Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-07-08 / 1327. szám
8 oldal TÁRCA JÁTÉK Irta: Kassák Lajos (Folytatás) Furcsa, zavaros gondolatok kergetőztek a fejében, ugráló szemei véletlenül az ágya fölé tévedtek, a kis fekete tábláról hirtelen magára ébresztette a neve: “Várj ágin Fedor önkéntes 356” és még két nagy kezdőbetű, amik pó- kos elhervadt lábakként nyúltak az agyvelejébe. Nem értette meg, de emlékezett rá, hogy ezek a kabalisztikus figurák már máshol is, már hónapok óta az ágya felett tekergőznek és ő valami állandó bolond rettegéssel félte ismeretlen tartalmukat. Most csattant a zár és két üstös, kenyeres szolga csúszott be a halkan táruló ajtón. Mögöttük ismét kulcsra csattant a zár. — Reggelizzünk uraim — mondta az egyik a terem közepén helyezkedve. A másik egy könyvből az uj lakó nevét olvasta kihívón, hangosan. — Itt vagyok! — mondta az határozatlanul. — Gyűjjön közelebb Varja- gin Fedor önkéntes ur. Most félkilenc, az intézet ilyenkor tartja a reggeli étkezést. Ez itt az ön evőeszköze, vigyázzon rá, mert az evés után vissza visz- szük. Öblös bádocsészékbe forró, szagos teát meregettek a szolgák és a gőzölgő edénnyel a betegek valamennyien visszasétáltak ágyaikhoz. A kiosztás megvolt; a zár nyelve élesen csettent, a szolgák csörömpölve kibújtak és aztán megint lecsapott a zár. Mint valami tompa cseréphang kondult meg utánuk az egész terem. Aztán csend volt. A nap melengetőn átcsurgott a fekete rácsok között, villogón szétloccsant a padlón, bearanyozta a terpedt ágylábakat és bíbor, meleg árnyékokat szorított fel a gőzre borult kanalazó szürcsölő alakokra. Várj ágin jó étvággal az ágy lábánál ülve falatozott. Szokatlanul derűs, megelégedett volt .A helyőrségi kórház túlzsúfolt termei, . lármás, sebes lakói után, valósággal bizalmas családi menedéknek tűnt előtte ez a miljő. Szőrös, elvénült fejéből önkénytelenül kibújt a szó. Egy nyurga, lányosképü kamasz felelt neki. Aztán a többiek szája is megnyílt és csakhamar zengő meseszálak nyújtóztak el közöttük és szőtték ke- resztül-kasul a termet. Várj ágin vizsla szemekkel figyelt. A beszélők hangjából, témájából okosan a foglalkozásukra, .»szellemi életükre következtetett és végtelenül örült, hogy csak egy félszemü, vitüs- táncos muzsikban ismerte fel a katonát. Ezt a szegény ördögöt az első mozgósításkor valahonnan a halott Kaukázusból szakította ki a cári ukáz és ő azóta is sárban, vérben, tűzben sem tudott másra gondolni, mint Dar jenka szép testére, amely olyan volt rázsás szoknyájában, BÉRMUNKÁS1944. julius 8. szorító bársonykacájában, mint avárosi templom aranyos Mar- jácskája. Rázós, csonttáaszott fejéből, amelyen száraz szalmasárgaságban kuszálódtak a hajak és a hosszú, gyér pofaszőrök, már rég kialudt a csaták borzalma és ha szórabotlott a nyelve, csak róla dadogott. Dar- jenkáról, az asszonyról és az arcába ilyenkor felfutott a vér és szűkült a marasztaló időktől ésvágyakozott hazájába, fel, fel a terméketlen hegyekre, a szabad kék ég alá, hogy valahonnan a szive gyökeréből vaksi szemgödrén át is kibuggyant a könny. — Ó, ó, mert Dar jenka szép mint az isteni ígéret és piros szája forróbb a júliusi napnál. Varjagin bizalmasan hozzákuporodott a halmos pokrócra. Beszédet kezdett vele a háborúról, szeretett volna valahogyan a lelke fenekére látni, nehéz, borzalmas szavakkal piszkálta meg a muzsik kába, lusta agyvelejét. — Jártál-e Kárpátokban? A vén katonát, mintha szivén bunkpzta volna a váratlan kérdés, sziszegve magára ijedt. — Uzsok! . . . Igen uram, a Kárpátok az szörnyű golgota volt. — Két durva tenyerét nyöszörögve az arcára kapta és bal szeme helyén babusgatón takarta el a sajgó fekete gödröt. Senki sem figyelt rájuk. Andrejka a kedves legény, az ajtófának dőlve hegedűn játszott a társaságnak és bus diakos nótáival valósággal magához ölelte a bániész embereket. Andrej ka minden délelőtt játszott a teremnek, beteg eszét ilyenkor valami nehéz, egyhangú szürke masszából szabadították fel az ablakokon beáradó, bárgyú, oktalan szomorúsága, mintha egyszerre kihullott volna a fejéből, fiatal vére megforrt és finom hervatag ujjai kérték, nótára csiklandozták a zengő szerszámot. Vidám falusi víziókat kacagott a száraz fa, a sima falak megsokszorozva trillázták vissza a hangokat a megejtett emberekre és az ő számukra ilyenkor minden más dolog meghalt ezen az órán. csüggedt és fölöttük nagy vörös Terhes koponyájuk szelíden ala- rózsába teljesedett Andrej ka lábhegyre nyujtózatt teste. A csengető szelíd hangok las- san-lassan a panaszos, vak muzsikot is elcsalták rossz emlékeitől és szomszédja már hiába kérdezte, nem felelt. Nagy, csodálatos szomjúsággal felhasadt a szája, elbámult szemén villogva repültek ki az u j gondolatok és Andrej ka hegedűs figurája helyett ő már az asszonyát látta az ajtófának dőlve, Dar jenkát, a tiszta aranyszobrot. — Ó, ó, Dar jenka, énekes csoda — visította eszelősen és lelépett az ágyról és nevetve, szinte állati örömmel lódult az ajtó felé. Száraz, hosszú karjait telhetetlen ölelésre lendítette, de a szűk ágyutcák lépésről-lé- pésre zavaróbban nyúltak a lábai elé. Nagy sietségében már nem bírta a kerülgetést, ügyetlenül megbotlott és elvágódott a sima padlón. Már nem tudta mi történik körülötte, nyavalyás teste, mint valami eldült mechanikus játékszer rángatózott habhányó görcseiben. Csend lett. Még egy utolsó éles jajba rikoltott a bódult hegedű, aztán az egész terem bolond lihegéssel összezavarodott. Valaki hangosan jajongni kezdett és Andrejka gyerekes öklei türelmetlenül hívták a segítséget a kongó ajtódeszkákon. Az elzuhant muzsik még mindig az ágyak között vonaglott száraz hörgése gyilkolón szakadt át a rémült csenden. Varjagin zokogva az ágyába menekült s a fejéer kapott pokróc alól csak két véresre riadt szeme lesett ki a jelenetre. Minden porcikája rángott a gyerekes félelemtől. Andrejka ökleiben hirtelen megállt a lendület; most csattant a zár és egy sereg markos, parancsoló ember tódult be az ajtón. És ezek a szilaj, hatalmas testek egyszerre békébe zökkentették a fejetlen világot. — No csak szépen a helyetekre, uracskáim. — Mindenki szépen az ágyára .. . így parancsolgattak, majdnem könyörögve és az összezavart csoport, mint valami megvert, szűkülő kutyák sompolyogtak a fészkeikhez. Néhány perc múlva a régi rendben ment minden. A szolgák már kikopogtak, a zár újra becsapódott és csak a nyavalyás katona álmos, fáradt szuszogása jelezte még a felfordulást. Aztán az is elcsendesedett; egészen lágy, altató szuszogás töltötte meg a termet és délig már alig is szabadult fel egy egész mozdulat, egy erősebb hang. Csak néha-néha bugy- gyant fel egy szárnyszegott magyarázó szó és a kérdés-felelet bizonytalan céltalansággal ütődött ide-oda az óriás falak között. Aztán jött az ebé.didő és az' etető, hangos óra újból összeterelte a szétriadt társaságot. A beteg is fent volt már, semmire sem emlékezett, nevetgélve barátkozott és csak a gyűrött, elvértelenedett ábrázatáról árulkodott le a belső viharzás hatása. A terem közepén egy zsíros fejű, szépen nyírt pópa templomos nyújtással imádkozni kezdett és a szájakból, hivő, ájtatos színekben csurgott utána a zsoltár. Majd mohó étvággyal kanalaztak. Ebéd után megint a pópa istenlátó tébolya virágzott ki a jóllakottság csendjében. A hájas, nagydarab ember ott ült a magas ágyvégben, mint valami hid karján a mesebeli róka és forgó, kicsiny szemeiből szinte ömlött a paposkodó áhitat. — Óh, fehér bárányka, ki megváltottad a világ bűneit! Mondókája minden fordulójánál igy szakadt ki belőle a refrain és az egyhangú, duruzsoló beszéd lágy, meleg selymekkel takargatta be valamennyi- ök meghajszolt, töredezett életét. Az eltunyult vér már kóstolgatta a délutáni szunyóká- lást és a remegő pillák bágyadtan összecsukódtak, leragadtak, mint valamiko ra legkedvesebbjeik ölében, ha altatódtak. A pópa rendületlenül szőtte beszéde ezer széteső szálát és talán csak Varjagin önkéntes hallottameg a rikató, becézgető hangokat. De igazánhól már ő sem figyelt a sápitozó emberre. Telt elnyulásban feküdt a vetetlen ágy tetején és a rajongó szavak, mint valami enyhe orgonabugás értek el hozzá; bi- zsergetőn beszivárogtak a fülébe és langyos, jóleső érzéssel öntötték el az agyát. Csordultig nyugodtnak, elégedettnek érezte megát és a szive, a máskor fájós, betyárkodó jószág, egy óra kimért pontosságával kopogott a csikós köpönyeg alatt. Ereiben frissen fiatalosan fordult, keringett a piros legényvér. — Fedor ka, kicsinyke mókus — az anyjára emlékezett most és igy félhangos szóval idézte meg az öregasszony be- cézését. A félesztendős katonáskodás után, aimóta kiszakadt serény mindennapi foglalkozásából, a csendes bányamérnöki irodából, a petróleumforrásokon túli hangos vasárnapi kirándulásokból és túl a háború kinszenvedtető borzalmain, most először érezte magát valahogyan megértőén közel önmagához. Nem kívánta az öntudatlan álmot, ragyogó szemeit az egysíkú tiszta menyezetre emelte és a nagy darab fehér folt valósággal magába szívta fizikai gyengeségét. Elhagyott csontos karjaival úgy feküdt ott a plafond között a megsüppedt ágyon, mint valami sárga elefántcsontkereszt. Csak a hosszú kunkori pillák mozdultak néha-néha és szerelmesen fogták le vagy engedték magasba repülni a merő tekintetet, melyben Várj ágin rajzó gondolatai teljesedtek. Percek alatt tarka örömökkel és örök szomorúságokkal zsúfolt filmek peregtek le az eszében. A pópa monoton zümmögése már jóideje elhallgatott és Varjagin észre se vette: de most ; a szolgák rendezkedő beszéde I zörgött át az ajtón, ez önkénytelenül kizökkentette vízióiból, — Nem, kettőnél többen nem jöhetnek egyhez! — hangzott ki a feleselő zajból. — Arend az rend, bátyuskám, még a menyországban is. Nem hallotta az ellenvetést, de az előbbi hang megint a fülébe ért: — Bizony, még neked se! Ha mondom, senkinek. Heves, ellenségeskedő lárma következett és az egymásra licitáló hangözön elvesztette kü- lön-külön értelmét. — Itt vannak a látogatók! — eszmélt fel valaki a teremben. — Istenem, már három óra és én még mingig nem kaptam meg a paróchia levelót — sósa j tóttá fájdalmas lemondással a pópa, — Ó uram, de kiszámíthatatlan a te akaratod! A terem lakói, Varjaginon kívül, már valamennyien az ajtó körül tolongtak. Csattant a zár és a szolga buksi feje kukkantott be a résen: — Reimer Foma! — Itt vagyok! — egy vízfejű, vékonylábu alak furakodott előre. A szolga vizslán áttapogatta lötyögős gúnyáját, aztán maga mellett kicsusztatta a szűk nyíláson. Újra kiáltott: — Sasanov Porfii! — Itt vagyok! — Nemrovics tanító ur! — Itt vagyok! És ... és — a szolga huncut- kodóan ingerkedett a nyugtalan emberekkel. — És Andrejka a hegedűvel. (Folytatjuk)
