Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-09-30 / 1339. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1944 szeptember 30. Társadalmi átalakulás képezheti az igazi béke alapját (a.l.) Megdönthetetlen megállapitás marad, hogy “az emberek minden gondolatát és cselekedetét a gazdasági érdekeik szabják meg”. Ebből a szempontból kiindulva feltétlen beigazolást nyer az a tény, hogy a társadalom gazdasági alapon nyugszik. Hogy azután ennek természetes következménye nem is lehet más mint az, hogy akik rendelkeznek a gazdásági alappal, azok uralják a társadalmat. Természetesen a társadalom összes hibái ma semmi más, mint egy helytelen gazdasági rendszer visszatükröződése. Ebből a szempontból kiindulva megállapíthatjuk, hogy mind azok, akik hívei a mai gazdasági rendszer további fennmaradásának, helyeslik azt a módszert, hogy egyik embernek joga van a másikat kizsákmányolni, vagyis megrabolni termelő munkaerejének legnagyobb százalékától. Egy ilyen társadalmi rendszer nem lehet sem igazságos, a legkevésbé demokratikus. Habár különösen az utóbbi időkben annyit halljuk hangsúlyozni az úgynevezett demokráciát, de hä tényleg igazi demokratikus szempontokból bíráljuk meg a társadalmi eseményeket, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy addig, amig magántulajdon rendszerén épült osztálytársadalom alatt kell tengetni az emberiség nagy tömegének életét, addig igazi demokráciáról szó sem lehet. Mert csak természetes, hogy addig amig millióknak élete vagy létkérdése csak azoktól függ, akik tulajdonosai a természeti kincseknek és a termelő eszközöknek, tényleges egyenlőségről, vagy demokráciáról szó sem lehet. Az igazi demokrácia a gazdasági egyenlőségen alapszik. Az ilyen fajta demokráciáról csak azok beszélnek, akik ténylegesen megunták a kizsákmányolás jármát, mert saját bőrükön érzik azt és teljes tudatában vannak annak, hogy a társadalom alapját, nem a ráépített osztályintézmények képezik. Ilyen körülmények között azután megállapíthatjuk, hogy nem lehet békéről beszélni mindaddig, amig kizsákmányolás van a földtekén. Nyíltan megállapíthatjuk, hogy a magántulajdon rendszerére épült kapitalista rendszer a háborúk rendezői és addig, amig a kapitalizmusnak bármilyen formája fog létezni — mindig lesznek bel és külháboruk. Magának a kapitalizmusnak létkérdése a szabad ipari és kereskedelmi versenyen alapszik, hogy ezt az irányt megtarthassa világ kereskedelemre van szüksége és ennek a törekvésnek minden kísérlete magában hordozza a mindenkori háborúk csiráját. Az emberek nem törődömsége és az uralmon levők akaratos és célszerű propagandája elhiteti az emberekkel, hogy a társadalom jóléte vagy boldogsága egyes politikai pártok uralomra jutásától van függővé téve. Megjegyzésre méltó kijelentés, amit egy angol lord tett a háború kezdetén, hogy idézzem azt: “Úgy háborúban, mint békében a termelő munkás a legfontosabb tényezője a társadalomnak.” Ha a termelő munkásosztály a legfontosabb tényezője a tár- I sadalomnak, akkor, hogy szabad megengedni a társadalom egy nem olyan fontos osztályának a termelő munkások végletekig való kizsákmányolását. Ennek tulajdonképeni oka az, hogy a mindenféle politikai pártoktól félrevezetett munkásosztály nem tudja azt, hogy tulajdonképpen termelő ereje révén legfontosabb tényezője a társadalomnak. Ha a munkástömegek ebben az irányban fejtenének ki aktivitást és megállapítanák önmaguk, hogy az a fontos gazdasági tényező, ami az ő termelő munkaerejükben van felhalmozva és amely tényleges alapját képezi a társadalomnak olyan formában, hogy ezt a munkaerőt nem a profithajhászó magántulajdon rendszerére épült kapitalizmusnak dobjuk oda martalékul, hanem szervezetten használjuk fel a társadalom összességének jólétére. Ha ebben az irányban fog haladni a munkásosztály, akkor véget vethetünk minden világpiacért folyó külháborunak és az országok határain belül dúló kizsákmányolásnak. A társadalom világbékéjét csak a köztulajdonba helyezett természeti kincsek és termelő eszközök biztosíthatják úgy, hogy a termelő munkaerőt nem profitra, hanem az összemberiség jólétére hasznosítjuk. TÁRCA A SZERETŐ Irta: Csizmadia Sándor (Folytatás) Majd mintha megkapná valami gondolat, talán az emlékezés, sietve elindul az erdő szélén vezető kocsiuton. Nagy, esetlen, ingadozó léptei alatt meginog a föld. A messze távolból, úgy mintha az erdő végében volna, látszik a kastély. Bádogteteje úgy csillog a ráeső nap sugaraitól, mintha a Dárius kincse volna ott óriási garmadába gyűjtve. Arrafelé indul Sári néni. Alig megy azonban tiz lépést megáll. — Nem, nem megyek oda. Már csak büszkeségből sem megyek. Valamikor, régen . . . ott laktam én! Szebb is voltam, fiatalabb is. Elfeledkezik róla, hogy egyedül van s párbeszédet folytat. A hatalmas fák és az alacsony bokrok megeleyenednek előtte s amint a meginduló gyönge reggeli szellőre meg-meghajtják a lombos ágaikat, úgy tűnik föl néki, mintha az ő beszédjére integetnének. Csak annál jobban nekiizeledik s fölteszi magában, hogy most már majd megmutatja, kicsoda ő. Hogy neki van múltja, szép, dicsőséges múltja van! — Az urfi is fiatalabb volt! Durván elneveti magát és a szájára csap egyik kezével. — Haha! Miket beszélek! Most már nem ifiur, hanem nagyságos. Szép felesége van. Olyan, mint én voltam akkor. A nagyságos ur most nagyon komoly ember. Nem is szól hozzám. Talán már nem is ismer! Húsz esztendő nagy idő! A szoknyája zsebéből egy kis kerek tükröt kotorászott elő, nézett bele hosszasan, szomorúan, kimeresztett szemekkel és az elől lecsüngő kóczos haját besimogatta a kendője alá. — Nagyon szeretett az urfi. A csinos szobalány nem a kocsisnak való! Én meg hagytam magamat. Milyen jó volt, ha finom fehér kezével végigsimogatta a fejemet! — Fiatalság, bolondság! Most nem is engedném neki. Mit ér a simogatás, a csók, az ölelés? A pálinka, az az igazi! Újra hátranyult a batyuba az üvegért és meghúzta erősen. — Hej, a teremburáját, ez az Európában a Pisai Ferde To- ronyon kívül van még egy másik ilyen torony is, még pedig Franciaországban, a Páristól 50 mérföldnyire délre fekvő' Etam- pes városban. Canada embervesztesége a háborúban julius 31-ig 33,239 ember volt. Ebből 9,501 halott, 1,595 eltűnt, 3800 fogoly és 18,343 sebesült. erdő is tudna ám mesélni vala- 1 mit, ha akarna! Vagy a bokrok alja! De ezek nem tudnak beszélni ,akkor sem szóltak semmit, talán nem is láttak bennünket, az ostobák. Elterítettem a kötényemet, ráhevertem, az ifiur mellém. Mellem volt a párnája, a karommal meg hozzám szorítottam. Hogy örült neki a csacsi! Mi jó van abban?! Elfintorította az arcát, mintha megvetését akarná kifejezni a múlt bolondságai fölött. Azután elkomolyodott s ökölbeszorított kézzel a fejére csapva hörögte : — Úgy van jól, ahogyan történt. Egyszer meglepett bennünket az anyja egyik bokor alatt. A finnyás asszony majd fölfordult szégyenletében. Kitiltott a kastélyból. Süsse meg a kastélyát! Nekem azzal egy kicsit sem ártott; mégis itt vagyok la! Táncoló mozdulatot tett, úgy illegette magát. — Nem is mentem be többet. Kerestem én azért eleget; ihatok amennyi belém fér. A magam pénzén. De azért ahhoz a bokorhoz mindennap él j övök. Egyszer az ifiur is idejött — ezelőtt tizenkilenc esztendővel — és azt mondta, hogy mit keresek ott, nem ismer. Hát jól van, mondok, azért talán csak itt lehetek. Belenevettem a szemébe, mint akkor, régen szoktam, de már nem ártott meg neki. — A gyermekem?! Az is meg van. Valahol becsukva, de azért mindegy! A fő, hogy meg van. Egészen nekividult. Föltette magában, hogy fölkeresi a bokrot, melyhez nem kellett nagy tájékozó képesség, mert mindennap ott tanyázott. Dülöngő lépésekkel indult meg az ut mellett visszafelé. A délfelé emelkedő nap erősen a tetejébe sütött, nagyon megnehezítette a járást. Feje kóvályogni kezdett1, és a szeme egészen elhomályosodott. Nem is tudta, milyen irányban megy, csak úgy ösz- tönszerüleg haladt előre. Mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább a járást, kissé letért az útról leeresztette magát a bokor alá. Megismerte. Alatta alig egy lépésnyire a viz folydogált csendesen. Itt a part egészen meredek volt. Sári néni fekvőhelyében leoldotta a batyut a hátáról, elhelyezte maga mellett közvetlenül a meredek szélén. Aztán' belenyúlt, még egyszer elővette az üveget és ivott belőle kéjjel, élvezettel. A pihenés mintha visszaadta volna erejét; újra emlékezni kezdett. De bármi jutott eszébe, csak durván, gúnyolódva tudott rágondolni. Nem volt már előtte semmi sem szent vagy szép, csak az az üveg, amit minden fölhajtás után visszadugott a batyuba. Nem is vette észre, hogy az utón kocsi közeledik. Még pedig urasági hintó, szilaj, rátar- tós lovakkal. A zörgés elvész a vastag porban, csak akkor tudja meg az ember, hogy valami halad el mellette, mikor már a közvetlen közelében robog. Sári néni hirtelen fölriadva a robogásra, önkénytelenül beljebb húzódott, nehogy a kocsi rámenjen. Egyik lábával e közben olyan szerencsétlenül lökte meg a batyut, hogy az a meredeken gyorsan útnak indult és hömpölygött lefelé. Sári néni egész vagyonát veszélyeztetve látva, utána hajolt ugyannyira, hogy nem bírva magát megtartani, követte • a batyut egészen a folyó vizébe. Az uraság a nagy csobbanás- ra visszanézett s mert igen jó ember volt, meg is állította a kocsit és -leszállt megnézni, hogy mi történt. De nem látott mást, mint egy szürke batyut úszni a viz tetején. Azután nyugodtan kocsijába szállt újra és elhajtatott. Az országos értekezleten történt sorsolásban a 20 dolláros dijat Feczkó Jánosné, New York nyerte meg, aki az összeget felerészben a Bérmunkásnak, felerészben a Mike Lind- way védelemnek adományozta. — Köszönet érte. "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" ^ W ^ W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága y/ ^ y/
