Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-07-15 / 1328. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1944. julius 15. TÁRCA JÁTÉK Irta: Kassák Lajos (Folytatás) A legényke szivvel teli hangon nagyot visított örömében: — A mamácska? — Meg az apácska is, meg a testvérke is ... de annak már nem volt szabad bejönni. Ott pityereg a portás fülkéjében a gerlice. Több nevet nem kiáltott a szolga; a kissé elszontyolodott Andrej kát nyakon ölelve, vitte a látogatóba s mögöttük kettőre csattant a zár. A többiek megverten, szinte állati szomorúsággal sompolyogtak el az ajtótól. Csak a vak katona nem mozdult, ő még várt, valami nagyszerű csodában bizakodva a küszöbre zsugorodott és várt, várt, leselkedett, hogy rázós fejéből majd kilobbant a vágyakozó félszeme. Varjagin az egész jelenet alatt nem mozdult le a helyéről. Tudta, hogy neki nincs kit látogatóba várnia, hiszen hónapok óta olyan árva, mint a szárazra fogott hal. Nyitva felej- tődött szájjal elgondolkozott valami régi, kusza fogalmakat akart rendezni magában, de hiába erőlködött, hirtelen felbuggyant impressziói a jelenből, minduntalan összezavarták. Kényszeredetten elmosolyodott. — önkéntes ur kérem — hangzott fel* most egy szelíd könyörgő hang közvetlen mellette — Varjagin Fedor önkéntes ur! Ijedten, mintha álmában riasztották volna meg, felkapta a fejét. Andrejka állt előtte egy tornyos, cifra süteménnyel a tenyerén — a mamácska hozta — dadogta bátortalanul — ha elfogadná az önkéntes ur . . . Varjagin közel volt egy esztelen rohamhoz,, állkapcsát kegyetlenül összeszoritotta, hogy oktalanul el ne kacagja, vagy el ne bőgje magát. Nedves, kék szemei beteg értelmetlenséggel bandzsítottak. — Sütemény — kínálta a kamasz újból. — Köszönöm — mondta Varjagin és végre elfogadta süteményt. — A mafnácska hozta? ■— erőltette tovább az esetlen szavakat s közben figyelte tulajdon hangját, amely hirtele- nében valami pincegádor ekhó öblögetésének tetszett előtte. — A mamácska . . . — A mamácska!!! Sokáig, mint két idegen, szégyenlős gyerek dadogtak egymásnak, egyikük sem tudta eltalálni az egyszerű szót, ami a gyámoltalan bambaságból tovább lendítené a kínokat oldó mondatokat . . . Aztán valaki hívatlan is megmozdult a teremben s egy, még egy alak és lassan, lassan valamennyien az ágy köré sereglettek: mindnyájan Andrejka süteményét nyalogatták. Nehéz készülődéssel megindult a beszélgetés. Először lassú, vontatott tempóban, aztán a mániák vörös rikitásával mind gyorsabb, kuszáltabb fordulókban patakzottak a szavak és minden kérdésnek, feleletnek Varjagin lett a központja. Az egész csoport gondolata, mint valami táncos elszabadult lángbokor keringőzött a szőrös, ma- jomhomloku emberke körül. És nemsokára az ő koponyájában is kivirágoztak a szédületes rajongások, felizgult agya szép históriákat, forró éposztöredé- keket, borzongató hősi legendákat csurgatott ki a száján s mintha mindez vele történt volna, már önmaga is hitt meséi valóságában és csavargó lelkét, mint valami termékeny tüzma- got vetette bele a beteg emberek érző, csodaszomjas leikébe. Amíg beszélt, ideges tekint- getéssel a vén katonát figyelte: torz, durva arcán nem látszik-e meg az ő tévelygő, bizonytalan szavainak hatása, nem készül-e az közbevágni a kitalált, fellen- gős históriáknak a maga átszenvedett igazságával. De nem. Nem. Úgy ült az ott még mindig egyedül, magábarogyva a küszöbön, mintha tulajdon gondolatain kívül semmi más nem létezne a világon.-— A cár áldott két keze építi meg a jó utakat a seregek előtt — mondta közbe valaki a hallgatók közül. — A cár és^az isten — sóhajtotta a pópa — ők vezetik győzelmes útjaikon a seregeket. — A cár az semmi és az isten is semmi! — forrt ki Var- jaginból az őrizhetetlen indulat, de hamar észbe kapott; keményen, kegyetlenül erőt vett magán. A többit már a gyávaság vaskényszerével a fogai közé csukta. A| szolgák fesztelen edénycsörömpölése váltotta meg. Hét órakor csendre kongatott az udvari harangocska s az egész terem aludni cihelődött. A pópa már megint a magas ágyvégben lógázott, elnyújtott, dörmögő ritmusban mondta az esteli zsoltárt s utána, mint valami vénhedt, rosszul hangolt hangszerszám kontrázott a bágyadt, szuszogó kórus. Varjaginra idegesitően hatott ez a siralmas móka: ingerült tunyasággal dobta fel magát az ágyra. Sokáig forgott ide-oda a kemény fészekben, nem volt hozzászokva a korán lefekvéhez s ebben a csendességben az uj hely is, a sivár óriási falak, a rengeteg terpeszkedő ágy is valahogy az idegeit ölte, valósággal szenvedett kényelmes magárahagyott- ságában. A kínzó sötétet egyetlen villanykörte lyukasztotta csak át s vörös fényével, mint valami vérző ciklopszem égett ki a hatalmas azbeszthomlokból. Varjagin lobogó fantáziával igy képzelte el az árva lámpácskát s hogy nagy vergődésében valami oktalan félelmen kapta magát, makacs erőlködéssel szúrta bele szemét a bántó fénykévébe. “Nem, csak azért sem hagy kifogni magán.” S ez a mozdulatlan tűz felhúzott pillái között, mintha egyenesen a fejébe áradt volna, régi elhamvadt képzeteket gyújtott fel benne s fáradt tagjaiban megforralta a velőt, akárha máglyára dobta volna nyomorék életét. Érezte, hogy egyre gyengül, ernyed a teste, lázas, vérbefutott szemei még fel-felkap- tak a tüzes üvegkörtére; aztán egyszerre már ehhez sem volt ereje — végre is elaludt forrón, terhesen szétvetve a pokróc tetején. Hajnalban pergő, ütemes dobszó és recsegő trombitahörgés rázta meg az idegeit. Ijedten megugrott, bedagadt szemeiből egyszerre kiiesett az álom. Gya- nakodóan leselkedett körül. Az alig hasadó szürkületben még ragyogott a lám ja hideg fénye, a takarók alatt dombos görcsökben zsugorodtak az alvók s akárha megannyi bündás kuvasz hevert el a padlón az ágyak árnyéka. A kinti rivalgás egyre növekedett, a bolond rézszerszámok lármája édes-bus és vad hurrázó emberhangok keveredtek és az ablakok üvegszürőin át mind tisztábban lehetett hallani a szédülő tömeg lármáját. Varjagin sovány, bőregérfü- leibe, mintha valami szibériai ítéletidő harsogott volna-: valósággal fagyasztották a percek. Nesztelenül mozdult, figyelt, kiugró szemével szinte fásult, örök mozdulatlanságra kénysze- ritette az alvókat, őrült állati vonítással védekezni szeretett volna valami közelgő tragédia ellen, amit egyre közelebb közelebb szorított hozzá a kinti lárma. Határozottan valami hóhé- ri ujjongást szimatolt ebben a hangzavarban, óvatos macskatánccal beljebb fészkelte magát az ágyba és egy görcsös rántással egészen magára kapta a sü- ketitó takarót. De hiába fúrta magát a meleg rongyok közé, a trombiták bőséges torka ide is utána ordított. Kevés vártatva egészen közel ért hozzá a zajongás: ritmikus, tompa lépések zuhogtak el közvetlen az ablakok alatt. Megismerte a menetelő ezre- dek tempóját, a frontra készített legények édesanyámos nótáit és velük szemben meg itt az őrző négy fal között sem tudta nyugalomra békiteni magát. — Brrr, mikor még őt is ilyen útra készitgették! — Felriadt gondolatai babonás kényszerrel ugrottak hátra és buktak bele a tegnapok mélységébe. A csinosan megépített otthon és az anyja bajokkal megszentelt öregsége, egy fiatal szőke lány a szomszéd telepről, az eljegyzés ; aztán a sorozás, a rengő, girhes embertestek mázsá- lása a villásbaj uszu ezredes előtt és végül az a kurta, meg- másitjhatatlannaík látszó szentencia, hogy: — Alkalmas! Félig agyon verten érkezett haza ezen a napon. Egyhónapi ideje volt még a bevonulásig és hiába próbálta meg minden baját, keservét napi munkájába ölni, esze untalanul eltévedt a pontos szerszámoktól, gondolatban állandóan közeli sorsfordulásával bíbelődött, ügyetlen kiutakat épített maga elé, mint valami Istenüzött Káin bujdokolni szeretett volna rákényszerült élete elől, de folyton magán érezte a körülégő világot és meghajszolt gondolatai, mint valami széthányt rakéták vesztek el az ismeretlen űrben. Végre egy kocsmai beszélgetés közben fejébe esett a mentő ötlet. Kimustrált, vén részegesek ravasz szimulánshistóriát • mesélgettek körülötte, eleinte nem hitt ezekben a bolonditó törtéttretekben, de mire a hosszas, magányos utón hazaért, egészen belelo- volta magát a nyakatekert mesékbe és iriár nem tudott el- lentállni a sokatigérő csábításnak. — Igen, szimulálni fog — határozta el a lázas, átvirrasztott éjszakában. Egyszerre boldog volt és biztos a maga dolgában, mint talán még soha jobban. Mint valami maskarás farsangi cécóra, nagy örömmel, mókás, legénykedő kedvvel vonult be a kaszárnyába. S ott bent úgy ment minden, ahogy ő azt már otthon előre kitervelte. Ahogy a vele egyidőben bevonultak rangja emelkedett, az ő számbavehetősége úgy szállt alá az utolsó muzsik szemében is. — Valami bogara van a kö- lyöknek — hallotta már több ízben, ha tisztjei előtt kemény tisztelgéssel, vagy éppen semmit figyelembe nem véve elporzott. Valamivel nehezebb helyzete volt a legénységi szobában. Etánként a durva, erős, egészséiges emberek csúnya, gyötrelmes tréfákat kezdtek vele és ő neki minden butaságra reagálni kellett. A takarodó után testben, lélekben el- gyengülten szabadult ki a röhögő, kegyetlen legények karmai közül és ilyenkor aztán hiába kívánta már a minél előbbi álmot, sokszor egész hajnalig ébren vergődött — ette, nyúzta magát zuhogó kétség- ; geiben. Mennél tovább mímelte az ördöngős játékot, csodá- ■ latosképen annál kevesebb bi- I zalma lett a végső jó ered- | ményhez. Néha már alig volt ereje, hogy szánalmas médiumnak álljon a kaszárnya trágár kedvéhez, néha meg volt idő, hogy őrizetlen magányosságban is, mikor komoly, sors- igazitó gondolatait várta, minden átmenet nélkül felelőtlen bolondságokra, cinikus, buta grimaszokra jött meg a kedve. Az orvosi vizitektől pedig valami magyarázhatatlan ösztönnel szinte már irtózott. Eleinte jól esett neki az orvos hideg ,szúró tekintetével incselkedni, a gőgös szakember előtt játszani a bolondot. De most akaratlanul is észre kellett vennie, hogy az utóbbi napokban vagy talán már hetek óta nem igy történik ez. Megfigyelte, hogy ő mindig utolsónak marad a sorban, a többiek göthös testét százszor is megnézi, megforgatja az orvos, pöröl velük, kérdései és vádjai vidravasával, mint valami ravasz, ügyeskedő rókának, újra meg újra utána kap a szegény páriáknak s ha végre ő rá kerül a sor, a morcos ember szelíden, közömbösen ott görbül már az írásai között. (Folytatjuk) Olvasás után, adja lapunkat más magyar kezébe!
