra hagynak következtetni, hogy azok nem lesznek vásárólképesek. A délamerikai piacokat meg már Angolország igyekszik saját kapitalista osztálya részére biztosítani.

Nagyon is észszerű annak megállapítása, hogy a kapitalista rendszer a fejlett termelőeszközök korszakában, profitra, nem pedig csak szükségletre termel és különösen ha óriási külföldi kereskedelemre nem számíthat, a belföldi piacokat olyan hamar elárasztja, hogy csak nagyon rövid idő kérdése az, hogy ez eddiginél beláthatatlanul borzasztóbb ipari pangásnak nézünk elébe.

A munkásosztály nagy tömege sohasem előrelátó. Amikor munka van bőven, akkor nem törődik a szervezkedéssel. Annak örülnek sokan, ha mennél hosszabb időt dolgozhatnak. Amikor azután a munkaalkalom megszűnik, akkor nem törődnek vele, hogy mennyire vágják le a munkabéreket csak az a fő, hogy munkájuk legyen. Azért teszem fel azt a kérdést, hogy mikor fog már a munkásosztály tanulni? Ha a munkásosztály tényleg megértené társadalmi hivatását, akkor sohasem volna kitéve a munkanélküliség által okozott bizonytalanságnak.

És ha tényleg tanulni akarna a munkásosztály, akkor egész egyszerűen megszüntethetné a kizsákmányoló kapitalista rendszert is. A háborús iparról békés termelési redszerre való átmenet nagyon egyszerű volna, ha a munkások szervezetei annyira kivolnának fejlődve, hogy beleszólásuk lenne a munka szabályozásába. Az átmeneti idő tartamra vagy — ha szükséges — úgy állandósítani, a lehető legrövidebb munkaidőt.

Sokan azt mondják, hogy a kapitalista rendszer nem tudna tovább létezni, ha az egész országban a munkaidó't 30 órára szállítanák le. Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a termelő munkások, akik az ország lakosságának nagy többségét képezik, egyáltalán nem tudnak létezni, ha nem kapnak alkalmat a megélhetésre.

Kapitalista szempontból a magántulajdonra alapozott rendszer megtartása sokkal fontosabb, mint esetleg 50-60 millió munkás létezése.

A munkásosztálynak már egyszer tanulnia kell, mert ha még mostan is gyáván fogja tűrni a megaláztatást anélkül, hogy saját osztályát és létét biztosítsa, nem is érdemel más sorsot, mint amilyent az uralmon levő kapitalizmus rákényszerit. Ne várakozzunk, öregek, fiatalok, férfiak, nők. Ti, akik a munkásosztály tagjai vagytok, ne várakozzatok, hanem mig nem késő, szervezkedjetek saját életviszonyotok biztosítására. Ne maradjon egyetlen egy munkás sem távol a szervezkedéstől. Mert ez az egyetlen mód a jövőnk biztosítására. Álljunk csatasorba, mindannyian, sorakozzunk a forradalmi IWW zászlaja alá egy jobb társadalom megvalósításáért.

Miért jöttünk Amerikába?

A Bérmunkás május 5-iki számában válaszolni igyekeztem cs ... ő munkástárs azon kérdésére,' hogy miért jöttünk Amerikába. Az akkor elmondottakhoz az alábbiakat szeretném még hozzáfűzni.

Nem csak a mi falunk környéken, hanem másutt is végletekig kiszipolyozták a napszámos munkásokat. A tolnamegyei Bartaszékről kivándorolt Decsi munkástárs, aki jóbarátunk, elbeszélte az ottani nyomorúságos viszonyokat. Az apja takács volt, de mivel az ipar fejlődésével mind kevesebb munkát kaptak, igen nagy nyomorban éltek és a család tagjai az uraság birtokára mentek dolgozni, ahol 16 krajcárt kerestek naponta, — naponta és nem óránként.

így nem csoda, hogy szegény édesanyjuk kérte a gyerekeket, ne egyenek annyit, mert ha “mindent megesztek máma, nem tudom, mit adok nektek holnap”. Nagyon sokat sirt, fájt neki, hogy a gyerekei éheznek. Húst nem vehettek, sőt még zsírra sem tellett. Kukorica, vagy rozs kenyeret ettek, búzalisztre nem jutott, de a kukoricából főzött ételekre sem jutott elég zsir, vagy tejfel. Tejet csak a piacon láttak, de ők soha sem ittak.

De nem csak ők éltek ilyen nyomorban, mert habár minden magyar városnak és falu-1 nak meg votak a zsiros parasztjai, de annál nagyobb számmal voltak nyomorgói is. Emlék- j szem például, hogy a velünk j szembenlakó csizmadia család gyermekei egy mérő levesnél és I egy villányi kifőtt tésztánál; többet soha sem kaptak. Úgy! külsőleg nem látszott meg rajtuk a nagy szegénység, de elegendő táplálék nem jutott nekik. Az egyik fiú megkapta és bele is halt a t.b. proletár betegségbe, a másik fiú pedig elment pék inasnak és amikor hazajött azzal dicsekedett, hogy “én most annyi kiflit meg zsemlyét ehetek, amennyi csak kell”.

ÁLTALÁNOS A NYOMOR

Emlékszem aztán egy szegény özvegy asszony lányára, aki nappal 25 krajcárért dolgozott a grófi birtokon, este meg tollat fosztott két estére öt krajcárért (öt fillér esténként). A munkába csak egy darab kukorica kenyeret vitt magával, így nem csoda, hogy ő is megbetegedett, annyira köhögött, hogy a tollat* elfujta maga elől. Orvosra persze nem jutott és 16 éves korában el is pusztult. Mi, gyerekek, persze nem értettük a dolgot és “göthös Ter- kának” csúfoltuk a szegény leányt.

Ez az eset Devecserben történt, tehát igen messze a Decsi munkástárs otthonától, ami mutatja, hogy az ily esetek általánosak voltak. Decsi munkástársnak nem valami szép emlékei vannak Magyarországról, azért maradt itt. Számos családdal beszéltem, akik hasonló módon nyilatkoztak.

De nemcsak a magyarok jöt-; tek ide világot próbálni, hanem

a többi országok népei is, akiknek szintén a nélkülözés adott vándorbotot a kezébe. Az egyik szomszédunk, aki a galíciai Lengyelországból jött ide, még az eddig említetteknél is nagyobb nyomorban élt. Hét éves korában árva lett és attól kezdve a jobbmódu lengyel gazdáknál szolgált. A nagyon sovány kosztért és a pár rongyos ruháért dolgoztatták reggeltől késő estig, örökösen éhes volt s a szokottnál csak akkor jutott több neki, ha belopózhatott az éléskamrába és ellophatott egy darab kenyeret és egy pici darab kolbászt, — csak éppen olyan nagyot, hogy észre ne vegyék.

SOHA NEM EVETT

FEHÉR KENYERET

Jellemző a viszonyokra, hogy megmaradt emlékezetében az az esemény, amikor egyszer lóháton ügetett a mezőre és az ut porában egy darab kenyeret pillantott meg. Nyomban leugrott a lóról, hogy felvegye a drága kincset, de az öröme nem tartott sokáig, mert kisült az, hogy a kenyérnek vélt valami csak egy darab kő volt. Odahaza ő sem evett fehér kenyeret, csak rozs és kukorica kenyér jutott neki. Ha időnként uj helyre is szegődött, nem jelentett semmi mást, mint hogy gazdát cserélt, a viszonyok mindenütt azonosak voltak. így tengette az életét, amig felnőtt és akkor arra a gondolatra jutott, hogy Magyarországon talán jobb dolga lesz. Nekivágott tehát az útnak és a Kárpátokon keresztül eljutott felső Magyarországba, de bizony ott sem tudott érvényesülni. Azonban azt mondja, hogy a kosztja ott már valamivel jobb volt, mint Galíciában. Amerikába is csak egy innen visszatért ismerősének a segítségével jöhetett ki, mert az útiköltséget nem tudta megszerezni.

Ez a szomszéd .annyit tud panaszkodni az otthoni sorsáról, hogy bizony le sem tudnám írni, de egy órai boldogság emléke sem maradt benne. Igazán jól esik látnom, hogy most nem éheznek, van egy csinos kis házuk, szép virágos kerttel. Ugyancsak azt mondhatom Decsi munkástársról is, hogy az ő gyermekkori nyomorúságos életét is az öröm váltotta fel Amerikában. Szorgalmas és takarékos ember lévén, már az esős időkre is félretett valamit és kukorica gombócot csak akkor készít, amikor halászni megy.

Tudnék még sok szívfacsaró dolgot elmondani a kis proletár gyermekek örömtelen életéről, de minek csalnék ki még több könnyet az úgyis sokat szenvedő anyák szemeiből, akik nap-nap után siratják a harctereken vérző gyermekeiket. Máris nagyon hosszúra nyúlt az írásom, de remélem, hogy elnézéssel lesznek az olvasók.

Bemutattam három családnak az otthoni viszonyait. Nincsen ebben semmi szégyen, mert az a szegénység nem a mi hibánk, hanem azon uralkodó osztályé, amely annyira kizsák-