Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-09-23 / 1338. szám
1944. szeptember 23 BÉRMUNKÁS 3 oldal MUNKA KÖZBEN (gb) ROVATA' KÉSZÜLŐDÉS A BÉKÉRE A háború úgy Európában, mint a Csendes Óceán harci terepein még csak most folyik valójában eddig soha el nem képzelt intenzitással, mégis ma már mindenki a békéről beszél. De nemcsak beszélnek róla, hanem egyenest nagymérvű készülődés folyik úgy a várva- várt béke fogadására, mint a békés viszonyokra való berendezkedésre. Egy kicsit furcsán hangzik, hogy a békére is készülődni kell. Mert nem úgy van ám, hogy hagyjuk abba a verekedést és akkor már készen is állunk a békére. Igaz, hogy az volna természetes, ha az ellenség leverése után minden további cécó nélkül visszatérhetnének a békés életviszonyokhoz. Azonban ez nem ilyen egyszerű, mert az^ élethez szükséges dolgok megtermelésének eszközeit nem a munkások bírják, hanem csak a kis számú kiváltságos osztály és ezen birtokosok nem engedik meg, hogy a bányákban, a műhelyekben és ipartelepeken a munkások elkészítsék azon dolgokat, amelyek nélkül megélni nem tudnak. Csak akkor engedik meg, hogy a szerszámokat használjuk, ha valami módon profitot látnak a munkánkból. Mint minden, úgy a profit is különböző nagyságú, de soha sem oly nagy, aminél az előbb említett szerszámok tulajdonosai, — akiket általában tőkéseknek nevezünk, még mindig nagyobbat ne akarnának. A háborús rendeléseknél nagyon szépen kihizlalták a profitot. Az egész világon általánosan elfogadott nézet az, hogy a profit csak 6 százalékig “tisztességes”. (Természetesen minden profit ki nem érdemelt jövedelem, vagyis lopás a termelők munkatermelvényéből, de hat százalékig “törvényesítették” az ilyen lopást.) Azonban a háborús profit sok esetben nem hat, de még hatszáz százaléknál is magasabb volt. Voltak esetek, amikor 1000 százalékon felüli profit harácsaláson kaptak rajta a rendkívül nagy hazafiság- gal kérkedő iparmágnásokat. LETÖRIK A MUNKABÉREKET Nos, a békére való készülődés egyik legnagyobb akadálya az, hogy a zsíros profithoz szokott hazafias tőkéseink szeretnék ezt a magas profitharácsolást a békebeli időre is átvinni. Ez természetesen nem megyen valami könnyen, mert amig a hadiárukat, ha szinten a nagyközönség fizeti is meg, de közvetve, az állami kincstár révén teszi, a békebeli árukat azonban közvetlenül a saját zsebéből fizeti mindenki. A békebeli áruk fogyasztó közönsége a nagy tömeg, vagyis a munkásosztály. De ez a munkásosztály, még ha a mai kereseti viszonyok megmaradaktuális hírek, továbbá az utolsó oldal két angolnyelvü cikke egészítik ki. nának is, képtelen volna megfizetni azt az árakat, amit az állam fizet a hadiszerekért. Ha azonban a gyárosok kénytelenek lesznek olcsóbban adni a j használati cikkeket, mint adták a hadiszereket, (itt természetesen az “arányos” árakat kell értenünk), akkor le kell vágnia vagy a profitot, vagy a munkabéreket. Ahogy az amerikai tőkéseket ismerjük, egy pillanatra sem kétkedünk abban, hogy ezen utóbbi módszert fogják választani. Azonban a munkabérek leszorítása csökkenteni fogja a munkástömegek vásárló képességét, ami viszont munkabeszüntetéshez vezet. És ha ezen folyamat minden korlátozó beavatkozás nélkül igy megy egy ideig, egyszer csak elérkezünk a rettegett ipari pangáshoz. Nagy tárgyalások és nagy készülődések folynak tehát ezen iprai válság megakadályozására. Újból meg újból felhivják a figyelmünket arra, hogy a múlt világháború alkalmával szabadjára engedték ezt a gazdasági körfolyamatot és ennek a “nem beavatkozás” elvének, — amit különösen Hoover képviselt, tudható be, hogy a harctérről hazatért “hősöknek” megengedték, hogy az uccasarkokon almát áruljanak. Ennél többet nem igen engedtek meg nekik, mert amikor Washingtonba vonultak, hogy a kongresszustól “bonuszt”, vagy valami intézkedést követeljenek, katonasággal verték szét őket. Ma minden oldalról hangoztatják, hogy a hazatérő katonáknak nem fog kelleni almát árulni. Eddig azonban még semmi lényegeset nem tettek az érdekükben. Ellenben már számos oly intézkedést láttunk, amely biztosítani igyekszik a tőkések nagy profitját. A “KILGORE” JAVASLAT Most, hogy a háború vége felé járunk, a rekonstrukció kérdése egyre égetőbbé válik. A szebbnél-szebb teóriák feletti vitatkozásra már nincs idő. Azért magában a kongresszusban is számos törvényjavaslatot nyújtottak be erre a kérdésre vonatkozólag. Ezen javaslatok között legmesszebbmenő az úgynevezett “Kilgore” javaslat, amelynek a lényege a következő: Kimondja egy központi iroda felállítását (Office of War Mobilization), amely mindenféle a háborúra vonatkozó nem katonai ügyet, — hadirendelések, árak megszabása, munkások elhelyezése, stb. — központosítana. Ez az iroda kooperálna az egyes államokkal, valamint a munkás és munkáltató szervezetekkel is. Ezen javaslat megalkotói jól látják, hogy minden erőkifejtés dacára is bkonyos mérvű munkanélküliség lesz az Egyesült Államokban, mihelyt a háború végetér. Tudják azonban azt is, hogy a mai drágaság mellett az egyes államokban érvényben lévő munkanélküli biztosítás, vagy segély, nem elegendő. Azért az ily munkanélküli biztosítást ki akarják egészíteni a szövetségi kincstárból. Ezen javaslat szerint a munkanélküli segély a heti 12 dollár minimum és 35 dollár maximum között változna. De egy esetben se lehet több, mint a munkás heti keresetének 80 százaléka. Azon munkások tehát, akik heti 44 dollárnál többet kerestek, 35 dollár segélyt kapnának. Ugyancsak 25-től 30 dollárig terjedő segélyt akarnak adni a leszerelt katonáknak, amig munkát nem kapnak. Mindezen segélyeket a fegyver- szünet utáni két első évre tervezték. MIT TEHETNEK A MUNKÁSOK A jelenlegi kongresszus azonban olyan reakciós, hogy a Kilgore javaslatot nem fogadta el. Sőt a hosszú huza-vona után eddig semmiféle javaslatot a munkásokra vagy a hazatérő katonák munkabiztositására vonatkozólag. De nemcsak a kongresszust kell vádolnunk azért, hogy eddig semmit sem tettek, de ez a vád méltán érheti a nagy munkásszervezeteket is. Sőt ez a vád még élesebb lehet, mert a munkásszervezetek vezetői látják és beismerik, hogy a német összeomlást nagy munkanélkü- ség fogja követni, noha egyesek úgy vélik, hogy az ily munkanélkülieket bizonyos idő múltán felszívják a meginduló békebeli iparok. Én úgy tartom, hogy a munkásszervezeteknek nem szabadna ezt a dolgot ilyen türelmesen nézni és megelégedni azzal, hogy a politikusokkal tárgyal- gatnak a Kilgore, vagy hasonló javaslatok elfogadásáért. Az amerikai munkásszervezeteknek ma nagy hatalmuk van, ha észszerűen fel tudják használni. Egyik ilyen valóban észszerű lépés volna, ha már most elhatároznák, hogy a fegyverszünet után azonnal leszállítják a munkaidőt minden iparban. És ahogyan a háborúnak teljesen vége lesz, nemhogy a régi 40 órás munkahetet kell visszaállítani, hanem még azt is le kell redukálni 36 vagy 32 órára. Hogy a 32 órás munkahét teljesen elegendő a békebeli szükségletek bő előállitására, az nem álmodozás, nem légből kapott állítás. Hiszen láttuk, hogy a háború előtt már a 40 órás munkahét is elegendő volt, holott 12 millió ember munkanél- kül járta az uccákat. Azonban a jelen háború a termelő képességet megint felfokozta. És azonkívül a rövidebb munkaidő több munkásnak nyújt munka- alkalmat. így a munkásszervezetek nagy bűnt követnek el, ha nem készülődnek a munkaidő megrövidítésére éppen olyan hévvel, mint a munkáltatók a nagy profitjuk megtartására. | REPPMAN JÁNOSNÉ | Szomorúan jelentjük Detroit- ból, hogy a halál elragadta közülünk Reppman munkástársnőnket, aki évtizedekig kitartott az IWW tanítása és magyar lepja mellett, melynek minden számát elolvasta és helyeselte. 1882 április 29-ikán született Orosházán. 1905-ben kijöttek Amerikába. Először Elgin. 111.- ban telepedtek le, ahonnan 1914-ben Chicagóba, majd 1916- ban Detroitba költöztek és azóta velünk együtt reméltek, terveztek egy szebb jövőt az egész emberiség részére. Reppman munkástársnőnek nagy ismeretsége volt és köz- becsülésre tett szert, amit az a virágerdő is bizonyított, mely a ravatalát vette körül. Mint kulturális gondolkozásu anya, azon igyekezett, hogy gyermekeit is az emberiséget szolgáló legfontosabb pályára nevelhesse, az első házasságából származó fia Dr. Horváth Lajos, nagyon közimert és bizalmat nyert orvos lett és Reppman munkástársai kötött házasságából származott leányuk tanítónői pályán működik sikeresen. A temetést szerdán, szeptember 13-án reggel 10:30-kor rendeztük le és úgy a ravatalnál, mint a hamvasztóban, Visi munkástárs tartotta a gyászbeszédet. A Reppma ncsalád ezúton mond köszönetét mindazoknak, akik részvétüket nyilvánították és virágkoszorukkal, csokrokkal vették körül szeretett feleség és anyánk ravatálát. Valamint mindazoknak, akik a temetésen résztvettek, de leginkább a Kancsár házaspárnak, akik a nagy elfoglaltságuk és 100 mile távolság dacára is eljöttek a temetésre. Tudósitó. Az alábbiak adakoztak a közös koszorúhoz, melyből 13 dollár megmaradt és a lap részére lett beküldve: Mrs. Kamencky 2.00, Mrs. Macsay 2.00, Mrs. Kovács 2.00, Mr. & Mrs. Sajtosh 2.00, Mrs. Laczko 2.00, a Toldi család 2.00, Judit Sike 3.00, SütőéSc 2.00, Szalaiék 2.00, Schniederék 2.00, Mikláék 2.00, Mrs. Vass 1.00, Kasperék 2.00, Mrs. Rosalia Károlyi 2.00. ÉPITOGÁRDA 1944-45-re befizettek: Buzay J., Cleveland .......... 1.00 Engli J., Cleveland ............ 1.00 Farkas I., Akron .............. 1.00 Fishbein L., New York .... 6.00 Gáncs L., Carolina ...........12.00 Geréb J., Cleveland ............ 1.00 Hering P., Buffalo ............ 1.00 Kucher A., Pittsburgh .... 1.00 Kollár J., Cleveland ........ 1.00 Kovách E., Cleveland ........ 1.00 Kanchar J., Bay City ........ 1.00 Lefkovits L., Cleveland .... 1.00 Lelkó A., Pittsburgh ........ 1.00 Mogor J., Cleveland ......... 2.00 Munczy J., Cleveland ...... 5.00 Mácsay J., Detroit .......... 2.00 Molnár A., Cleveland ...... 1.00 Pika P., Chicago ................ 1.00 Reppman J., Detroit ........ 1.00 Székely S., Cleveland ....... 2.00 Visi I., Detroit ................. 2.00 Varga J., Cleveland ........ 1.00 Vizi J., Akron ................... 1.00 I
