Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)

1944-12-30 / 1352. szám

1944. december 30. BÉRMUNKÁS 7 oldal A magyar nép védelmére (Folytatás) Yates amerikai ezredesre va­ló hivatkozással felhívás jelent meg, amely a csendőrség újjá­szervezését helyezi kilátásba, mégpedig olyan irányban, hogy az sem valamely felekezeti, sem valamely párt szolgálatá­ban ne álljon. íme egy bizonyí­ték, hogy a gyakorlatban mi­lyen szellemtől vezéreltetve akarják ezt a rendőrséget ne­velni és megszervezni: ember­szeretet hirdetve, szép szavak­kal akarják az embereket meg­nyugtatni, titokban és a gya­korlatban azonban, dacára az állítólagos ellenőrzésnek, mely­nek azonban eddig nyomait senki nem látta, gyűlöletre és kötelességmegszegésre iz g a t- nak. YATES EZREDES SZEREPE Yates ezredesre való hivat­kozással másik felhívás is je­lent meg, amely az úgyneve­zett polgári karhatalom szer­vezésére vonatkozik. Ez a fel­hívás, eltekintve attól az egy naptól, amelyen jelentkezni kellett és amely vasárnapra esett, egyetlen napi határidő­re szólott. Természetesen, hogy ennek semmiféle komolyságot nem tulajdoníthattunk, hiszen ezen az egyetlenegy napon még a szervezetek és egyesületek sem készíthették el bejelentő iveiket. Az egész eljárás me­gint csak megtévesztésre irá­nyult, mert a karhatalmi ala­kulatok már hetekkel ezelőtt teljesen készen voltak, mégpe­dig szoros kapcsolatban az úgynevezett Ébredő Magyarok szervezetével, amely nyílt fel­hívásaiban a zsidók aktív el­távozását követelte az ország­ból. A fent megnevezett, telje­sen beavatott ur ezt is mege­rősítette előttünk. Uymódon a budapesti csen­dőrséget és karhatalmat feleke­zeti és pártalapon szervezik és az katonai vezetés alatt áll. A Dunán tűk pedig az a helyzet, hogy a hadsereg közigazgatási jogokat gyakorol, mintha há­borút viselne Magyarország el­len. Hazafiságunk nem engedi meg, hogy ennek a kérdésnek részleteibe bocsátkozzunk, de azonban az a veszedelem fe­nyeget, hogy katonai diktatú­rába kerülünk. A bolsevizmus veszedelme elmúlt és semmi jele annak nincs, hogy feltámadásától fél­ni kellene. A bolsevizmus ellen foganatba tett szigorú rendsza­bályokat helyeseljük, azonban most nem ezzel szemben talál­juk magunkat, hanem azzal a tendenciával szemben, amely minden szabadelvű és demokra­tikus, helyesebben szólva: min­den nem-reakciós felfogást kar­hatalommal akar megsemmisi- I teni. A magyar jog szerint a ! karhatalom vezetője a polgá­ri hatóság, amely a karhatalom kezeléséért polgári bíróság előtt felelős. A katonai hata­lom csak a polgári hatalom fel­hívására és utasításai alapján léphet közbe, katonai közigaz­gatást azonban nem ismerünk. Ez a fegyveres erő rendelteté­se alkotmányos országban. Vi­szont a fegyveres erőnek nem lehet politikai pártállása, ha­nem pártatlannak kell lennie, mert különben váltakozva ön­kényuralomnak és anarchiának kell uralkodnia. A bizonyos pártokat szolgá­ló hadsereg katasztrofális kö­vetkezményeit hazánk már a forradalom idején elszenvedte, amikor a hadsereg először a szocialista-, majd a kommunis­ta párt alkotó részévé vált és a forradalmi kormány polgári tagjai előbb tétlenségre kény­szerültek, majd eltávolították őket. Az ántánt akkori képvi­selőjét, Vyx alezredest e bete­ges tünetek első jelentkezésé­nél figyelmeztettük erre és megkértük, hogy közbelépésé­vel a bajt hárítsa el. Ez olyan időben történt, amikor ez még könnyen lehetséges lett volna. Azonban a közbelépés elmaradt és az ántánt-államok akkori képviselőjének e fölötte kényel­mes álláspontja következtében mérhetetlen szenvedés és milli- árdokra rugó kár következett be. Hazafias kötelességünk tu­datában idejekorán mutatunk rá e súlyos helyzetre, amivel, miután más eszközök nem áll­nak rendelkezésünkre, mert ha­zafiasságból nem akarunk más eszközökhöz nyúlni, teljesítet­tük hivatásunkat. Ez előzmé­nyek után érthető lesz ama ki­jelentésünk, hogy mindaddig, amig ez a beteg állapot gyöke­rében orvoslást nem nyer, hogy mindaddig, amig nincsen biztosítva az, hogy a polgári kormány föltétlenül rendelke­zik az egész fegyveres hata­lom fölött és hogy mindaddig, amig nem biztosíttatott az, hogy az egész fegyveres hata­lom pártatlan lesz és a polgá­rok jogegyenlőségét tisztelet­ben tartja, mindaddig nem lá­tunk alapot koncentrációs kor­mány alakítására. Nem járul­hatunk hozzá ahhoz, hogy azok a párttagjaink, akiknek ilyen kormányban részt kellene ven- niök, most, más időben és más formában, ugyanarra a sorsra jussanak, mint a forradalmi kormány polgári, sőt nem-radi­kális szocialista tagjai jutot­tak. A bajnak gyökeres orvos­lása nélkül nem marad más hátra számunkra, mint a töké­letes passzivitás a politikai élet minden terén, ennek következ­tében az esetleges nemzetgyű­lési választásoknál is. És ezért minden felelősséget az angol védelemmel büszkélkedő kor­mányra és az ántánt-hatalmak- nak a helyzetet most már töké­letesen ismerő képviselőjére há­tunk. Fogadja Excellenciád ... — ésatöbbi. Aláírás: Vázsonyi Vilmos, nagytádi Szabó István, Lovászy Márton, Garami Er­nő.” (Folytatjuk) TÁRCA A SZERENCSE Irta: Csizmadia Sándor Künn esik az eső. A szegé- gyes kis falucska beletemetke­zik az ősz fázós szürkeségébe. Az alacsony házikók mintha reszketve húzódnának össze a haragos szélben, mely néha-né­ha kegyetlen kézzel, mérges morfondirozással markol a kor­hadó csutyaszár-tetőkbe. _ Az eső egyre szitál, pedig nincs talán felhő, csak olyan ködféle látszik fönn az ég felé. Olyan idő ez, amilyenben — szokás mondás — a jó kutyát sem szokták kiverni. A kutyát nem, de az embert igen. A faluvégről nézve, mesz- sze az országúton valami na­gyobb tömegű mozgó fehérség tepiczkél a sárban. Nem egy ember az, hanem több. Vagy talán állat. Az is lehet, hogy mind a kettő. Akárhogy erőlte­ti az ember a szemét, nem le­het kitapasztalni jönnek-e azok vagy mennek. Hogy haladnak valamerre, annyi bizonyos, mert mozognak egyre. Az országút két oldalán a magas fák félelmetesen suhog­nak a hűvös szélben, mintha biztatni akarnák az utasokat, hogy csak siessenek, mert jobb ilyenkor a száraz szobában, vagy a jó meleg istállóban. A magános emberre ez a suhogás olyanformán hat, mintha rém­meséket, vagy-, borzalmas jós­lásokat hallana. A gyerek meg valósággal megrémül, mert fü­lében a susogás rettenetesen érthető beszéddé válik. Világo­san hallja, amint valami csudá­latosán rémületes éneklő hang­súlyozással búgják oda neki: “Jaj neked, szerencsétlen fló- tás, te sem érsz életben a falu­végire! Itt a tizedik fánál egy szörnyű ember leselkedik rád, s megyfafütykösével úgy bo­kán haj int, hogy soha nem lá­tod többet az édes anyádat.” Ilyen és hasonló beszédeket hall a félénk gyerek a fák kö­zött, mig végre futásnak ered. De ezzel sem sokat nyer, mert a fák csak annál jobban és gyorsabban hangoztatják ré­mes figyelmeztetéseiket. Úgy annyira, hogy a gyerek meg­merne rá esküdni, hogy egész csapat vasorru bába nyargal a sarkában, mind azon igyekez­ve, hogy őt nyakon ragadja. Bizony csuda, hogy észnél van, mikor haza tér. Az a mozgó fehérség azon­ban nem valami nagy sebesség­gel halad a falu felé. Vagy nem érti a fák beszédjét, vagy nem fél tőle. Ha közelebb mennénk hozzá, látnánk, hogy nem csu­da, ha nem fél. Sokan alkot­ják azt a fehérséget. Először is Kis Pál József, ki már a negyvenedik évet tapos­sa, de még úgy kirugdalja a lá- ibát, mintha húszéves se volna. No nem itt az országúton, ha­nem például ha bálteremben volna. Itt a locs-pocsban bizony csak csuszkái, megtámaszko­dik. Ahogy a körülmények kí­vánják. Azután meg Fehér Pé­ter, aki ezelőtt két esztendővel még a maga birtokán taposta a sarat, most azonban az a viskó sem az övő, amiben esténkint nyugalomra hajtja fejét. Kupeczek mind a ketten. A tizenöt darab szarvasmarha is bizonyítja, melyet terelgetnek maguk előtt. Annyi marhája egy csomóban nincsen csak az uraságnak vagy a kupecznek. Más emberek ilyen időben nem igen mászkálnának az or­szágúton és ha már rákénysze­rítené a sors őket, vágnák a sa­rat szótlanul, anélkül a marhá­ra úgyis rá kell szólni, miért Kis Pál töri meg először a szót: — Azt mondom bátya, most az egyszer jó vásárt csinál­tunk! — Ez a csonka tehén megér.száz forintot is, noha mi csak ötvenet adtunk érte. Fehér Péter gondolkozik egy sort. Aközben leka varint ja nya­káról a keményre ázott ostort, odacserdit az egyik Jhátulkullo- gó riska sarkára: — Ne kicsi, ne! Azután megint visszacsavar­gatja az ostort oda, ahol volt, majd köp egyet, ami már a be­széd kezdetének a jele. — Hogy jó vásárt csinál­tunk?! Nem sokat ér ez öcsém. Mégis csak lutri ez; amit az egyik helyen nyerünk, a mási­kon elveszítjük. — Azután meg mit ér az ilyen élet?! Mindig utón lenni Volna az embernek egy kis földje, nem sok, csak annyi, hogy meghúzódhatna rajta, annak volna értelme! Kis Pál Jóska se sokat ké­sett a felelettel. Neki ugyanis sohasem volt földje, ennélfog­va nem tudta, milyen nagy bol­dogság az, őtet csak a riskák érdekelték, azokban gyönyör­ködött. — Hát volt kednek földje; minek adta kend el?! A másik keservesen fölsóhaj­tott: — Az ám, hogy minek adtam el?! Ezen én is sokat gondol­koztam már. — Valamint hogy azon is, hogy ha az ember alól kirántják a pokróczot, minek maradna le róla?! Az eső cseperészett egyre. A távolból az országutra fehér­lett egy-egy tanya. Úgy tűnt az itt föl, mint a ringó viz há­tán levő hajósoknak a száraz­föld. Talán nem olyan szép hul­lámos, mint a viz, de sokkal enyhébb, kellemesebb és bizto­sabb. Úgy annyira, hogy ha va­lamelyiknek ablakából odalát­nának az országutra, meg is sajnálnák nemcsak a két em­bert, hanem még a lábas jó­szágot is, hogy ilyen időben kénytelen csatakolni. A két^ kupecz pedig talán nem is érezte az idők viszon­tagságait. Nagy hangosan ka­pálóztak előre a sárban. Az or­szágúton mindik kiabálva kell beszélgetni, mert ott, kivált ha jószágot hajtanak, nem sétál­hatnak egymás mellett az em­berek. Aztán meg ilyen esős időben, ha lassan, halk hangon eregetnék a beszédet, egy-egy erősebb csúszásnál az ember­ben bennrekedne a szó. — Nem unod te ezt a cigány­sorsot öcsém ?! Még annál is kutyább, mert annak legalább sátora van, — kiáltja Fehér Péter. — Megszoktam én már ezt bátya! Jobb ez mint akármi. Tudja, legalább a magam ura vagyok. Sohasem köll várakoz­nom munkára itt vagy amott.

Next

/
Thumbnails
Contents