Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-08-08 / 1227. szám
1942 augusztus 8. BÉRMUNKÁS 7 oldal lyeznek. Ez természetesen erősen meg fogja növelni a szállítandó hadi anyagok mennyiségét. A hadi termelési program áz Egyesült Államok városi népessége felének jövedelmét megdagasztotta. A munkaügyi minisztérium jelentése szerint, a 2500-nál népesebb községekben élő családok fele az 1942. év első három hónapjában évi 2,217 dolláros keresetet ért el, a tavalyi átlagos 2,082 dollárral szemben. A képviselőház elfogadott egy törvényjavaslatot, amely szavazatot ad a szövetségi választásoknál a távollevő katonák, tengerészek és tengeri katonáknak. Ezek szerint a haderő e tagjai, háború esetén, ha egyébként szavazásra jogosultak, leadhatják szavazatukat az elnök, alelnök, szenátorok és képviselők választásánál, tekintet nélkül arra, hogy az illetékes államokban milyen kellékek volnának szükségesek a szavazati jog gyakorlásához. Ugyancsak a képviselc|iáz fogadta el a törvényjavaslatot, amely megvédi azoknak a honosított amerikaiaknak az állampolgárságát, akik külföldön visszatérés nélkül tartózkodnak — az eddigi két év helyett négy éven át. Roosevelt elnök közzétette, hogy William D. Leahy admirálist, aki a vichyi francia nagy követségről lemondott, aktiv szolgálatra hívta be az elnöknél, az összes fegyveres erők parancsnokának. TÁRCA Kék lángocskák — Irta VÁRNAI DÁNIEL — Móser Dávid, akit ezekben a körökben apró termete miatt áltálában csak Partonmagas Dóvidli-nek hívtak, a sank előtt állott. Lábait hetykén szétvetette, balkezét a csípőjén tartotta s a jobb kezében, mint valami zászlót, lobogtatta a fü- tyülőt. Ez a fütyülőnek nevezett izé, tisztára magyar nemzeti produktum a pálinkaszopás terén, afféle hosszunyaku üve- gecske, amelybe az ember először belefüttyent s csak azután önti le tartalmát a begyébe. Mező Gábor, aki alsó Borsodból került a fővárosba, magával hozta ezeket a fütyölöket is, azokban mérte ki a snapszot és a kis fővárosi kupicákat őszintén megvetette. Még leszalad az embernek a torkán, — mondotta, ha valami vigéc ilyen kis kupicákat kínált neki eladásra s nem volt az a pénz, amiért ezeket a dolgokat “bevezette” volna üzletében. Jó magyar ember volt, nem kellett neki az idegen üveg, s ha fogyófélben volt a fütyülő állomány, a szent péteri üveggyárból hozatott újakat. Szombat este volt éppen, úgy kilenc óra tájon, tehát Dóvidli is törkölyt ivott még a fütyülőbői. Meg kell adni, hogy A polgári újságíró természetrajza — VÁLASZ EGY VÁLASZRA — A közelmúltban ismételten foglalkoztunk magyar Amerika egyik legszorgalmasabb írójával, Gondos Sándorral, abból az alkalomból, hogy ötven éves irói jubileuma alkalmából azt a beismerést tette, hogy az elmúlt 50 év alatt saját szavát idézve “szamár voltam, rossz utakon jártam...., a magyar kézimunkást, a magyar föld- mivest nem akartuk észre venni, nem akartuk embernek nézni.” Mi ezt a beismerést leszögeztük, de meg jegyeztük azt is, hogy nem nagyon hiszünk Gondos ur meg javulásában. Ezt a kis megjegyzésünket nehezményezi Gondos Sándor, azt Írja, hogy mi, a “magyar szociál demokraták” a tolinak nevezett furkós bottal ütöttük fejbe a beismeréséért, 'ahelyett, hogy megdicsértük volna azért, hogy jobb belátásra jutott. Hogy a bizalmatlanságunk mennyire jogos volt, azt később maga is beismeri, amikor azt írja, hogy “ha újra kezdhetném a toliforgatást, a régi ösvényen maradnék”. Az indokolás nem is fontos, a lényeg az, hogy jogos volt a bizalmatlanságunk sok mindenért, amit egyszer jónak tartok itt elmondani. A közel múlt csak meg erősítette a régi tapasztalatot, hogy a polgári újságírók túlnyomó többségével szemben a legnagyobb fokú bizalmatlanság is jogos, mert nincs még egy olyan foglalkozás, amely annyit ártanak az emberi haladás kérdésének, mint az újságíró Peglerek, akik millió és millió olvasónak a lelkét mérgezik, mig a Gondosok a körülmények által csak kisebb tömegekét. Gondos Sándor ur, én minden gorombaság nélkül, olyan simán ahogy csak lehet, heti 56 órás fizikai hadimunka után, elmondom azt, hogy mi miért voltunk eleve bizalmatlanok az ön megtérésével. Készséggel elismerem azt, 'hogy ön jófejű ember, olvas is, tud is, a tollának zamatja van, csak az a baj, hogy az ön feje, az ön tolla állandóan haszonbérbe van adva. Azt ir, amit megrendel nek, ha kell ultra hazafi, ha kell radikális, ha .úgy szól a rendelés, akkor ravaszul szúr hátba olyan ebereket, kiket ön is nagyra becsül. Nem változtat a lényegen az sem, hogy ezeket különböző nevek alatt irja meg. Azt ir, amit megrendelnek, annak az érdekében aki ezt a munkáját megfizeti. Nagyon helytelen az a mentség, amit az önök részéről felhoznak, hogy ez a mesterségük, mint ahogy az én mesterségem a carpénterség. Igaz az, hogy én is annak, aki a munkámért meg fizet, azt csinálom, amit megrendel, ha három lábú ágyat kíván, hát a legjobb tudásom szerint csinálok neki egy három lábú ágyat, ha az rossz, ha abból ki esik, csak saját magát üti meg, se a szomszédjának, se a sógorának abból baja nem lesz. De amit ön ir, az esetleg az emberek ezreinek árt. Feltételezem azt önről ha önt azzal bíznák meg, hogy ötven éven keresztül ópiumot áruljon a magyar tömegeknek, valószínűleg felháborodva utasítaná vissza ezt a kenyér kereseti lehetőséget és inkább menne edényt mosogatni. Pedig higyje el, amit ön végzett 50 éven keresztül — saját beismerése szerint — sokkal súlyosabb, mert a magyarok lelkét mérgezte meg, holott ezért a munkájáért nem sokkal fizették meg jobban, mint az edénymosogatásért. Még csak az sem szolgálhat mentségül, hogy ezt meggyőződésből teszi, mert a legjobb tudása és meggyőződése ellenére olyanokat ir le, amely any- nyira súlyos, hogy azt még álnévvel sem meri ellenjegyezni. Gondos uram, talán ha megint csinál egy kis raziát a lelkiismeretében, akkor ön is beismeri ázt, hogy ez az írásmód, sokkal nagyobb bűn, mint az opium árusítás és az edénymosogatás, a favágás, sőt még a ló lopás is sokkal tisztesége- sebb foglalkozás, mint az ilyen módon való újságírás és meg érti azt is, hogy miért kételkedtem én abban, hogy az ön megtérése őszinte. Kovách Ernő. ügyesen kezelte a szerszámot. Az ember szinte gusztust kapott, ha őt inni látta. Amikor ajkai közé fogta a fütyülő száját, a jobb keze kisujját finnyásan kinyújtotta s a szemeit nagy élvezettel hunytS le, mint a kakas, mikor a hajnalt kujko- rékolja. Ivás után nagyot cset- tintett a nyelvével, a balkeze ujjaival pattintott hozzá ket- tőt-hármat, aztán lecsapta a fütyülőt a sank bádoglapjára s a torka mélyéből görgette föl a szavakat hozzá: — még egy- gyel, ugyanabból.... — Moser Dávid volt a vezérivó, vagy ahogy Mező Gábor mondotta, — akinek különben “Taju” volt az alsóborsodi ragasztékneve: — volt a főszopó, — és Gábor gazdának ez drákban is nagyszámú vendégei a Dóvidli után igazodtak. Sokszor megtették, hogy Dóvidlivel az élükön, tizen is sorba állottak és egész koncertet csináltak abból hogy egyszerre füttyentvén a fütyülő karcsú nyakába, nagy bugyborékolással eregették le torkukon a büdös, torokkaparó mérget. így volt ez most is. Dóvidli jó kedélye és nagy torka uralkodott a helyzeten és a vendégek igen jól mulattak a sürü füstben. Később előkerült a harmónikás is és muzsikával folyt tovább a dáridó. A vendégek leginkább a sank előtt állottak, mert ezzel is közelebb akartak lenni a snapsz forrásához, de akik a kecskelábu asztalok mellett ültek, azok is egyforma buzgósággal ürítették a fütyülőket és ugyanolyan derűs kedvvel vettek részt a mulatozásban. A tizenkettedik hajtás után Dóvidli egyszerre csak elkiáltotta magát: — Párbaj! Megvetette lábait a padlón, aztán előrenyujtóttá a jobb kezét, amelyből úgy állt ki begörbített mutatóujja, mint valami súlyos vaskampó. Mező Gábor pedig szó nélkül letett a pudlira két tele fütyülőt; a fizetségről majd az gondoskodik, aki alul marad a páros viasko- dásban. Először egy apró ember jött, báránybőrsipka volt a fején és nagy kecskeméti tarisznya a vállán keresztül a hátára vetve. Hasonlóképpen begörbített mutatóujját a Dó- vidliébe akasztotta, aztán nekifeszültek. A tarisznyás alig szuszogott egyet-kettőt, Dóvidli már is hasra rántotta és a publikum gúnyos röhögése közben nyelte le a potyatörkőlyt. így ment ez vagy hatszor és Dóvidli mindannyiszor győztesen került ki a viaskodásból. — Aki tróger, a’ csak tróger — mondta hetykén és azt ajánlotta, hogy most már álljanak ki ellene ketten. Két fiatal legény hozzá is ugrott, de valaki félretólta őket az útból. — Majd először én. Aki Dóvidli elé állott, széles ember volt és még egyszer akkora, mint ő. Nagy fekete feje volt, széles lapátmarka és sötétben mélázó arca. Mielőtt összeakaszkodtak volna, dör- mögve szólt: — Nevem Trombitás. Aztán hátrafeszültek és öt másodperc után Dóvidli nagyot nyekkenve esett hasra. Rengeteg kacagással fogadták a butik számtalan estéjének hősét, amikor fürgén talpra ugrott és hadonászva, mérgesen kiabálta, hogy a párbaj nem gilt mert még hátra van valami.... és ha a győztes urasága ebben is legyűri, akkor megadja magát és fizet, mint a köles. — Oszt mi volna az, — kérdezte Trombitás. Dóvidli válasz helyett Mező Gábor felé fordult és húsz fütyülő törkölyt parancsolt kirakni a pudlira. Mindenik fütyülőbe egy csipet borsó és paprika szórandó és a legerősebbet ádd, Gábor, mert úgy látom, urasága is ezt akarja.... Gábor fürgéskedett a pudli mögött s a behemót Trombitás csak nézte sötét, seprőszemöl- dokei alól, hogy a fütyülök mint sorakoznak egymás mellé húszán.... paprikásán és ezenképpen groteszken, mint a honvédhuszárok gyalogmenetben. Amikor azután mind ott voltak benyúlt a mellényzsebébe, kivágott a pudlira egy ezüstforintost s egy mozdulattal lesöpörte a padlóra mind a ‘ húsz fütyülőt. — Cigány issza paprikával a pálinkát, nem a magyar, — mondta szelíden, — oszt ha Móser ur versenyezni akar, ru-
