Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-12-04 / 1296. szám
5 oldali É II M U N K Á S 1943. december 4. rm -----. I IHIIWIIHII ........................ .......................mini II MW WH———I— —TP Az angol-amerikai viszony (Folytatás az 2-ik oldalról) den csak nem hétköznapi — arra kell gondolnom, hogy nekem, aki harminc évet töltöttem el az amerikai-angol» kapcsolatok tanulmányozás á v a 1, miért nem engedélyezte a gondviselés azt az “éleslátást”, amivel McCormick és köre rendelkezik. Hogyne, minden nemzetnek megvannak a maga holdkóros bolondjai. Az angoloknak éppen olyan kevéssé van joguk Amerikát McCormick, vagy a kis washingtoni reakciós csoport alapján megítélni, mint ahogyan az angolok sem szeretnék, ha Colonel Blimp (a rövidlátó, konok, soviniszta angol katona szibóluma), vagy Oswald Mosley, a hűvösön ülő angol fasizta főnök jelentené az amerikaiak számára a brit ember típusát. Aminek angol-amerikai viszonylatban egyedül számítania szabad, az a következő. Van egy csomó közös problémánk, amelyet csak kölcsönös jóakarattal tudunk megoldani. Ennek előfeltétele: 1. ismerjük meg egymást alaposabban, ne csak felületes szóbeszéd alapján, 2. ne keressünk módokat, hogyan inzultálhatjuk a másikat leghevesebb formában. Belátom, mindez nem könnyű dolog. Az átlagamerikai úgy képzeli el az angol államférfiul vagy diplomácát, hogy az udvarias gazember, akitől jó lesz óvakodni. Ezzel szemben — gondolja az átlagamerkai — az amerikai diplomaták jámbor bárányok, akiket kényük-ked- vük szerint áldoznak fel az angolok. Biztosan voltak és vannak az angol diplomáciában brilliáns agyvelők. De hogy a Baldwin- Chamberlain éra alatt az amerikai diplomácia toronymagasságban állott a miénk felett, ebben nincs semmi kétség. Persze: hol nekünk vannak jobb politikusaink, hol az amerikaiaknak. Ismertem néhány amerikai diplomatát, aki jámbor lélek volt, de egy sem oly naiv, mint Neville Chamberlain, az angol világbirodalom miniszterelnöke. Az angol nép különben lassan rájön arra, hogy a Downing Street nagy általánosságban sokat tanulhat Roose- velttől. NEMZETI VESZEDELEMMÉ fajuló, az egész országra kiterjedő nemi betegségek meg- gátlására Dr. T. C. Garden azzal az ajánlattal járult, hogy nemcsak nappal, de rendszeres éjjeli előadásokat is kell szervezni úgy a fiatalok, mint az idősebbek részére, hogy e bajjal szemben sikeres harcát megvívhassa az amerikai nemzet. A HÁBORÚ TÜKÖRKÉPE Mint a nemzetek közti bizottság jelenti, többszáz fiatal lengyel lányt, akiket gyári munkára toboroztak az éhező Lengyelországban, munka helyett német katonai bordélyházakba vittek. Hat hónap után testileg, lelkileg összetörve, megfertőzve betegségekkel, haza- küldték őket családjukhoz. Hasonlóképen jártak el Luxemburgban is és a német gau- leiter jelentése szerint a luxemburgi lányok “mint büszke anyák térhettek vissza Németországból szülőföldjükre, megszülni az ismeretlen német katonák gyermekeit.” Hollandiában nem mertek ilyen nyíltan nőket rabolni, de a hollandiai párosokban hirdetésekben és falragaszokon nagy jutalmakat ígérnek azoknak a holland lányoknak, akik “német apáktól származó törvénytelen gyermekeiket átadják a német csecsemőgondozóknak.” Görögországban 13 éves lányokat vitték a bordélyházakba és az éhező görög gyermeklányokat egy-egy darab kenyérrel vásárolták meg. HÁLAADÁS NAPJA . . . -BEN A hadvezetőség jelentése szerint az amerikai fiuk a hadszíntér minden frontján a hagyományos pulyka ebédet élvezték Thanksgiving napján. Szeretnénk a fenti címsorba beírni a dátumot, amikor Amerika minden lakosa és a világ minden népe pulyka ebéddel ünnepelné a bérrendszer megszüntetését az ipari demokrácia mevalósulását. Minden uj olvasó, a forradalom regrutája. Hány regrutát verbuváltál, a társadalmi forradalom Forradalmi Ipari hadse regébe? ugrott be az alacsony, megpállott házba. Édes, teli szájjal valami cifra, asszonycsalogató szót akart belekiálltani a szagos petróleumvilágba, de nyekkenve torkán akadt a szó. Nehéz, megreszkedett csizmái, mintha gyökeret vertek volna a magas tölgyfaküszöbbe. A fehér kecskelábu asztal végén, szembe a kitárt ajtóval, ott ült Bonifác előtt a gazda. Kicsiny, összebújó szemei, mint valami kékre edzett tőrök szúrtak bele a gyáván megtorpant emberbe. — Nó? — kérdezte hirtelen dühösködő kíváncsisággal. Bonifác még mindig a tárt ajtóban meredezett. A váratlan meglepetés teljesen megzavarta, talán a tulajdon harminc év óta tudott nevét is kiejtette az agyából. — Te állat! — zuhogta felé a gazda dühe. Hát mért gyüt- té? Mi? Hát mért gyütté! — s keszeg, hosszú teste ijesztően nyúlt fel a nyikorgó szalmaszékről. — Izé . . . — dadogta Bonifác nehezen, mintha savanyu kovászok ragasztanák a nyelvét. — Izé — ijedt, tétova szemei most véletlenül a lámpafényből kiesett sarokba tévedtek s a magas kemencepadkán meglátta a riadt asszonyt. — A birkák miatt — buggyant fel fekete ábrázatából a magyarázkodó szó. — A múlt éjszaka két jószágot elvit az ordas . . . — Mi? Két birkát? Mi? Bonifác könyörgő alázattal belépett a küszöbről. Már otthonosabb és magabizóbb volt, mintha a halál terhét húzta volna le eszéről a vakmerő hazugság. Most szinte jólesett látnia a lármás hadonászó embert. Sunyi, leszegett fejjel a székre ereszkedett. Már kedve jött az ingerlő játékhoz s valósággal gyötrő, bolonditó mesemondásra kapatta a nyelvét. —Halgass, te Sátán! Te, te tolvaj, te lomha medvefajzat! — ordította a gazda mocskos, teli szájjal, hogy rengett bele az egész ház. Hosszú, girbic lábain ott toporzékolt az ülő, mozdulatlan ember előtt s csontbunkós kezei, mint valami ördöngős buzogányok lendültek neki a másik húsos, piros arcának, — de nem mertek belecsapni. A szagos, eltömködött szobában szinte fullasztott már a hőség. Kintről fájdalmas vonítás hallattszott, itt bent csattogott a gazda száraz állkapcsa, de különben csend volt, mintha fülledt, nehéz bura alatt vergődne a három összetévedt ember. A kicsiny bádoglámpás vaksi pillogással takargatta az árulkodó arcokat s mint valami halott, sötét anyagot dobálta fel a falakra a testek hideg, formátlan árnyát. A gazda még mindig a birkák miatt átkozó- dott, de a másik kettő már vágyai boldogitó izét hordta át egymáshoz a lopott szemvillanásokban. — Marinka szegényke — gondolta Bonifác s közömbösen átnézett a megcsalt gyűlölködő gazdán s piros, szerelmes lángokkal üzent a néma, kuporgó asszonynak. Lucskos, durva sapkája alatt most régi kama- szos esze csintalankodott s mig az asszony kukucska, kigyulladt szemének hódolt, játszott az ellenségével, mint valami éretlen, csupaszáj kölyökkel. Amazt rázta, dobálta a féktelen indulat, ő jámbor, lebigy- gyent állal hallgatott. Makacs ravaszsággal szorította egymásra sürü, egészséges fogait, gondolatban azonban az érkező percek veszedelmét méregette s bundája alatt szorongatta már a csomós, vadölő bunkóst. “Hátha?” A feje tiszta volt minden fondorkodó méregtől, gonosz gondolattól, de a gazda maró szitkozódása valahogyan, mint sütögető vitriol már a bőre alá szivárgott s most bántó, kihívó dacra ingerelte minden porcikáját a hetvenkedő ember ellen. — Te loptos kutya — zuhogott fel újból és újból a gazda durva, rikácsoló hangja. Bonifác idegesen megrángott. Ereiben veszettül megfutott a vér, de nem mozdult. Mint valami tüzes, felfütött masinát nyomta vissza magát a székre. — Kidoblak, lator! Kidoblak, mint a hasznavehetetlen dögöt! “Csak egy kólintás köllene neki” — gondolta Bonifác s vad, lobogó szeme tétovázón kereste az asszony nyugtató kék szemét. Találkoztak. S különösképen, mintha az a két csalogató tükör is most csak fájó, őrjítő parazsat szórt volna az agyára. Egész a szivéig fájt ez a pillantás. — Te Ju . . . Egy zugó tompa ütés szakította meg az újból felcsapó hangot. Villámgyorsan repült a bunkó, a gazda keskeny, majomhomlokából kiloccsant a gőzlő, piros vér; aztán mint valami átszűrt duda az egész ember hörögve összecsuklott. Irtó, félelmes csendesség szakadt a házra. Bonifác ott állt a gyér lámpavilágban nyugodtan és kissé hátracsuszott bundával, mintha most érkezett volna meg a havas, didergető éjszakából. Mintha mi sem történt volna körülötte, csak a bunkó görcsein virítottak a bolonditó színek — azt is eldobta magától s most szinte táncolva indult meg a kiérdemelt ajándék felé. De nem érhette el. — Gyilkos ... te gyilkos — visította az első rémületből kissé felocsúdott asszony s mint valami eszeveszett furia szabadult ki az elnémult házból. — Gyilkos! . . . gyilkos! . . . jó emberek, gyilkos! . . . segítség! ... Bonifác bárgyú értelmetlenséggel még mindig ott állt a halálos szoba közepén s csak most, most az asszony szörnyű árulkodó vonítása világosította az eszét. Szép nagy teste fájdalmasan beleremegett a megpillantott képbe. Otromba csizmái előtt, ott feküdt a gazda száradt, meglékelt bőre s ő igazánból csak most eszmélt rá irtó munkájára. Sírni, maró állati szóval ordítani szeretett volna, de nem volt ereje, hogy szétvegye vásott, összecsapott fogait. Szinte őrjöngő félelemmel kerülte meg a mozdulatlan testet. Egyenesen, a nyitott kapun akart menekülni, de a fele utón szédülten meghőkölt. A szabad utón térdre bukottan ott sirt, jajgatott a félig mezítelen asz- szony s ő rémült irammal vetette át magát a sövényen. Mint valami hajszolt, nemes vad, egyenesen a hegynek tartott. A feje nehéz volt, mintha ólommal öntötték volna tele s a lábait most százszorta, ezer- szerte nagyobb erővel ragasztotta a hó. Tágult, remegő orrcimpái fújták a meleg párát, hogy dagadt, egészséges tüdeje alig bírta szusszal, de nem állt meg pihenni. A hold tiszta ezüstben ragyogott. Csakúgy lopva, futtában visszalesett. A törpe kunyhók, mint valami pletykás, ősz anyókák már egész összebújtak a völgyben. Semmi különöset nem látott. Még szivósabb akarattal rohant bele az emelkedő mezőbe. Messze, nagyon messze látta még a kívánt hegy taréjt. Merészen előre dűlve, szinte emberfeletti erővel verekedett minden lépésért. De nem engedett. Mint valami kormos, elégett tuskót erőszakolta fel magát a meleg, takargató akiok felé s amerre ment, lecsúszott bundá- I jával mély, fekete árkot vágott maga után a magas, tiszta hóban.
