Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-10-09 / 1288. szám
1943. október 9. BÉRMUNKÁS 3 oldal MUNKA KÖZBEN “MIT VÁRHATUNK A HÁBORÚ UTÁN” — III — HARCI SZERSZÁMOK A szerszámok fejlődésével kapcsolatban rámutatok még egy fontos tényre. Ez az, hogy a fejlődés folyamata alatt az általános szerszámokból kiváltak a hadászat szerszámai, a fegyverek. Gondos megfigyelés azt mutatja, hogy a társadalmi rendszerek megváltozása egybe esik a fegyverekben a fejlődés következtében beállt nagy változással. Megint csak a történelmi korszakot véve figyelembe láthatjuk, hogy a rabszolgarendszer bukását a középkori páncél fegyverzetek sietették, mert az ily fegyverzettel legyőzték a rabszolgarendszert védelmező nyilas hadsereget. A feudális rendszer viszont Napoleon ágyutüzében halt el, vagyis a lőpor hatásos kifejlesztésének idején. És végre látjuk, hogy a kapitalista rendszer is egy uj fegyvernem, a repülőgépek kifejlődésének idején ért el utolsó szakához. Az eddigiekkel a szerszámok fontosságát igyekeztem bizonyítani. Most aztán vizsgálnunk kellene, hogy a szerszámok fejlődése miként hat magára a termelési rendszerre. Ezt azonban már mások megtették. Számos kitűnő iró mutatott arra, hogy az egyszerű kéziszerszámoknak gépekké való fejlődése változtatta meg az iparokat. Miként a kézi szerszámokból gépszerszámok lettek, úgy a kézi-ipar is gép-iparrá fejlődött, amit másnéven gyár-iparnak is nevezünk. A TERMELÉS TÁRSADALMI JELLEGE Sőt rámutattunk arra is, hogy a szerszámok fejlődésével a munka megosztódott s a szaktudás visszafejlődött, sőt egészen elenyészőben van. Mig a kéziszerszámmal sok műveletet kell végezni, — például a kovács a kalapáccsal kikalapál különböző alakulatokat, — addig a gép egyszerre csak egykét operációt végez az anyagon. Az ilyen operáció elvégzésére könnyen be lehet tanítani bárkit is. Soha sem hittük volna, amit éppen most látunk, hogy szinte az utcáról behívott szaktudás nélküli férfiakat és nőket a gépek mellé állítanak és gyártatják velük a legkomplikáltabb hadiszerszámokat. Mondom, az ipari fejlődés ezen fázisát az éleslátásu megfigyelők már évtizedekkel ezelőtt meglátták. Ezzel kapcsolatban rámutattak arra, hogy a munkamegosztással és a szaktudás elvesztésével a munka- termelvény elvesztette egyéni jellegét. Amig félszázaddal ezelőtt mondjuk egy cipész büszkélkedve mutogathatta a remekbe készített pár cipőt, a mai cipőgyári munkás, aki esetleg csak a sarkakat szegeli fel az erre a célra szolgáló géppel, nem igen érezhet semmi büszkeséget a munkatermék láttára. Más, összetettebb termelvé- nyeknél, mint például az automobil, még kisebb szerep jut egy-egy munkásra, noha mindegyiknek munkájára szükség van, hogy a termelvény elkészüljön. Az idevágó irodalom ezt a dolgot igy fejezi ki: Az iparok fejlődésével a munka elveszti egyéni jellegét és mindinkább társadalmi jelleget ölt. Ugyanakkor azonban a szerszámok tulajdonjoga még mindig megtartotta az egyéni jellegét, vagyis magán egyének rendelkeznek a szerszámok fölött. Ebből nagy ellentét támadt, amely a termelésben nagy zavarokat okozott. Erre a tőkés termelés részletes ismertetésénél még visszatérünk. Mielőtt tovább mennénk, elismerést akarok itt adni az IWW egy régen elhalt kiváló harcosának, Abner E. Woodruff mérnöknek, aki, az én tudomásom szerint a legtökéletesebben mutatta ki, hogy a szerszámok fejlődése miként vonta maga után a munka egyéni karakterének elvesztését és miként öltött társadalmi jelleget. És ha jól tudom, akkor ugyancsak Woodrufftól eredt az Ipari Demokrácia kifejezés is. Ezt a kifejezést a már 1918-ban kiadott “Haladó proléíáriátus” cimü füzetében is használta. A füzetet annak idején lefordítottam és megjelent a “Felszabadulás”, (mint ahogyan lapunkat akkor hívtuk) kiadásában. Mint említettem, a “Mit várhatunk a háború után” cimü füzet legfontosabb része a tőkés termelési rendszer utolsó korszakának megfigyelése révén tett megállapításaim. Ezek megértésére és kellő értékelésére habár röviden is, foglalkoznom kell valamit a nemzet- gazdászattal, vagy gazdaságtannal, mint másképpen is nevezik, már csak azért is, mert a füzetben ezt a megjegyzést tettem: “Kitűnt, hogy a nem- zetgazdászat és hasonló ismeretek még ma is annyira kezdetlegesek, hogy jórészük valóságos áltudomány. Nemzetgaz- dászaink még ma is az alkémi- ához hasonló kezdetleges, tudományos alapot nélkülöző elméleteket hirdetnek és semmi haladást sem tettek az évszázaddal ezelőtti gazdaságtanban, amit Marx már akkor is a ‘durva’ jelzővel illetett.” KLASSZIKUS GAZDASÁGTAN Habár a gazdasági problémák olyan idősek, mint maga az emberi civilizáció, a mai értelemben vett “közgazdaságtan” akár mint való, akár mint áltudomány, a hübérrendszer haldoklásának korában, a 18-ik század elején keletkezett. Gazdaságiam kérdésekkel ugyan foglalkoztak már egyes ókori görög írók is, mint például Xenophon (434-355), Plato (429- 437) és Aristoteles (384-322). (A zárj eiben adott évszámok a Krisztus előtti évszámokat jelzik). Ezek azonban csak mint mellékes dolgot említették fel az ilyen kérdéseket. Xenophon például hosszasan magyarázza, hogyan kell a feleséget felnevelni, hogy a férjének nagy gazdasági hasznára legyen. Ezt természetesen inkább nevezhetnénk családi, mint közgazdaságtannak, noha még ma is igen sok férj készséggel megtanulná a Xenophon által adott szabályokat, bár kétlem, hogy azokat a modern feleségre alkalmazni lehetne. A középkorban természetesen mindent elnyomott a vallás, illetőleg a vallást képviselő katholikus egyház, amelynek közgazdaságtani alapelve az veit, hogy minél nagyobb vagyont és hatalmat az egyháznak, mig a hívők ne futkossanak a világi javak után, mert a szegényekké a menyek országa, ahová a gazdag hiába is vágyakozna, mert könnyebb a tevének átbújni a tü fokán és igy tovább. Miután a társadalmi rendszerek nem halnak el adott pillanatban és az uj rendszer sem születik meg pontosan kiszabott időre, hanem az átmeneti korszak rendesen hosszabb időt vesz igénybe, igy a feudális rendszer vége felé is már a tőkés rendszer csirái itt-ott mutatkoztak. Angliában és a Hansa városokban megindult a kereskedelem, amely bizonyos csoportoknak nagy vagyont hozott. Ezek tehát felismerték a kereskedelem fontosságát és annak erősbitését, kiszélesbité- sét hirdették. Ezek azt tartották, hogy ha ez a kereskedő osztály meggazdagszik, akkor abból az őket árukkal ellátó, avagy nekik más szolgálatot tevő egyének is részesedést kapnak. így a kereskedelem révén az egész ország meggazdagszik. A nemzet va- gyonosodásának alapjául tehát a kereskedelmet vették és éppen ezért “merkantilisták”-nak nevezik őket. A KÉT IRÁNYZAT Ugyanebben az időben Franciaországban is foglalkozni kezdtek gazdaságtani kérdésekkel. Franciaország azonban abban az időben csaknem tisztára földművelő állam volt. így a francia nemzetgazdászok úgy vélték, hogy minden vagyon a földből származik. A földet keli tehát jól kihasználni és akkor a földesurak gazdagok lesznek. Azok gazdaságából jut a keres- i kedőknek, a cselédségnek, stb. I Szóval a földművelés a fontos, arra kell minden súlyt fektetni. Ezt az irányzatot “Fiziokra- ták” névvel jelölték. Az olvasó méltán kérdezheti, hogy mindkét iskolának a hívei mivel érdemelték ki a “nemzet- gazdász” vagy “közgazdász” nevet, hiszen inkább kellene az első csoportot kereskedelmi gazdászatnak, a másodikat pedig agrár gazdászatnak nevezni. A “köz” avagy a “nemzet” szó ott jött be, hogy mindkét csoport követelte az állami hivatalos támogatást. A merkantilisták nem azért bizonyítgatták, hogy a kereskedelem gazdaggá teszi az országot, hogy azt egyszerűen csak tudomásul vegyék, hanem azért, hogy állami segítséggel hajókat építsenek, gyarmatokat szerezzenek, stb. stb. Pontosan ezt utánozzák ma is az iparfejedelmek, akik az állammal építik a gyárakat, hogy ott munkát tudjanak adni a munkásoknak, mert álllitólag csak igy tudják elejét venni a háború utáni munkanélküliségnek. A merkantilistáknak igen sok bajt okozott a pénz értékének gyors változása. Abban az időben ugyanis a királyok ha megszorultak, bevonták az arany pénzeket, újra átverették, de már kevesebb aranyat hagytak benne. Szóval megszaporitották a pénzt, amit ma “inflációnak” mondunk. Akkoriban még a papírpénznek nem igen volt értéke. Most az inflációt a pénznyomó gépekkel még egyszerűbben lehet elintézni. A merkantilisták nagyon erősen küzdöttek az infláció ellen és érveik nagy része ezt a célt szolgálta. A kereskedelmet természetesen a már fejlődésnek indult iparok tették lehetővé. A merkantilisták érdeke volt az iparok fejlesztése, amelyre két módszert ajánlottak. Az egyik, hogy az állam támogassa azon gyárosokat, akik olyan árukat gyártanak, amelyek szükségesek ugyan, de egyenlőre nem fizetődnek ki, a másik pedig, hogy nagy vámokat vetettek ki bizonyos árukra, amelyekkel esetleg külföldről versenyezhettek volna. Mint láthatjuk mindkét vezérelv fennmaradt napjainkig. Az amerikai gyárosok például most azért követelnek állami támogatást, mert az általuk gyártott ipari termékekre igen nagy szükség van. Egy évtizeddel ezelőtt azért követeltek ugyancsak állami támogatást, mert ipartermelvényeikre nem volt szükség, illetőleg nem volt vásárló közönség a krízis következtében. Ugyancsak a merkantilisták táborától eredt az a gondolat, hogy az államnak kötelessége megakadályozni a munkások mindenféle egyesülését (szervezkedést), amelynek célja a bérek emelése és jobb munka- viszonyok kivívása, mert az ilyesmi akadályozza az iparok fejlődését, amin viszont a nemzet vagyonosodása függ. Szerintük tehát a munkások szer(Foiytatás az 5-ik oldalon) "Szervezés'' "Nevelés" — "Felszabadulás" W W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága W ^ W “(gb) ROVATA-----
