Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)

1944-01-11 / 1301. szám

1944. január 11. BÉRMUNKÁS 3 oldal MUNKA KÖZBEN ’(gb) ROVATA" SZTRÁJKMOZGALMAK Az ecélgyári munkások és a vasüti alkalmazottak bérmoz­galmaival kapcsolatban megint felelevenítették a munkáselle­nes propagandát. Megint azt akarták elhitetni a világgal, hogy a béremelést követelő munkások a hadifrontokon szol­gáló katonák ellen akarnak sztrájkolni. A hazaárulás, — jobban mondva a Hitler'' és To- jo segítésének vádját igyekez­nek rákenni a bérmozgalmak­ban résztvevő félmillió mun­kásra. A rádión leadott ilyfajta be­szédek és az újságok hasonló tárgyú vezércikkeit és rovata­it Raymond Clapper, tipikus munkásfaló kolumnista igy ösz- szegezi: : “Katonáink az olasz fronton térdig érő sárban harcolnak, de azért nem követelnek bére­melést és nem fenyegetődznek sztrájkkal. Ezek az amerikai fiuk azért harcolnak, dacára a tengernyi sárnak, hogy meg­védjenek bennünket a külső tá­madástól. És mit teszünk mi a támogatásukra ? A választ az­tán megkapod, ha elolvasod a sztrájkhireket. Ha olvasod, hogy több százezer acélgyári munkás nem törődik velük, ha­nem csak azzal, hogy óránként 17 centtel többet kapjanak.” “Ezért a 17 centért képesek megakasztani a legfontosabb háborús ipart. A vasutasok pe­dig még ennél is kevesebbért sztrájkkal fenyegetőznek. Ho­gyan lehetnek az emberek eny- nyire kapzsiak és önzők? Ho­gyan képesek napi pár centért megbénítani a háborút?” “Ezek a sztrájkok nem a munkáltatók ellen szólnak, ha­nem a kormány ellen. Sztráj­kok a hadifrontokon harcoló fi­uk ellen, sőt mi több, sztrájkok saját maguk, a bérmozgalom- ban résztvevő munkások ellen, mert kikerülhetetlenül az inflá­cióhoz vezetnek.” EGY MUNKÁS VÁLASZA A Scripps-Howard újságok munkásokat is megszólaltat­nak, akik természetesen szin­tén elitélik a sztrájkokat, — hiszen éppen azért szerepelte­tik őket. Azonban az egyik acélgyári munkás, bizonyos Svoboda József nevű, igen egy­szerű szavakkal megindokolta, hogy miért is kellett az acél­gyári, vagy a másféle munká­soknak is a munkásság egyet­len fegyveréhez, a sztrájkhoz folyamodni. Az újság szerint Svoboda Jó­zsef acélgyári munkás 59 éves. George nevű 23 éves fia már két év óta tengerész katona. Svoboda rámutatott az egy csil­lagos szolgálati zászlócskára, amikor ezt mondotta: “Jól tudom én, hogy minden hadbavonultra itthon legalább ! tizünknek kell dolgozni. Termé- i szetes, hogy én akarok acélt j csinálni. Ezzel tartozom a fi- I amnak. De azt is tudom, hogy a fiam is megérti a mi helyze­tünket és mellettünk van ebben a küzdelemben.” “Én napi hét dollárt keresek nyolc órai munkával. Most csak öt napot dolgozunk hetenként, hetát a heti keresetem, — ha semmi közbe nem jön, 35 dol­lár. Ebből természetesen levon­ják az adókat és vásárlók hadi­kötvényt. így ennek az összeg­nek csak a kétharmadát kapom. Ebből kell megélnünk negyed magammal.” “Az olvasztó mellett dolgo­zom napi nyolc órát olyan nagy hőségben, hogy sokszor attól tartok, összeesem, a munka be­fejezése előtt. Az ilyen munká­nál minden héten elhasználok egy pár kesztyűt, ami 40 cent. Minden négy-öt hétben kell egy pár cipő és minden két hónap­ban egy munkanadrág. Az ily munkánál a ruhanemű nem so­káig tart. Nem túl nagy összeg az, amibe a ruhanemű kerül, de ha a fizetés olyan kevés, hogy a nagy drágaságnál a megélhe­tésre se elég, akkor nem telik még ezen szükséges dolgokra sem. És a foremanhoz nem me­hetek kérni, ugyebár?” HARC ITT IS, OTT IS íme ez a munkásember ezen egyszerű szavakkal megmagya­rázza, hogy éppen a háború si­keres vitele követeli meg azt, hogy a munkások megkeressék azt a minimumot, amelyből ma­guk és családjaik megélhetnek és megszerezhetik a munkához szükséges ruházkodást, szer­számokat, stb. Ha figyelembe vesszük, hogy a hadirendeléseken a gyárosok milliókat, sőt billiókat hará­csolnak, — amit maga a kor­mány bizonyít a rendelések árainak levágásával, — akkor nem azt kell kérdeznünk, hogy napi tizenhét centért hogyan lehet a hadigyártást megakasz­tani, hanem inkább azt, hogy a billiós profitokat miért ne le­hetne annyival lejebb szállíta­ni, hogy a munkásoknak napi 17 centtel több jusson? Csak a profitharácsolók ál­tal jól megfizetett újságírók és rádió szónokok merik arcátla­nul azt állítani, hogy Svoboda és a társai a hadifrontokon: harcoló katonák, — vagyis a saját gyermekeik ellen sztráj­kolnak. Svobodáék a nagy pro­fit ellen sztrájkolnak. És még egy másik hazugsá­got is leszögezhetünk. Ez az, hogy Svoboda és társainak na­pi 17 centje inflációt okozna. Hiszen ezen 17 centek nem az államnál maradnak, hanem a profitharácsolók zsebeibe men-1 nek. A 17 centek a DuPontok,' a Crawfordok, Thompsonok,! stb. tulajdonában nem okoznak inflációt, de mindjárt szörnyű veszedelmet jelentenek, ha a rosszul kereső, kizsákmányolt munkások kapják meg. És végre igaza van Svobodá- nak, hogy a harcoló katonák megértik ezt a dolgot és jól lát­ják, hogy miként ők harcolnak a fasizta hordák ellen, úgy a hazai fronton is harc folyik az itteni elnyomók, a hazai fasiz- ták ellen. EZÜST LAKODALOM Kicsiny, de meghitt társaság jött össze karácsony este Deák János munkástársunk lakásán, í hogy megünnepelje házassá- [ guk 23-ik évfordulóját. Majd­nem dupla ünnepély volt, mert Deák munkástársunk ennyi ide­je, hogy tagja szervezetünk­nek is. Akronban 23 év óta vesz részt a mozgalomban. Nem cso- | da tehát, ha a kis társaság oly j jól érezte magát, hogy csak a reggeli órákban tért haza, min­den jót és a mozgalomban való további kitartást kívánva a kö­vetkező 25 esztendőben. Szokás szerint a lapunkról sem feled- j keztünk meg és a Bérmunkás támogatására 25 dollárt adtak össze a jelenvoltak. Tudósitó. Rabszolga-kereskedés (a.l.) A nagy iparvállalatok állandóan öles hirdetéseket kö­zöltéinek a polgári lapokban, munkásokat keresnek. Ennek ered­ménye képpen annyi munkaerőt hajtottak fel, hogy most azzal kereskednek. Természetesen éppen úgy mint régen, most is jó pénzeket csinálnak rajta. A felesleges munkásokat három dollárért, vagy még annál magasabb órabér fejében bérbe adják olyan munkáltatóknak, akiknél munkáshiány van. Tudvalevő dolog, hogy a legjobban fi­zetett ipari munkás órabére sem igen haladja felül a 2 dollárt. Hogy aztán azok az iparvállalatok, akik ilyen magas árakat fi­zetnek a megvásárolt munkaerőért, vájjon ők mennyit számíta­nak a kormánynak, mert természetesen a profitnak azért meg kell lenni. Az úgynevezett “demokrácia” hazájában ilyesmi is lé­tezik. Természetesen a profitrendszerben minden előfordulhat, ami a profitot bármiféle képpen is növeli. Egy alabamai képviselő felszólalt, hogy ez ellen törvényt kell hozni. Alig hihetem el, hogy erre tényleg fognak törvényt hozni. A mai rendszerben nem az a fontos, hogy hogyan hará­csolnak össze horribilis összegeket, ez mind az üzleti fogásokkal jár. Csak az éh bérért dolgozó proletárok nem akarnak föleszmél­ni, hogy a munkás a társadalomnak a legfontosabb tényezője és ha tényleg megértené társadalmi hivatását szervezettsége révén irányitója lehet az emberi társadalomnak, amely társadalomban megszűnne minden kizsákmányolás és a fentiekhez hasonló rab­szolga kereskedés. SZTRÁJKHULLÁMOK A munkásoknak a türelme már kezd elfogyni, mert az a sok be nem tartott Ígéret, hogy az árak nem fognak emelkedni, nem valósult meg. Papíron az igen jól hangzik, de a kapitalista tár­sadalmi rendszer a profiton alapszik és hiába próbáljuk azt azok­nak megmagyarázni, hogy háborúban mindenkinek csak áldoza­tokat kell hozni. “Hazafiatlanságra” vall, csak azért lelkesedni a háborúért csak azért, hogy vagyont harácsoljanak. A haszonlesők úgy gondolják a pénznek szaga még akkor sincsen, ha azért millió­kat kell legyilkolni. Az amerikai munkásszervezetek voltak leg­első sorban azok, akik hűséget vállaltak, hogy a háború tartama alatt nem fognak “sztrájkolni”. Ebben az osztáiyharcot feladó taktikában az “elvtársak” vezettek és vezetnek, de csak azóta, hogy Oroszország is háborúba keveredett. Mi most is, mint min­dig azt tartjuk, hogy legyen az bármilyen munkásszervezet, amely az osztályharcot bármikor feladja, az tovább nem hiva­tott a munkásosztály semmilyen képviseletére. Amint a jelenle­gi események* bizonyítják, hogy sok esetben a szükség bizony törvényt bont. Azok ,akik elpróbálták dobni a munkásosztálynak egyetlen hathatós fegyverét, a sztrájk jogát, ha soha azelőtt, de a jelen sztrájkhullámok közepete láthatják, hogy a sztrájk fegyvere az egyedüli hathatós eszköze a munkásosztálynak sa­ját osztályérdekeinek megvédésére és ami a fő nem is kell CIO módjára az 1944-es választásokra várni, hogy eredményt mutat­hassanak fel. Azt mindenki tudja, hogy a munkás csak akkor nyúl a sztrájk fegyveréhez, ha gazdasági helyzete elviselhetet­lenné válik. A politikai vakvezérek már jó előre próbálták eladni a mun­kásoknak ezt a jogát, még azt sem tudták, hogy a profit hajhá- szás a háború folyamán milyen magas mérveket fog ölteni. Az amerikai tőkés osztály és szócsövei, most próbálják rá­nyomni a sztrájkra készülő munkásokra, hogy nem tartják be ígéretüket. Természetesen tudják, hogy ha a munkások, értve alatta a “vezérek” lemondanak a munkások nevében a sztrájk jogáról, akkor a munkásoknak tovább nincsen más harci eszkö­zük, hogy követeléseiket alátámasszák. 77Szervezés7' — 77Nevelés77 — 77Felszabaduiás77 Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága ___________________________________ %

Next

/
Thumbnails
Contents