Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-09-04 / 1283. szám
íida. BÉRMUNKÁS 1943. szeptember 4. Irta: CSEHOV ANTAL Dimitri Petrovics Szilin elvégezte az egyetemet és Péter- várott szolgált, de 30 éves korában otthagyta a hivatalt és gazdálkodni kezdett. A gazdaság nem ment rosszul, de én mindig úgy láttam, hogy ez nem neki való és jól tenné, ha visszamenne Pétervárra. Amikor napbarnitottan, a portól befedve ,a munkától elcsigázva, elém jött a kapuba vagy a tornácra és aztán a vacsoránál az álommal küzködött, felesége pedig unszolta, menjen már aludni, akárcsak egy kis gyereket, vagy amikor leküzdve álmosságát, elkezdte lágy, szívből jövő, szinte könyörgő hangján szép gondolatait kifejteni: akkor én nem a háziurat, a mezőgazdát láttam benne, hanem csak az elgyötört embert és tisztában voltam vele, hogy neki nem a gazdálkodás kell, hanem csak az kell, hogy a nap már — az Isten nevében — elmúljon. Szerettem hozzá eljárni és megesett, hogy két-három napot is eltöltöttem a birtokán. Szerettem a házát meg a parkját, meg a szép gyümölcsösét, a folyócskát és szerettem az ő kissé száraz és bőbeszédű, de világos filozófiáját. És biztosan őt magát is szerettem, bár nem állíthatom határozottan, minthogy most már nem látom világosan akkori érzelmeimet. Okos, jó, szórakoztató, őszinte ember volt, de nagyon jól emlékszem, hogy amikor legrejtettebb titkaiba beavatott és viszonyunkat barátságnak nevezte, ez kellemetlen benyomást keltett bennem és feszélyezve éreztem magamat. Barátságában volt számomra valami kényelmetlen, valami nyomasztó, és én szívesen fölcseréltem volna egyszerű, barátságos érintkezéssel. A dolog magyarázata az, hogy nekem rendkívül tetszett a felesége, Mária Szergjejevna. Nem voltam belé szerelmes, de tetszett az arca, szeme, hangja, járása, és kívánkoztam utána, ha nem láttam és fantáziám akkoriban semmit se rajzolt ki olyan szívesen, mint ezt • a fiatal, szép és elegáns asz- szonyt. Nem voltak határozott szándékaim ezzel a nővel szemben, nem kecsegtettem magamat semmivel, de valahányszor együtt voltunk, nem tudom miért, arra kellett gondolnom, hogy az ura engem barátjának tart, és ez feszélyezett. Amikor kedvenc darabjaimat zongoráz- ta, vagy valami érdekes dolgot mondott el, élvezettel hallgattam, de közben valahogy az jutott eszembe, hogy szereti az urát, aki az én barátom s hogy ő is az ura barátjának tart: erre odalett a kedvem, bágyadt és ügyetlen lettem, ő észrevette ezt a változást és rendesen azt mondta: — Maga unatkozik a barátja nélkül. Érte kell küldeni a mezőre. És amikor Dimitri Petrovics megjött az mondta: — No, most megjött a barátja. örüljenek. Igytartott ez vagy másfél évigEgyszer, egy júliusi vasárnap, én és Dimitri Petrovics, néni volt egyéb dolgunk, elmentünk Klusino nagyközségbe, hogy a vacsorához előételeket vásároljunk. Mialatt a boltokat jártuk, a nap lepent, beállt az este, az az este, amelyet valószínűleg soha életemben nem fogok elfelejteni. Vettünk sajtot, ami olyan volt, mint a szappan, megkövesedett kolbászt, aminek kátrányszaga volt, aztán bementünk egy kis kocsmába megkérdezni, van-e sörük. Kocsisunk a kovácshoz hajtott, hogy megvasaltassa a lovakat: azt mondjuk neki, hogy a templom körül fogjuk várni. Járkáltunk, beszélgettünk, nevettünk a bevásárlásunkhoz, ezalatt lépteinket szótlanul, titokzatos arccal, mint valami rendőr követte egy ember, akit a mi járásunkban elég furcsán Tiz. Csapásnak neveztek el. Ez a Tiz Csapás nem volt más, mint Szieverov Gav- rila, vagy egyszerűen Gavrusa, aki egy kis ideig nálam volt inas és részegéssége miatt bocsátottam el. Dmitri Petrovics- nál is szolgált és onnan is elküldték ugyanezért a hibájáért. Bősz alkoholista volt és általában egész sorsa épp olyan részeg és züllött volt, mint ő maga. Apja pap volt, anyja nemes házból való lány, tehát születésénél fogva a kiváltságos osztályhoz tartozott, de akármennyit néztem bortól elázott, alázatos, mindig izzadó arcát, vöröses, már őszbe csavarodó szakállát, nyomorult, szánamas zubbonyát és kicsüngő vörös ingét, nem bírtam nyomát se megtalálni annak, amit nálunk a mindennapi életben kiváltságnak neveznek. Műveltnek mondogatta magát és azt mesélte, hogy papnöveldében tanult, de nem fejezte be a tanfolyamot, mert dohányzás miatt kitették; aztán a püspöki kórusban énekelt és két évig kolostorban élt, ahonnan szintén kitették, de már nem a do- | hányzás, .hanem a “gyöngéje” | miatt. Gyalog bejárt két kormányzóságot, folyamodott ezért meg azért konzisztóriumokba, hatóságokhoz, négyszer törvény előtt is állt. Végre aztán ott rekedt a mi járásunkban, szolgált mint inas, mint erdész, mint agarász, mint templomőr, elvett egy özvegy facér szakácsnőt és végleg gyökeret vert a cigányéletben és annyira beleélte magát ennek a szennyébe és veszekedéseibe, hogy már maga is némi bizalmatlansággal beszélt kiváltságos számazásáról mint valami mítoszról. Abban az időben, amelyről szó van most állás nélkül kószált, lódoktornak és vadásznak adva ki magát; felesége valamerre teljesen nyomtalanul eltűnt. A kocsmából a templomba mentünk, leültünk az előcsarnokába, hogy a kocsist megvárjuk. A Tiz Csapás oldalt állt és kezét a szájához vette, hogy beleköhögjön, ha majd szükség lesz rá. Már besötétedett, erősen szaglott az esti pára, a hold fölmenőben volt. A tiszta, csillagos égen csak két felhő volt, . éppen a fejünk fölött: az egyik nagy volt, a másik kisebb, egy- ^ magukban vonultak egymásu- < tán, mint anya és gyerek, arra- 1 felé, amerre az esti pir kiham- 1 vadt. > 1 — Gyönyörű idő van ma — 1 szólt Dmitri Petrovics. 1 — Végtelenül ... — hagyta ] helyben a Tiz Csapás, és tisz- i teletteljesen köhintett a mar- i kába. i — Hogy jutott eszébe, Dmit- ' ri Petrovics, ma idejönni? — ] kérdezte behizegő hangon, mint 3 aki láthatóan beszélgetésbe sze- ' retne elegyedni. Dmitri Petrovics nem felelt i semmit. A Tiz Csapás mélyet i sóhajtott és halkan mondta, ránk pillantva: — Tisztára olyasmiért szenvedek, amiről a Mindenható Is tennek tartozom csak számot adni. Persze, elveszett és lehetetlen ember vagyok, de lelkem- re mondom: egy falat kenyér nélkül, a kutyánál is rosszabbul . . . Bocsásson meg Dmitri Petrovics! Szilin oda se hallgatott, kezébe hajtotta fejét és elgondolkodott valamin. A tempóm az ucca végén állt, a folyó magas partján és mi a kerítés rácsain keresztül láthattuk a folyót, a túlsó parti árterületet és a fényes, bibor-máglyatüzeket, melyek körül fekete emberi alakok és lovak mozogtak. És még messzebb, a máglyákon túl megint tüzek: az egy kis falu volt. Ott énekszó hangzott föl. A folyón és valahol a mezőn köd emelkedett. Magas, keskeny ködfoszlányok, sürüek és fehérek, mint a tej, úsztak a folyón, elfödték a csilagok tükörképet s beleakadoztak a fűzfákba. Minduntalan változtatták alakjukat; úgy látszott, némelyikük ölelkezik, mások hajladoznak vagy ég felé emelik széles papi ujjasba bujtatott kezüket, mintha imádkoznának. Nyilván ezek terelték Dmitri Petrovics gondolatát a kísértetekre és hazajáró lelkekre, mert arccal feléip fordult és bánatos mosollyal kérdezte: ' — Mondja drága barátom, miért van az, hogy ha valami félelmetes, titokzatos és fantasztikus dolgot akarunk mesélni, akkor a tárgyat nem az életből merítjük, hanem csakis a kisértetek és tulvilági árnyak országából ? —- Mert félelmetes az, ami fölfoghatatlan. — Hát az élet, az talán fölfogható magának? — Mondja: maga jobban érti az életet, mint a sirontuli világot ? Dmitri Petrovics egészen közelembe ült, úgy hogy arcomon éreztem lehelletét. Az esti homályban sápadt, ‘ sovány arca még halványabbnak látszott, sötét szakálla feketébb volt a koromnál. Tekintete bánatos, őszinte volt és egy kissé ijedt, mintha .valami rémitő dolgot készülne elmondani. Szemembe nézett és rendes, könyörgő hangján folytatta: — A mi életünk és a sirontuli világ egyformán érthetetlen és félelmetes. Aki a kísérletektől fél, annak épp úgy kell félnie tőlem is, meg azoktól a tü- zektől, meg az égtől, minthogy mindez, ha jól meggondoljuk, nem kevésbé fölfoghatatlan, mint az, aki ebből a világból kivándorolt. Hamlet azért nem ölte meg magát, mert félt azoktól a látomásoktól, amelyek talán meg fogják látogatni halotti álmát; az ő hires monológja j tetszik nekem, de őszintén szólva ,sohasem hatotta meg a lel- kemet. Bevallom magának, mint barátomnak, hogy néha, nehéz perceimben kifestettem magam előtt halálom óráját, képzeletem ezrével alkotta a legkomorabb kísérteteket és sikerült magamat a kínzó önkívületbe, a látomásokig eljuttatni, de biztosítom magát, hogy ez se volt rémületesebb a valóságnál. Szó sincs róla, a kisértetek félelmetesek, de az élet is félelmetes. Én, édesem, nem értem az életet és félek tőle. (Folytatjuk) CLEVELAND NEM AKAR TÖBB MUNKÁST A városi tanács határozata, hogy Cleveland zárja le kapuit újabb munkás tömegek letelepítése előtt, mert nem tudja őket rendes lakással ellátni. Ugyancsak megsürgették a tanácsot, hogy a munka alatt levő házcsoportokat mielőbb fejezzék be, hogy a lakás szükséglet enyhítést nyerjen. ADJÁK VISSZA AZ ISKOLÁKNAK HIVATÁSUKAT Az University of Texas egyik tanára hosszabb tanulmányozás után azt jelenti Washingtonnak, hogy szerte az országban az iskolákban alakított club-ok elvonták az ifjúság figyelmét a tanulástól, amivel szerinte nagy károkat okoznak. Ajánlja, hogy az iskolák csak a tanítás, nevelés eszközei legyenek. ÁLLANDÓ HADSEREGÜNK LESZ Mint befejezett tényről beszélnek hivatalos személyek arról, hogy állandó, kötelező katonai szolgálatra gondolnak. A terv szerint egymillió embert tartanak fegyverben. A fiatal embereket Í8-ik életévük betöltésekor soroznák. A KÉTSÉGBEESÉS AZ UR BERLINBEN LONDON, aug. (ONA) — Egy semleges egyén, aki két hét előtt a német fővárosban járt, úgy irta le Berlint, mint ahol a kétségbeesés az ur. Az illető, aki már több Ízben járt Berlinben, kijelentette, hogy a reménytelenségnek az a mértéke, amely a német fővárosban uralkodik, minden eddigit felülmúl. A hatóságok felszólitását követőleg, hogy a várost hagyják el, ezren és ezren ostromolták meg a kiürítési hivatalokat. Az üzleti élet csaknem teljesen megállt, mert nincsenek alkalmazottak. A legtöbb iroda zárva van. A hatóságok a közönség megnyugtatására nép- gyüléseket rendeztek, amelyekre közismert szónokokat hívtak meg. A legtöbb négyülést azonban meg sem tartották, mert a közönség távolmaradt. Az RAF röpcédulái, melyeken figyelmeztették a lakosságot, hogy vészesebb sorsnak néz elébe, mint Hamburg, csak fokozták a zűrzavart és kétségbeesést a német fővárosban, a semleges látogató szerint. TÁRCA RÉMEK
