Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-10-02 / 1287. szám
mia BÉRMUNKÁS 1943. október 2. I T Ä R C A | RÉMEK (Folytatás) — A barátság kedvéért elég volna egy hónapban egyszer eljönni, én pedig sűrűbben járok ide, mint hetenként. Mikor ezt mondtam, fölkeltem és izgatottan kezdtem a szobában járkálni. * is fölkelt és a kandallóhoz ment. — Mit akar ezzel mondani? — kérdezte, rámemelve nagy, tiszta szemeit. Nem feleltem. — Nem mondott igazat — folytatta egy kis gondolkodás után. — Maga csak Dmitri Pet- rovics kedvéért jár ide. De hiszen nagyon örülök neki. Manapság kevés embernek adatik meg, hogy ilyen barátságnak legyen a tanúja. — Ahá! — gondoltam magamban és nem tudva, mit is mondjak, megkérdeztem: — Akar egyet járni a kertben? — Nem. Kimentem a terasszra. Fejemben hangyák futkostak és dideregtem az izgatottságtól. Már meg voltam róla győződve, hogy bár beszélgetésünk egészen jelentéktelen lesz és semmi különöset nem fogunk egymásnak mondhatni; ezen az éjjelen fog megtörténni az, amiről még álmodni se mertem. Föltétlenül még ezen az éjjelen, vagy soha. — Milyen szép idő! — mondtam hangosan. — Ez nekem teljesen mindegy — hangzott a válasz. Bementem a szalonba. Mária Szergejejevna még a kandallónál állt, hátratett kezekkel és oldaltfordított fejjel elgondolkodott. — Mert unok mindent. Maga csak akkor szokott unatkozni, ha nincs itt a barátja, én mindig unatkozom. Különben . . . ez magát nem érdekli. Leültem a zongorához, megütöttem néhány akkordot és vártam, mit fog mondani. — Kérem, ne zavartassa magát — szólt bosszúsan pillantva rám, mintha sírni szeretett volna mérgében. — Ha aludni akar, menjen. Ne gondolja, hogy ha Dmitri Petrovicsnak a barátja, akkor köteles a feleségével unatkozni. Én nem kívánok áldozatot. Kérem menjen. Természetes, hogy nem mentem. Kiment a terasszra, én a szalonban maradtam és vagy öt percig lapozgattam a kótá- kat .Aztán én is kimentem. Egymás mellett álltunk a függönyök árnyékában, alattunk a lépcsők, rajtuk végigömlött a hold fénye. A virágágyakon keresztül és a fasor sárga kavicsán a fák fekete árnyékái húzódtak. — Nekem is el kell holnap utaznom — szóltam. — Természetes; ha a férjem nincs itthon, maga nem maradhat itt — mondta gúnyosan. — Képzelem, milyen boldogtalan volna, ha belémszeretne! De várjon csak; egyszer kapom magamat és a nyakába ugróm. Meg fogom látni, milyen rémülettel fog előlem menekülni. Nagyon érdekes. Beszéde és halvány arca ha- 1 rágós volt, de szeme telve a < leggyöngédebb, szenvedélyes < szerelemmel. Már úgy néztem , erre a gyönyörű teremtésre, ] mint sajátomra és akkor vet- \ tem észre először, hogy arany- < szinü szemöldöke van. — No de már menni kell . . . i Nyugodalmas jóéjszakát — < szólalt meg. ] — Én nem akarok nyugodal- ] más éjszakát — szóltam nevet- ; ve, amint a szalonba követtem. ; — Megátkozom ezt az éjszakát i ha nyugodalmas lesz. Mikor kezét megszorítva, az ; ajtajáig kisértem, láttam az j; arcáról, hogy megért engem, J. és örül, hogy én is megértem őt. Bementem szobámba. Asztalomon a könyvek között feküdt Dmitri Petrovics sapkája és ez eszembe juttatta az ő baráti érzelmeit. Vettem a botomat és kimentem a kertbe. Ott már lebocsátkozott a köd és a fák és bokrok között, beburkolva őket, ugyanazok a magas és karcsú kíséretetek jártak, mint amiket azelőtt a folyón láttam. Milyen kár volt, hogy nem beszélhettem velük! A különösen átlátszó levegőben pontosan látható volt minden egyes levélke, minden har- matcsöpp — mind mosolygott rám a csöndben, félálomban és amint elmentem a zöld padok előtt, eszembe jutottak valamelyik Shakespeare darabból: “mily édesen alszik a holdfény ezen a pádon!” Egyszerre nehéz léptek hallatszottak. A fasorban egy középtermetű férfi jelent meg és mindjárt megismertem benne a Tíz Csapást. Leült egy pádra és nagyot sóhajtott, aztán háromszor keresztet vetett és lefeküdt. Egy perc múlva fölkelt és a másik oldalára feküdt. A szúnyogok meg az esti nedvesség nem hagyták aludni. — Ó, ez az élet! — szólalt meg. — Boldogtalan keserves élet! Amint ránéztem sovány, görnyedt testére és hallottam nehéz, rekedt sóhajtásait, arra a másik boldogtalan, keserves életre gondoltam, amelyikről ma gyóntak nekem és nyomasz-1 tó, ijesztő lett számomra a ma-; lovakat. Keze reszketett, sietett és a házra tekintgetett, biztosan megint elfogta a rettegés. Aztán beült a tarantászba és különös arckifejezéssel, mintha üldözőktől félne, a lovak közé csapott. Nemsokára azután én is eltávoztam. A nap már fölkelt, és a tegnapi köd szerényen lapult meg a bokrok és a halmok mögött. A bakon a Tiz Csapás ült, aki már hozzájutott egy kis italhoz, és valami részeg badarságot fecsegett. Dmitri Petrovics rettegése nem ment ki a fejemből és átragadt rám is. Elgondoltam, Lefkovits munkástársat mindég nagyra becsültem. Fáradhatatlan munkáját köszönettel kifejezni nem tudjuk, de tu- j dóm, hogy az ilyen megtiszte-! lés egy pillanatra örömet szerez neki. Bár nagyon szeretnék személyesen résztvenni az ünnepélyen, körülményeim nem engedik. Érezzék magukat jól és jó munkát kívánok az értekezletnek. John Kancsár és családja Bay City, Mich. Ezen pár sorral kifejezni kívánom tiszteletemet és elismerésemet azon munkástársakkal szemben, akik, mint Lefkovits munkástárs, önzetlenül és ön- feláldozóan dolgoztak hosszú évek óta a munkásosztály felszabadításáért. Miután ez alkalommal Lefkovits munkástárs kezét megszorítani kívánom, hogy nehéz munkájának gyümölcsét rövidesen a világ ösz- szes munkásaival együtt élvezze. George Zoltán Zatykó Lindenhurst, N. Y. Üdvözlöm önöket és hiszem. mi történt és én sem értettem meg semmit. A varjakat néztem és furcsa volt, félelmetes volt, amint röpültek. I. — Miért tettem? — kérdeztem magamat értelmetlenül és kétségbeesve. — Mért történt ez pont igy és nem máshogy? Kinek és minek kellett az, hogy az asszony komolyan megszeressen, ő pedig bejöjjön a szobába a sapkájáért? Mire való volt az a sapka? Aznap elutaztam Pétervárra, Dmitri Petroviccsal és a feleségével pedig többé sohase találkoztam. Azt mondják, még mindig együtt élnek. keznek meg egy munkástárs rendkívüli áldozat készségéről és azt honorálják. Bizony nem tudom, hogy milyen helyzetben volna most a Bérmunkás, ha Lefkovits munkástárs nem vállalja a terhet díjmentesen. Vagy ha fizettünk is valamit a munkájáért, azt kétszeresen is visszaadta. Nincs még egy olyan magyar munkástárs, aki annyit áldozott a mozgalomért, mint Lefkovits munkástárs. Nagyon helyénvaló tehát az ő ünnepeltetése, mert Lefkovits munkástársat nem lehet elválasztani a Bérmunkásnak clevelandi 10 éves megjelentetésétől, össze voltak nőve és vannak még ma is. Én férjemmel együtt a legnagyobb hála érzetünket fejezzük ki Lefkovits munkástársnak a múltban végzett nemes munkálkodásáért. Fölösleges kérnünk, hogy tartson ki a jövőben is, mert ha mi kitartunk, tudom, hogy ők határozottan ki fognak tartani. Tehát mirajtunk van a sor, munkástársak, de különösen munkástársnők! Üdvözlő leveleket küldtek Az országos konvencióhoz, valamint a Lefkovits munkástárs tiszteletére rendezett vacsora bizottságához nagyszámú üdvözlő levelet küldtek munkástársaink és munkástársnőink. Tekintettel a levelek rendkívül nagy számára csak szemelvényeket, részleteket közlünk a levelekből, elhagyva a megszólítást, más ügyekre vonatkozó dolgokat, stb. gam boldog állapota. Lejöttem a dombról és bementem a házba. A terasszon Mária Szergjej- evna állt. Szótlanul megöleltem és mohón kezdtem csókolni. Pontban három órakor ment el az asszony tőlem. A folyosó végén Dmitri Petrovics jelent meg. Az asszony a találkozásra öszerezzent, utat adott neki és egész lényén az utálat kifejezése látszott. A férfi valahogy furcsán mosolygott, köhintett és bejött a szobámba. — Itthagytam tegnap a sapkámat — szólt és nem nézett rám. Megtalálta a sapkát és mindkét kezével a fejébe nyomta, azután zavart arcomra, meg a papucsomra nézett és valami különös, rekedt hangon, ami nem az övé volt, ezt mondta: — Úgy látszik, a sorsomban az van megírva, hogy semmit se értsek meg. Ha maga itt ért valamit .akkor gratulálok. Nekem elsötétültek a szemeim. És köhécselve kiment. Azután láttam az abakon át, hogy az istállónál ő maga fogta be a hogy ebben a válságos időkben meg fogják találni az utat az együttműködésre és tegyék még szilárdabbá a talajt, mert nagy szükség van rá. Én a múlton okulva nem hiszek a csalhatatlan vezérekben, mert csak azok nem csinálnak hibát, akik egyáltalán semmit sem csinálnak. Ha 30 éven át szilárdan álltak az IWW forradalmi alapján, ugyhiszem, hogy mostan ez az országos értekezlet újra fogadalmat tesz a forradalmi múlt mellett. Fülöp Lajos New York, N.Y. Bár Los Angelesből már ment egy üdvözlő levél a konvencióra, én nem hagyom elmulasztani az alkalmat, hogy Lefkovits munkástárs iránti érzelmeimnek kifejezést adjak. Amikor a bizottság levelét kézhez kaptam, könybe lábadt a szemem, mikor olvastam, hogy ilyen ünnepélyt rendeznek Cle- velandon. Egyrészt azért, mert nem lehetek ott, másrészt meg örömömben, hogy nem feledLegyünk segítségére Lefkovits munkástársnak, adjunk meg minden lehető támogatást, hiszen amit csinálunk, csak a saját magunk érdekében tesz- szük, meg a gyermekeinkért, a jövő nemzedékért. Megéri tehát minden fáradtságot. Mutassuk meg, hogy tudunk cselekedni, nemeset alkotni, ha akarunk. Mrs. Alakszay Los Angeles, Cal. Mi, alulírottak végtelen sajnálatunkat fejezzük ki, hogy személyesen nem vehetünk részt sem az országos értekezleten, sem a Lefkovits munkástárs tiszteletére rendezett vacsorán. De lélekben velük leszünk. Mellékelten küldjük a vacsorajegy árát és hozzájárulásunkat a mozgalom és a lap fentartá- sához, amire most a legnagyobb szükség van. Ezt a közeljövő igazolni fogja, üdvözletünket küldjük az értekezletnek és sok sikert kívánunk. Bauer Lajos Bihari István Newark, N.J.
