Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-12-11 / 1297. szám
IC cl* BÉRMUNKÁS 1943. december 11. Hozzászólás a “Mit várhatunk a háború után” cimii füzethez A Bérmunkás egyik számában Geréb munkástárs felszólítja a Bérmunkás olvasóit, hogy szóljanak hozzá, az őáltala szerkesztett kis tudományos füzet tartalmához, amelyhez megfigyelésem szerint csak egy néhányan szóltak hozzá. Kissé megdicsérték, kissé megkritizálták. De annál többet ir róla maga Geréb munkástárs, ami csak megismétlése, megerősítése a füzetben leirt dolgozatnak. “Mit várhatunk a háború után” cimü füzet egyáltalán nem mondja meg, hogy mi lesz a háború után és nem is azt tárgyalja, hanem azt, hogy mi volt és mi van, amit sokkal könnyebb megmondani, mint a jövőt illetőleg. A füzetben leirt történelmi fejtegetések szépen és helyesen vannak leírva, a fejlődést illetőleg, de a végkövetkeztetés sántít és ez nem állja meg a helyét, akármennyire is próbálja Geréb munkástárs alátámasztani azt tudományos jelzőkkel. Amit lényegében kiakar hozni Geréb munkástárs, az, az, hogy ez a háború nem imperialista háború és végül Stalin fehérre mosása, vagyis igazolni Stalint, hogy az ő rendszere fogja a világot megváltani, vagyis a munkásosztály ő általa fog felszabadulni, amit én tagadásba fogok venni. Ez volna a füzet leglényegesebb célja. Geréb munkástárs fejtegetései között a következőket találjuk: “A kartel csak békében arat és háborút legfeljebb csak azok ellen visel, illetőleg támogat, akik a kartelen kívül állnak, akik veszélyeztetik a kartelt.” (Szóval bizonyos esetben mégis csak támogatja, vagy visel háborút — V . . . ó) “Ez világosan mutatja, hogy a karte- lok által uralt tőkés termelési rendszer már nem indított háborút a piacokért. Éppen ezért a jelen világháború nem imperialista háború. Hogy sokan annak nevezik, az egészen természetes, hiszen a folyó események elbírálása és megítélése igen nehéz, ellenben a száz év óta hangoztatott nézeteket könnyű ismételni és éppen azért nem véletlen, hogy még radikálisok is konzervatívokká lesznek ily nézetek fenntartásában. A több generációkon hangoztatott szólamokat egyesek még akkor is hangoztatják, mikor alapjuk mér régen megszűnt.” Szóval Geréb munkástárs tagadásba veszi, hogy ez a világmészárlás, vagy globális küzdelem, imperialista érdekekért folyna? De azt sem mondja meg, hogy tulajdonképpen miért is megy ez a fene nagy mészárlás? Cs . . . ő munkástárs megfelel erre a kérdésre és rámutat ennek a háborúnak az imperialista jellegére: “Tény az, hogy a szövetséges hatalmak nem folytattak imperialista politikát, azért nem készültek fel katonailag arra, (miért is készültek volna, mikor az imperialista angol, a világ negyed része felett uralkodott — V . . . ó) de azt állítani, hogy a német, olasz, japán sem folytatott imperialista háborút, ez képtelenség. Olaszország elfoglalta Ethiópiát, Albániát, Görögországot, magának követel-; te a francia Riveriát, Corzikát és a francia afrikai gyarmatok egy részét. Japán hat éve folytat hóditó háborút Kina ellen, megszállta Indókinát, Sziámot, Fillippini szigeteket, stb. igényt tart Ausztráliára és Szibéria egy részére. És Hitler nem csak Ausztriát, Csehszlovákiát kebelezte be, de a lefektetett tervek szerint igényt tartott Elszász- Lotharingiára, Ukrajnára, Lengyelországra, Hollandiára és Dániára is, amelyeket amikor meghódított, örök német területnek deklarált, azonkívül nemcsak a volt német gyarmatokat követelte vissza, hanem a gyarmat birodalmak uj felosztását és annak egy részét a német birodalomba való csatolását is igényelte, azonkívül a középeurópai államoknak a német “gazdasági érbe” való kapcsolását proklamálta. Még ha a meghódított területek egy része fejlett iparral rendelkezett is, ez nem jelenti azt, hogy miután azok “nem piacok” tehát az elfoglalásuk nem imperializmus, egyrészt mert azokra szüksége volt a hatalmának, a hódításainak a biztosítására és megerősítésére, másrészt mint Geréb maga állapítja meg nagyon helyesen a füzet 21-ik oldalán, hogy a németek “készen álltak, hogy az elfoglalt területeket visszaszorítsák az agrár állapotba’, vagyis a német ipar termékeinek felvevő piacává teszik.” Nem tudom miért konzervatív álláspont ez? A fent idézett dolgokat letagadni nem lehet, de elmagyarázni lehet, aminek valamilyen célja van, hogy mi ez a cél, talán még erre is rájövünk. Mert az imperializmust csak úgy egyszerűen nem létezőnek állítani, ahhoz igazán nagy tudományosság kell és nem kétlen, ezt a nagy tudományosságot sokan el is hiszik, illetőleg azok, akik csak hinni tudnak. De remélem a Bérmunkás olvasói között lesznek olyanok is, akik nem csak hinni tudnak, de olvasni is. Hogy mi az imperializmus? akik szocialista tanokkal foglalkoztak és forradalmárokká lettek, azok tisztában vannak az imperializmus természetével. Talán nem lesz érdektelen feleleveníteni, hogy hogyan értelmezik a régi marxi iskola értelmezésében az imperializmust: Imperializmus, a kapitalizmusnak az a fejlődési foka,' amelyben a kapitalista országok tőkései, az állam erejére támaszkodva, küzdenek más országok ugyancsak államuk erejére támaszkodó tőkései ellen piacokért nyersanyagért és tőkeelhelyezési lehetőségért. A kezdetleges kapitalizmus korszakában a fejedelmeknek adott kölcsönök révén és a kereskedelem segítségével törekedtek a tőkések arra, hogy tőkéik minél többet jövedelmezzen. Az ipari termelés előnyeihez csak később jutott a kapitalizmus, amely aztán a találmányok és gépek segítségével egyre jövedelmezőbbé tette és óriási módon kifejlesztette azt. A 19-ik század vége ismét újabb korszakot jelent a kapitalizmus fejlődésében, mert ettől az időtől fogva a szabadverseny helyett gyors ütemben a termelésnek központosított és monopólisztikus irányzatú formái kezdik elfoglalni. A szabadverseny megteremti az ipari termelés uj, csodás eszközeit. De a gépek, találmányok és a technika újabb vívmányainak alkalmazása mindnagyobb és nagyobb tőkebefektetést igényel. Nagy tőkebefektetések mellett azonban csak azok a vállalatok lehetnek igazán hasz- nothajtók, amelyek nagymeny- nyiségü áru termelésre rendezkednek be. Az ipari termelés ezért egyre nagyobb vállalatokban koncentrálódik és e nagy vállalatoknak mindég fokozottabb mértékben van szükségük arra, hogy újabb és újabb tőkéhez jussanak, hogy a technika fejlődésével lépést tudjanak tartani. Megnövekszik az ipar- vállalatokat finanszírozó banktőke jelentősége, ugyannyira, hogy ez adja meg a jellegét a kapitalizmus e korszakának. A banktőke egyre jobban összenő az ipari termeléssel: elkövetkezett a financkapitalizmus korszaka. A termelés és tőkekoncentráció e hatalmas lendületében fejlődnek ki a kartelek, trösztök, amelyek a legfontosabb iparágakban a verseny megszünteté- tésére, közös árszabályozásra és a fogyasztópiac fölosztására törekszenek. A kartelben egy közös iparághoz tartozó vállalatok közös megállapodásra lépnek azért, hogy egymás közt kiküszöböljék a versenyt és szabályozhassák az árakat. A tröszt már szorosabb egyesülést jelent, amelyben az egyes vállalatok elvesztik önállóságukat. A nagy vállalatok (konszernek) pedig több iparágat is egyesítenek magukban. A kartelek, trösztök, konszernek eleinte egy-egy kapitalista ország területére terjednek ki, de később áttörik az országhatárokat és arra törekszenek, hogy monopólisztikus helyzetet teremtsenek maguknak más országokban is ,sőt a föld összes országaiban. Ez már nem az egymásról mitsem tudó szétforgácsolt vállalatoknak szabadversenye, amelyek ismeretlen piacokon való bizonytalan értékesítésre termelnek. A koncentrációs folyamat már oda fejlődött, CHICAGÓBAN MOST SZOMBATON december 11-én este az Osztályharc Foglyai támogatása alapra 333 W. North Avenuen levő Blue Hall harmadik emeleti termében TÁNCMULATSÁG lesz a Finnish Workers Educational Club rendezésében. A zenét Virta zenekara szolgálja, mig ennivalókról chicagói munkástársnők gondoskodnak. A Bérmunkás olvasóit ezúton is meghívja a rendezőség. hogy megszerezzék az egész világ nyers terményforrásait, hogy a piacokat kizárólag a maguk számára foglalják le és tetszésük szerint diktálhassák az árakat. E célból a forgalom és közlekedés eszközei fölött is rendelkezni akarnak. Vagyis a szabadversenyt a gazdasági élet minden területéről teljesen kiszeretnék küszöbölni, hogy a termelés monopóliumát az egész világra kiterjedően biztosíthassák maguknak. Ebben a fejlődésben döntő szerepük van a bankoknak. A monopóliumok nagy versenyében nem az ipari vállalatok, vagy azoknak egyesülései állanak egymással szemben, hanem azok a bankok, vagy bankcsoportok, amelyek ezeket finanszírozzák. A bankok most már nem szerény pénzközvetitők, hanem hatalmas iparvállalatok tulajdonosai, amelyek egyes országok, sőt az országok egész sorának termelőeszközei és nyersanyagforrásai fölött rendelkeznek. Lassanként sürü hálózattal vonják be az országokat, centralizálnak minden tőkét és pénzforrást és önálló gazdasági exisztenciák ezreit kapcsolják bele a nemzeti kapitalista, majd nemzetközi kapitalista érdekszférájukba. Szoros kapcsolatuk az ipari vállalatokkal kifejezésre jut abban is, hogy gyakran a bankok és nagyvállalatok vezetői egyazon személyek. Mivel pedig a bankok nagy céljaik érdekében szükségük van azokra az erőkre is, amelyek fölött az állam rendelkezik, ezért a bankoknak és vállalataiknak “személyi kapcsolata” kiegészül a bankok és vállalatok vezetőinek a kormány- férfiakkal és politikusokkal való kapcsolatával. A financkapitalizmus korszakában tehát a kapitalista országok tőkései kartelekben, trösztökben, konszernekben és kombinékben tömörülnek és mindezek fölött a banktőke uralkodik: a gazdasági élet vezetése nagy bankárok kis csoportjának a kezében van és az államhatalom is töb- bé-kevésbé a nagybankok befolyása alatt áll. A finánckapitalizmussal velejár, hogy amennyire az egyes államokon belül megszünteti a versenyt, ugyanakkor kiélesiti a versenyt kifelé, más államokkal és más nemzetközi pénz- és vállalatcsoportokkal szemben. Újabb és újabb fogyasztópiacok //Szervezés/1 — //Nevelés// — //Felszaboc? ufó?" Az Ipari Forradalmárok Szentháromsáoa
