Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-07-22 / 1329. szám
1944. julius 22. BÉRMUNKÁS 3 oldal MUNKA KÖZBEN---------------------(gb) ROVATA-------------------------------“Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni öszpontosulása a szak- szervezeteket képtelenekké teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet.” A fenti idézet az Industrial Workers of the World szervezet elvinyilatkozatának egy mondata. Mint a Bérmunkás olvasói jól tudják, ezt az elvinyilatkozatot 1905-ben, tehát közel negyven esztendővel ezelőtt írták. Maga ez a mondat valójában két állítást tartalmaz. Az egyik az, hogy az iparok igazgatása mindinkább szükebb körűvé válik; a másik pedig az, hogy a hatalomban igy erősödő munkáltató osztállyal nem vehetik fel sikeresen a harcot a régi szakszervezetek. A mai rovatban olyasmire akarom felhívni az olvasók figyelmét, ami csak az első állítással van kapcsolatban, mert olyasmi megy végbe szemünk előtt, ami mutatja, hogy ezt a dolgot az IWW megalakitói már 40 esztendővel ezelőtt meglátták. De, hogy ne ékeskedjünk mások köntösével, meg kell jegyeznünk, hogy már akkor sem volt újság azok előtt, akik 'a marxizmust tanulmányozták. A marxi iskola hiveí, — akiket ma marxi ekonomistáknak is neveznek, — körülbelül száz évvel ezelőtt rámutattak a tőkés termelési rendszer azon tulajdonságára, hogy a profitha- rácsolás révén a vagyon koncentrálódik, vagyis a vagyon feletti uralom mindinkább kevesebb kezekben összpontosul. Ez egészen természetes, mert a tőkések a profitnak csak egy részét költik életszükségleteik kielégítésére, másik részét pedig újból tőkésítik, ami megint profitot hoz. Ez a tőkés termelési rendszer jellege, noha egyes kivételes esetekben a tőkés elkölti az összes profitot, sőt még a tőkéjét is, de akkor megbukik s ha valami csalás nem sikerül neki, akkor kiesik a paraziták osztályából. Az IWW az iparok fejlődésének a szülötte lévén, ezt a marxi igazságot a fenti idézetben fejezte ki olyanformán, hogy a vagyonok uralma helyett az “iparok igazgatása” kifejezést használta. És most, negyven évvel később látjuk, hogy az érdekeltek ma nem a vagyonok- ról, tőkéről, iparfejedelmekről, stb. beszélnek, hanem a “management” (igazgatóság) kifejezést tolják előtérbe. TAGADTÁK A TÉNYT De akármilyen néven is nevezzék a gyereket, a lényeg az, hogy a marxisták már száz évvel ezelőtt rámutattak, hogy a tőkés termelési rendszerben a vagyon centralizálódik. Ezt az alapgondolatot fejezi ki az IWW elvinyilatkozatának fent idézett mondata is, mert a vagyonok feletti uralom azonos az iparok igazgatása feletti uralommal az iparilag kifejlett országokban, amennyiben a vagyonok szülő- forrásai az iparok. A polgári nemzetgazdászok állandóan a legélesebben támadták a vagyonok összpontosuló^ sát. Mindenféle statisztikai adatokkal igyekeztek bizonyítani, hogy ma több vagyonos ember van, mint azelőtt, hogy a népek életszínvonala állandó emelkedést mutat, hogy szinte naponként újabb és újabb iparágak keletkeznek, stb. És noha mindezen állítások igazak, csak azt nem mutatták ki, hogy a vagyonok mekkora százalékát bírják a kevés számú nagytőkések. A jelenlegi világégésig sokat vitatkoztak ezen a problémán. A jelen háború kitörése óta azonban egyebet sem hallunk, mint azt, hogy ez a háború a kis üzleteket a teljes megsemmisítéssel fenyegeti. És a saját tapasztalatainkból is tudjuk, hogy jelenleg a kis üzletek százai állnak üresen. Mindannyian ismerünk olyan kis üzletembert, aki a boltját vagy kis műhelyét bezárta és most hadimunkán dolgozik. Statisztikai adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a kis üzletek és a kis üzemek pusztulása olyan rohamos volt, hogy mindenki észrevehette. MENTŐ AKCIÓ Az üzletüket vesztő “kis ka- karucsok” (általában igy nevezték őket) olyan nagy zajt csaptak, hogy megmentésükre törvényes segítséget szavaztak meg. A szenátus James E. Murray elnöklete alatt egy bizottságot nevezett ki, amely hivatva lenne olyan további ajánlatok tételére, amelyek a pusztuló “kis kakarucsokat” megmentenék. Ennek a bizottságnak a hivatalos neve; “The Small Business Committees” máskor csak az elnökéről “Murray Bizottságnak” is mondják. Ez a bizottság egy másik szenátusi bizottsággal egyetemben most rámutat arra, hogy a “Big Business” milyen furfangos módon igyekszik megakadályozni a kis üzletembereket abban, hogy a háború után újból érvényesülhessenek. A kulisszák mögött a legelke- seredettebb harcok folynak a háború utáni újjáépítésnél várható profitért. A Murray bizottság ajánlatát elvben elfogadták, hogy egyes anyagokat, mint például aluminium, magnézium, amelyekből már több van, mint amennyi a háborús célokra kell, a kis üzemek felhasználhatják rádiók, mosógépek, hűtőszekrények, stb. készítésére. Az ilyen kis üzemek ugyanakkor munká- j ba állhatnak a nagy gyárak-1 ban a munka megcsökkenése következtében esetleg letett em-. bereket. A hírek szerint Donald M. Nelson, a háborús termelési igazgató ki is adta az errevo- natkozó rendeletet. Nelson azon-' ban súlyos beteg lett, tüdőgyulladást kapott, amelyből csak most lábadozik. Alattvalói a betegsége alatt megszabotálták a kis üzemekre vonatkozó rendeletét. A War Labor Board alelnö- kei egyben az egyes ügyosztályok főnökei is. A Murray bizottság állítása szerint tiz ilyen alelnök közül nyolc valamelyik nagyüzemnek a képviselője. A vezetőjük Charles E. Wilson, aki egyben a General Electric vállalatnak is a feje. Képviselve vannak aztán a General Motors, a Westinghouse, a General Mills és egyéb nagyüzemek. A RENDSZER ÖLI KI ŐKET A nagyvállalatok képviselői nem hajlandók átengedni a piacot a kis üzemeknek már most, amig ők el vannak foglalva a muníció gyártással. Attól tartanak, hogy ha a kis üzemek mek már most megkezdik a békés használati dolgok gyártását, akkor annyira megerősödnek, hogy nehéz lesz nekik kiütni őket az üzemeikből s azért a demokrácia nevében követelik az “egyforma bánásmódot” a kormány részéről. Ez a kulisszák mögötti harc is csak egyik bizonyítéka, hogy a vagyonok, illetőleg a vagyonokat termelő iparok feletti uralom összpontosítása milyen rohamlépésben haladt az utóbbi évben. Lehet, hogy különös erőkifejtéssel ki lehet valamivel nyújtani a kis üzemek teljes elpusztulását, de megmenteni őket nem lehet, mert mint láttuk halálos ítéletüket maga a tőkés termelési rendszer irta meg számukra. Most inkább csak azt vizsgálhatjuk, hogy vájjon a munkás- osztályra nézve káros, vagy hasznos lesz-e a kis üzletek és kis iparok elpusztulása? Dacára annak, hogy sajnálkozva hallgatjuk egy-egy “kis kakaruss” ismerősünk keserves panaszait, mégis el kell ismernünk, hogy valójában nincs mit sajnálkoznunk a kis üzemek pusztulásán. A kis üzemek termékeit sokkal drágábban kell adni, mert a termelés sokkal többe kerül, mint a nagy üzemekben. így az élethez szükséges javakat nem tudják oly bőségben és gazdaságosan előállítani, mint azt a munkások fejlődő életszínvonala megkívánja. De azonkívül a kis üzemek jobban kizsákmányolják az alkalmazottaikat is. A csak pár munkást foglalkoztató kis műhelyt vagy kis üzletet, ahol a tulajdonos még együtt dolgozik a munkásokkal, sokkal nehezebb megszervezni, mint a nagy üzemeket. A megélhetését féltő “kis kakarucs” sokszor reakció- sabb akármelyik nagy tőkésnél. Az ilyenek támogatják leginkább a reakciós mozgalmakat és képezik a potenciális ellenforradalmárok csoportját. Ma már nyilvánvaló, hogy ez a háború jelentékenyen megnyirbálta a számukat. És noha a háború után néhány kis üzem újból életre is fog kelni, jórészük örökre elpusztult, ami fölött nekünk, munkásoknak igazán nincs miért siránkoznunk. Bankárok a Fehér Házban (Vi.) Az Egyesült Államok, a világ legnagyobb pénzeszsákját kontroláló csoport, még csak nem is igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy ők meg vannak elégedve és hálával vannak azon kormány és elnök iránt, aki őket ezen nagyon fontos pozícióba helyezte. Ezt annyira természetesének találják. Ezen nagyon fontos csoport tagjai, akik azt a 25 billió dollár értékű állami vagyont és több billió dollár értékű, de fen- maradó anyagot visszavásárolhatják. A főnökük Will Clayton, a világ legnagyobb gyapot érdekeltségnek a volt feje. A két segédje Fred Searle és Frank Schneider a “Newmont” bánya érdekeltségek tisztviselői, mely bánya érdekeltséget a Morgan ház uralja és kiterjed Afrika,. Délamerika és India leggazdagabb bányáira, melyeknek óriási megrendeléseket adtak Amerikából. Most ezek az urak ezreseket adtak Dewey megválasztásának az elősegítésére. Nekik még az ilyen nagymérvű rablás sem elég. Mert ha elég volna, akkor nagyobb támogatást adnának annak az elnöknek, aki ehez segítette őket. De a Hoover ideje alatt, melynek a Dewey kormánya csak folytatása lenne, sokkal nagyobb összegeket tudtak bezsebelni, mert semmi határt nem szabtak a haszonra, vagy a külföldi természeti kincsek és népek kizsákmányolására. Ezen nagy nemzetközi karte- lok, bankok által kontrolált érdekeltségek, előre terveznek és olyan kormányt akarnak, mely minden habozás nélkül küldi majd az amerikai katonaságot Kínába, Indiába, ha azok a népek leakarják rázni nem csak a japán, hanem az angol-amerikai kizsákmányolást is a nyakukról. Mert erre van kilátás, minden ilyen nagy, de végtelenül kizsákmányolt országokban. Ha egyszer megmozdulnak, akkor azok a billiós vagyonok, melyet Hoovereken és más bankügynökségeken keresztül, ezeken a területeken szereztek, összeomlik, a nép visszaveszi. És ha nem is tenné nemzeti tulajdonba, nem szocializálná is, de nem engedné, hogy ezek a külföldi tőkések minden korlát nélkül tovább is rabolják ki őket, mint eddig tették. De nagy veszély van, hogy legalább is Kínában a szocializmus kerül hatalomra. A háborús kényszer hatása miatt, az amerikai, angol és más kapitalista állam haderejét kivonták a kínai városokból, ahol az ilyen nagy tőke végtelen kizsákmányolását voltak hivatva védeni. Ugyan akkor sok ilyen külföldi tőkések gépeit, szerszámait, a kínai munkások felszedték és sok ezer mérföld- ■ re elcipelték a hegyek közé, ahol kollektívákat szerveztek és folytatják a termelést. Persze nem fizettek azokért a gépekért, ami még veszélyesebb a kollektívák megszervezésével. Nehezebbé, ha nem lehetetlenné teszik a külföldi gyárak olcsó (Folytatás a 6-ik oldalon)
