Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-11-06 / 1292. szám
1943. november 6. TÁRCA I ___________________________’i Derék emberek CSEHOV ANTAL (Befejező közlemény) Hetek és hónapok múltak, de testvére nem hagyott föl gondolataival és nem ült az asztalhoz. Egyszer, egy tavaszi este, Vladimir Szemjonics az asztalnál ült és tárcát irt. Egy novellát elemezett, amelyben egy falusi tanítónő kosarat ad a szerető és szeretett férfinak, gazdag és intelligens embernek, hogy pedagógiai működését tovább folytathassa. Vjera Szem- jonovna a díványon feküdt és valamiről gondolkodott, aztán egyet nyújtózott és fölkiálltott: — Istenem, de unalmas! Milyen színtelenül, minden tartalom nélkül folyik az élet! Én nem tudom, mit csináljak magammal, te pedig legszebb éveidet, Isten tudja, mire pocsékolod. Mint az alkimista, régi, haszontalan lim-lom közt turkálsz, ó, Istenem! Vladimir Szemjonics kiejtette kezéből a tollat és lassan hátranézett testvérére. — Fájdalom rád nézni! — folytatta Vjera Szemjonovna — Wagner a “Faust”-ban kikaparta a földből a férgeket, de ő legalább kincset keresett, te a férgeket a férgekért keresed. — Homályos, kérem. — Igen. Volodja, a napokban gondolkodtam, soká, kinzóan gondolkodtam és meggyőződtem róla, te menthetetlen sötétfej és routiner vagy. Kérdezd csak meg magadtól, mit nyújthat n^ked a te buzgó és lelkiismeretes munkád ? Mondjad: mit? Hiszen abból az ócska lim-lomból, amiben turkálsz, már rég kiszedtek mindent, ami kiszedhető volt. Akármennyire vizet hordasz a tengerbe, akárhogy analizálgatod, többet már nem mondhatsz róla, mint amit már elmondtak róla a vegyészek. — U-ugy! — nyújtotta el a szót Vladimir Szemjonovics fölállva. — Igen, mindez régi lom, mert ezek az eszmék öröktől fogva vannak; de hát mi az uj teszerinted ? — Te választottad munkakörödül az eszmék birodalmát, a te dolgod valami újat kigondolni. Ne én tanitsalak téged. — Én alkimista vagyok! — csodálkozott a kritikus zavartan és gúnyosan hunyorított. — A művészet, a haladás, ez alkímia! — Látod Volodja, én azt hiszem, ha mi, gondolkodó emberek, mindnyájan nagy föladatok megoldásának szentelnők magunkat, akkor mindezek a te problémácskáid, amikkel úgy küzködöl, maguktól megoldódnának, közvetett utón. Ha léghajón fölemelkedel, hogy a várost meglásd, akkor önkéntelenül, maguktól meglátod a földeket, a falvakat, a folyókat is. Amikor a stearint gyártják, akkor, mint mellékterméket, megkapják a glicerint is. Azt hiszem, ez a mi korszellemünk megrekedt egy helyen és odaragadt arra a helyre. Elfogult, bágyadt, félénk, retteg a széles óriás röpüléstől, mint ahogy mi félünk fölmászni egy magas hegyre, és maradi. Az ilyen beszélgetések nem maradtak hatás nélkül. A testvérek viszonya napról-napra rosszabbodott. A férfi már nem birt dolgozni húga jelenlétében és ingerelte, ha tudta, hogy a díványon fekszik és az ő hátát nézi; a másik pedig fájdalmasan húzta össze szemöldökét és nyújtotta ki tagjait, ha bátyja, megpróbálva a múlthoz visszatérni, be akarta vonni lelkes hangulatába. És minden esté unalomról panaszkodott és a beszédet a gondolat szabadságára, a routinier-re terelte. Vjera Szemjonovnát elragadták uj eszméi; kimutatta, hogy az a munka, amelybe bátyja elmerül, előítélet, hasztalan kísérlete a maradi szellemnek, hogy folytassák azt, ami már rég kiszolgálta az idejét és már letűnt a szintérről. Vége-hossza nem volt a hasonlatoknak. Egyszer alkimistához hasonlította bátyját, máskor egy raszkol- nyik-előimádkozóhoz, aki inkább meghal, semhogy meggyőződéseiből engedjen. Lassankint életük folyása is megváltozott. Vjera Szemjonovna most már egész napokat és estéket elfeküdt a díványon és nem csinált semmit. Nem olvasott, csak gondolkodott és ettől arca hideg, száraz kifejezést kapott, amilyen az egyoldalú, erőhitü embereké szokott lenni; kezdett lemondani minden kényelemről, maga takarított, mosogatott, maga tisztította topánkáját és ruháját. Bátyja nem nézhette ingerültség, sőt gyűlölet nélkül hideg arcát, amellyel ezeket a durva munkákat csinálta. És munkájában, amit mindig bizonyos ünnepélyességgel végzett, bátyja valami erőltetett, hamis dolgot és képmutatást, meg kacérkodást is látott. És minthogy már tudta, hogy nincs ereje meggyőződéséből kizökkenteni, mint iskolásfiu kötekedett, ingerkedett vele. — Nem állsz ellen a rossznak de annak mégis ellenszegülsz, hogy cselédem legyen! — epés- kedett. — Ha a cseléd valami rossz, miért szegülsz ellene ? Ez következetlenség! Szenvedett, zavarba volt, sőt szégyelte magát. Nagyon szé- gyelte magát, amikor testvére idegenek előtt kezdte ostobaságait. — Borzasztó, édes barátom! — mondta nekem titokban, kétségbeesetten hadonászva kezé- val. — Kisült, hogy a mi nai- vánk még mindig játszik a darabban. Pszichopatológikus jelenség a csontja velejéig. Már keresztet vetettem rá; gondolkodjék, ahogy akar, de minek beszél, minek izgat föl engem? Gondolhatná: mit kell nekem őt hallgatnom? Mit kell az nekem, hogy jelenlétemben merészeljék istenkáromlóan hangoztatni Krisztus féremagya- rázott tanításait? Ez fojtogat engem! Lázba hoz, ha saját hu- gocskám áll neki tanokat hirdetni és az Evangéliumot saját javára akarja átértelmezni, mikor szándékosan nem akarja tudomásul venni a kufárok ki- kergetését a templomból! Mit tesz, barátom, a fejletlenség, a fél-okosság! Lám, ez az orvosi fakultás nem ad általános kiművelést! Egyszer Vladimir Szemjonics, amikor a hivitalból hazajött sírva találta húgát. A díványon ült, fejét lehorgasztva, kezét tördelve és könnyei sűrűn hulltak arcára. A kritikus jó szive összeszorult a fájdalomtól. Könnyek hulltak szeméből, dédelgetni akarta húgát, kérni, hogy bocsáson meg, legyen minden megint a régiben . . . Letérdelt, csókjaival borította fejét, kezét, vállát. Az pedig elmosolyodott, érthetetlenül, keserűen mosolygott, de bátyja örömmel kiáltott föl, talpra ugrott, fölkapta az asztalról az újságot és hévvel | mondta: — Hurrá! Megint a régiben . leszünk, Vjerocska! Áldjon meg az Isten! És micsoda kis cikkecske készült számodra! Olvassuk el együtt béke-pezsgő helyett! Györnyörü, mesés dolog! — Jaj, ne, ne . . . — ijedt meg Vjera Szemjonovna, eltolva a lapot. — Már olvastam! Nem kell, nem kell! — Mikor olvastad? —Tavaly . . . két éve . . . Már rég olvastam és ismerem, ismerem! — No! ... Te fanatikus! — szólt bátyja hidegen és az asztalra dobta az újságot. — Nem, te vagy fanatikus, nem én! Te! És Vjera. Szemjonovna megint elkezdett könnyezni. Bátyja előtte állt, nézte, vállai remegtek ; elgondolkodott. De nem a magány keserveire gondolt, amiket mindenki elszenved, aki uj gondolatokkal, a saját lelke szerint kezd gondolkodni, nem azokra a szenvedésekre, amelyek komoly lelki átalakulásnál kikerülhetetlenek, hanem a maga megsértett programmjára, és megsértett szerzői önérzetére. Ettől fogva elhidegült testvére iránt, hanyagul, gúnyosan kezelte és csak úgy tűrte meg házában, ahogy a kegyelemkenyéren élő nénikéket tűrik; az pedig állandóan porolt vele és minden kijelentésére, gunyjára és ingerkedésére leereszkedő hallgatással felelt, ami őt még jobban dühösitette. Egy nyári reggel Vjera Szemjonovna úti ruhában, vállára akasztott táskával Jbejött bátyjához és hidegen homlokon csókolta. — Hová-hová? — csodálkozott Vladimir Szemjonics. — Az N. kormányzóságba, himlőt oltani. Bátyja lekisérte az uccára. — Ni csak, ez a huncut, mit ki nem eszelt ... — mormogta. — Nincs szükséged pénzre? — Nem köszönöm. Isten áldjon meg. Megszorította bátyja kezét és elment. — Miért nem veszel kocsit? — kiáltotta Vladimir Szemjonics. Az orvosnő nem felelt. Bátyja utánanézett vörhenyes esőköpenyegének, lusta járású teste himbálódzásának, erőltetve sóhajtott egyet, de ezzel nem keltette föl magában a sajnálkozás érzését. Testvére már idegen volt számára. Meg ő is idegen volt neki. Legalábbis nem fordult hátra egyszer sem. Azután sohase látta többé Vjera Szemjonovnát. Hol van ő most, nem tudom. Vladimir Szemjonics pedig folyton irta tárcáit, osztogatta koszorúit, énekelte a Gaudeamus-t és buz- gólkodott a “moszkvai folyóiratok munkatársainak kölcsönös segélyzőpénztára” érdekében. Egyszer valahogy tüdőgyulladást kapott, három hónapig feküdt betegen, előbb otthon, aztán a Gallicin-kórházban. Arról beszéltek, hogy el kell küldeni a Krímbe, gyűjtöttek is a javára. De nem utazott el a Krimbe, hanem meghalt. Eltemettük a Baganykov-temető- ben, a baloldalon, ahol a művészeket és írókat temetik. Egyszer, mi irók a Tatárvendéglőben ültünk. Elmondtam, hogy nemrég jártam kinn a temetőben és láttam Vladimir Szemjonics sírját. A sirhalom egészen szét volt túrva, csaknem a főddel egy szintre, a kereszt ledült, föltétlenül szükséges rendbehozni és összeadni hozzá néhány rubelt. De közönyösen hallgattak végig, nem feleltek semmit és nem szedtem össze egy kopejkát se. Már senki se emlékezett Vladimir Szemjonicsra. Tökéletesen el volt felejtve. MEGJELENIK A BÉRMUNKÁS NAPTÁRA Olvasóink egyenes felhívására közöljük, hogy a Bérmunkás Naptára 1944. évre is meg fog jelenni. Nem kívántuk ebben sem a mások utánzását, hogy azt megjelenése eló'tt agyon dicsérjük, tudjuk, hogy az abba fektetett munkánkat kellő mértékben értékelik azok, akiknek kezeihez azt elkészítés után juttatni fogjuk. De ha már Írunk a Naptárral kapcsolatban, úgy kérnünk kell itt is mozgalmunk toliforgatóit, a munkástársakat és munkástársnőket, hogy Írásaikkal segítsék tartalmasabbá, színesebbé tenni a Naptárt. Azt sem titkoltuk, hogy Naptárunk egyik jövedelme az abban elhe- helyezett hirdetésekből adódik. Mindazoknak, akiknek módjuk van, szerezzenek a Naptár részére hirdetést és azokat e hó 15-ig küldjék be. A Bérmunkás Női Gárdába befizettek 1943-44. évre: Mrs. A. Alakszay, L. Ang. 7.00 Bercsa Jánosné, Clev......... 5.00 Mrs. J. Bischof, Akron .... 7.00 Mrs. M. Danka, Cleveland 4.00 Mrs. J. Deák, Akron ......... 7.00 Mrs St. Detky, Phila ......... 6.00 Katy Esztergád, Cleve. 5.00 Mrs. Wm. Fay, Akron .. 4.00 Mrs. Id. J. Farkas, Akron 8.00 Mrs. Ifj. J. Farkas, Akron 7.00 Mrs. M. Feczkó, N. York 4.00 Mrs J. Fodor, Cuyahoga 10.00 Mrs. P. Kern, Akron ......... 7.00 Mrs. J. Kollár. Clev. ........ 5.00 Mrs. E. Kovách, Cleve...... 4.00 Mrs. A. Kucher, Pittsb...... 5.00 Mrs. L .Lefkovits, Clev. 6.00 Mary Mayer, Phila.............. 6.00 Mrs. A. Molnár, Cleve. .. 5.00 Mrs. J. Schwindt, Akron 7.00 Mrs. A. Székely, Cleve. .. 5.00 Mrs. St. Török, E. Port 2.00 Mrs. Ch. Udvarnoky, FI. 5.00 Mrs. J. Vizi, Akron ....... 7.00 Mrs. St. Visi, Detroit ........ 5.00 Mrs. J. Zára, Chicago .... 7.00 s íüüai
