Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-07-01 / 1326. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1944. julius 1. DIALEKTIKA Irta: LA JER JÓZSEF (A jelen világháború előkészítésének idején, a már tuságo- san izgalmas 1937-ben, “Dialektika” cimmel egy kis füzet látott napvilágot Budapesten. A szerzője és kiadója Lajer József, aki ezt a nagyon elvont tárgyat népszerű módon, könnyen érthetővé teszi. A “Dialektika” eredetileg a gondolkodásnak, okoskodásnak és vitatkozásnak bizonyos módját jelentette. Később azonban Kant és Hegel bölcsészek már tágabb értelmet adtak neki. Marx Károly még tovább fejlesztette ezt az irányt úgy, hogy ő utána már “dialektika” az emberi társadalmi fejlődés törvényeinek Összességévé lett. E kis füzet gondos tanulmányozása nemcsak a társadalmi rendszerek törvényszerű változásait teszik értehtővé számunkra, de napjaink jelszavait is, úgy a reakciósakat, mint a radikális irányt jelzőket, könnyebben tudjuk megérteni és értékelni — Szerk.) (Folytatás) Kant az első filozófus, aki a föld keletkezésének és elmúlásának folyamatát, mint természeti szükségszerűséget fölveti. Elméletét később Laplace matematikailag igazolta. Kant az embert társas-társiatlan, önző lénynek tekinti és ebből az alapvető ellentmondásból fakad szerinte az összes nyomorúság és baj a társadalomban. Ennek az ellentmondásnak azonban hasznosságot is tulajdonit, amikor igy szól: “Hála legyen a természetnek az összeférhetetlenségért, a rosszindulatúan versengő hiúságért, a soha ki nem elégíthető bir- és hatalmi vágyért.” Kantnál a dialektika egyik emeltyűje a “Tiszta Ész”-nek a megismeréshez vezető utón, mert a maga ellentétes mivoltának következtében jótékonyan segíti a Tiszta Ész-nek a magánvalók megközelítését. De a “Tiszta Ész” azért még igy sem érheti el a magánvalókat soha. Lényegileg ugyanilyen harcot jelent a dialektika a megismerés utján Kant nagy tanítványánál, J. G. Fichte-nél is. Fichte filozófiájának középpontjában az “abszolút én” és ennek a saját szabadságára való törekvése áll. Harcos idealizmusból kifolyólag erköcsi követelésként állítja a fejlődésért vívott harcot a konkrét “én” felé e paranccsal: “Az öntudat kötelessége, hogy saját tartalmának mind nagyobb tökéletességére és szabadságára jusson: ehhez szüksége van világra, amellyel való küzdelmében tökéletesedhetik csak.” És valóban, hogy az “én”-nek -a külvilággal folytatott harcát a megismerésért milyen mély erkölcsi megalapozottsággal hirdette és gyakorolta, jellemzi e mondása: “Én nem akarok látszani valaminek — én valóban lenni akarok valami.” A dialektika a maga teljességében, mint a fejlődés/általános érvényű törvényszerűsége a német idealista filozófia legnagyobb képviselőjénél Hegel-nél (1770—1831.) bontakozik ki. Hegel a világot folyamatként fogta föl, amelynek mozgatóereje az emberen túli abszolút “Idea”, “Eszme”, “Logika” vagy “Értelem”. Ez az abszolút Idea uralja az egész világot és miközben tárgyi megvalósulásra törekedik, létrehozza a természetet. A természet első és fölső régiói, csúcsán az emberi társadalommal, nem egyebek, mint az Idea fejlett, vagy kevésbé fejlett megvalósulásai. Minden, ami létezik, az Ideának egy bizonyos állapotát jelenti, amely folytonos mozgásban van fejletteb formák felé. Minden dolog az észszerüségnek egy fokát jelenti és ellentétén a szükségszerűségen keresztül fejlődik át magasabbrendü formákba. Ezért mondta Hegel; “Ha valamely dolog már nem észszerű, akkor a szükségszerű válik észszerűvé”. Az Idea a szükségszerű természeti állapoton keresztül az emberek tudatában öntudatra ébred és a vallásban, művészetben, valamint a tudományban magasabbrendüvé válva visszatér önmagába. E fejlődési folyamat törvénye a dialektika, amelynek lényege szerint az Idea önmagában hordja ellentétét is és ennek következtében azonos önmagával, ugyanakkor, amikor ellentéte is önmagának. A dolgokban rejlő efajta ellentétek azonban nem állanak mereven, elutasítóan szemben egymással, hanem kölcsönhatás van közöttük. Harcban állanak egymással, átmennek egymásba és végül egy fejlettebb formában föloldódnak, öblös kórtermek mohó nagy éhséggel nyelték magukba a három alakot. Langyos, tompa csendesség szorult a fehér falak között és az ablakok, mint valami redős óriási bronzlapok viliództak a vörös napáldozásban. Szűk ágyutcákban csavarogtak át a termen, a hat láb keményen taposta a padlót, ijedt, kiváncsi fejek nyújtóztak utánuk a vasrámás fészkekből. Aludni készültek és az uj társ fürge, gyanakvó te- kingetéssel csúszott el közöttük az egyik sarokágyig. Már nem ellenkezett. Szegény beteg idegeit cudar fogakkal véresre marta a rázós kocsi útja, mint valami álmos, kihancurozott gyerek bujtatta el magát az erős, ügyeskedő kezekkel. Reggel pihent boldog ábrá- zattal ébredt ki a babusgató pokróc alól. Egyszeriben nem értette, hol van. Késő volt már, a terem lakói ébren voltak, némelyek fel-alá sétáltak a par- kettes utón, mások öltözködtek, mások meg a pokróc tetején ültek felhúzott térdekkel, kis gombóccá töpörödötten, bozontosán, mint valami csodálatos madarak (Folytatjuk) megszűnnek, csak azért, hogy minőségileg átalakulva, mennyiségileg megváltozva az ellentétes harcot elölről kezdjék, de J amikor is már gyökeresen uj dolog jött létre belőlük, uj ellentétekkel, uj harcokkal. Ez a folyamat végtelen. A világ épp ezért nem más, mint ellentétek küzdelme, föloldása és magasabbrendü alapon való továbbfolytatása. Ennek az örökös ellentéteken keresztül való fejlődő mozgásnak a képlete: állítás — tagadás — magasabbrendü következmény. Tudományosan: tézis — antézis — szintézis. A világnak ilyen fölfogása rendkívül hatást váltott ki Hegel kortársaiból. Termékenyítő ereje minden tudományágban érezhetően jelentkezett, éppen ezért, Hegel valósággal kora filozófiai diktátora volt. Hegel szerint a filozófiának az a föladata, hogy a világnak általános fejlődési törvényszerűségét kimutassa és a fogalmakat, amelyek szintén ily dialektikus mozgással fejlődnek, osztályozza és értékelje, valamint a bennük rejlő logikai szükségszerűségnek fölismerése folytán fejlődő mozgásuk irányát megállapítsa. A hegeli filozófiára mondotta Síabó Ervin: “Ha a világ a gondolkozás fejlődése, akkor a filozófia a gondolatmozgás fogalmainak a rendszere, amelynek mindegyike a következőbe fejlődik, azt magából fejleszti, miként ő is az előzőből fejlődött. A fejlődés hajtóereje az ellentét, az ellentmondás. Minden, ami van, magában hordja önmagának ellentétét, minden, létező ellentmondás. Az ellentét megoldását egy harmadik, magasabb, gazdagabb fogalom tartalmazza, mely a kettőnek egyesülése.” (Szabó E.: Válogatott m. I. k.) Az .Eszme legmagasabbrendü kifejlődését Hegel az Államban látja, amely ezek szerint — ésszerű. A német politikusoknak ilykép az Állam hegeli filozófiája fölöttébb tetszett ,mert segítségével ésszerűnek nyilváníthatták a legreakciósabb porosz államszervezetet is. Természetesen nem vették figyelembe a hegeli filozófia forradalmi oldalát, amely pedig a konkrét államszervezetet múlandó oldaláról is vizsgálta. Ezt a múló oldalt agyonhallgatták, mig Hegel tanítványai közül a “baloldaliak”, az “uj hegeliánusok” éppen ennek alapján támadták az egyre reakciósabbá váló porosz államszervezetet. A hegeli filozófia az idealizmus legfejlettebb filozófia rendszere volt és dialektikus módszere révén, amely elmúlásában, történelmében szemlélte a dolgokat, lehetővé tette,- hogy a materializmus, illetőleg ennek eddigi “élettelen”, merev formája, Marx munkálkodása révén megszabaduljon hibáitól és a valóság fölismerésére alkalmas filozófiai módszerré váljon. Marx 1843-ig a hegeli filozófia befolyása alatt állott. Ekkor jelent meg Feuerbach (1804— 1872.) nagyjelentőségű munkája, a “Kereszténység lényege” amelyben kimutatta a hegeli filozófia idealista alapjának tarthatatlanságát. Feuerbach az embert tette filozófiájának középpontjává. Az embert azonban elvontan, absztrakt módon, nem történelmi változásában fogta föl. Az ember dialektikus változása és fejlődése elkerülte a figyelmét és igy fiozófiája csak átmeneti lépcsőfok lehetett Marx dialektikus materializmusához. Feuerbach hatására Marx materialista lett, de fölismerve a hegeli dialektika rendkívüli jelentőségét, átmentette a materialista világfölfogásba. Ezáltal a materializmus élettel telítődött és megszabadult merevségeitől. “A világot talpára kellett állítani” — mondotta Marx mert a hegeli filozófiában a “feje tetején állt”. A Világ nem nyugodhatik Eszmén, mert az Eszme csak az emberi agy funkciójának terméke, a lét oka. Ezért a dialektikának materialista alapot kellett adni. Mint ahogy ez ember sem a fején, vagy az eszén, hanem a talpán áll, ugyanúgy a világ magyarázata sem nyugodhatik a benne kitermelődött eszmén, hanem azokon az anyagi alapokon, amelyek az eszmét magát is létrehozták. A feuerbachi materializmust Marx megszabadította következetlenségeitől, kimélyitette és a dialektikával egyesítette. így kitermelődött a legmasabbrendü filozófiai rendszer: a dialektikus materializmus, a proletáriátus filozófiája. A dialektikus materializmus a proletárátus elméleti fegyvere a fölszabadülási küzdelmében és nemcsak a világ és a társadalom magyarázására alkalmas, hanem amint Marx mondotta: “a megváltoztatására is.” Hogyan fogta fői mármost Marx a hegeli dialektikát? Hegel filozófiájában minden fnozgás az Eszme mozgása. Ha a mozgások különféle formáitól s jellegzetességeitől eltekintünk, megkapjuk a mozgást a maga tiszta, elvont, vagy absztrakt állapotában. Ez a mozgásnak az úgynevezett logikai kategóriája. így tehát a hegeli Eszem, vagy Gondolat: “Miután eljutott addig, hogy mint tézis kialakuljon, szétválik a tézis, amennyiben két magának ellentmondó gondolatba, pozitívval és negatívval, igennel és nemmel, önmagával szembekerül. Ennek az antézisében foglalt két ellentétes elemnek küzdelme képezi a dialektikus mozgást. Az igen — nem lesz, a nem — igen, az igen egyidejűleg igen is nem is, a nem egyidejűleg nem és igen; ilyen módon az ellentétek egyensúlyba kerülnek, egymást semlegesítik, megszüntetik. Ennek a két ellentmondó gondolatnak az összeolvadása uj gondolatot, azoknak szintézisét alkotja. Ez az uj gondolat ismét két ellentétes gondolatra válik szét és ezek ismét uj szintézist képeznek. Ebből a nemzőmunkából gondolatcsoport származik. Ez a gondolatcsoport ugyanazt a dialektikus mozgást követi, mint az egyszerű kategória és egy ellentétes csoportban van az antitézise. A két gondolatcsoportból egy újabb gondolatcsoport, a kettőnek a szintézise keletkezik.” Majd: “Azon a módon, amint az egyszerű kategória dialektikus mozgásából előáll a csoport, úgy képződik a csoport mozgásából a sorozat (serie) és a sorozat dialektikus mozgásából a rendszer.” (Marx: A filozófia nyomorúsága.) (Folytatjuk)
