Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-12-12 / 1245. szám
a oiűa. BÉRMUNKÁS 1942. december 12. | TÁRCA j NOVELLA Irta: Kassák Lajos Folytatás Néha még szemébe ugrott az ékszerész kék profilja. Éhes karjaival a meleg asz- szonyok felé nyalábolt. És fütyörészve kipeckesedett a szobából. Az ucca közepére. A nap szédítő tüzekkel locsolko- dott s a kávéházak előtt erdőbe álltak a vén papirpálmák. A sárga folt elvitorlázott a szeméből, valami csömörös ki- vánkozás maradt utána minden porcikájában. Szükölőn tovább baktatott. Lehervadt arcán rángtak az izmok s ahová a tekintetét vetette, kivirágozták a fantáziájába tolakodottak. Meglódult váratlanul. Benézett a kirakatokba és a karcsú, kitömött harisnyákon felszaladt a szeme s egy pillanatra az egész ember elveszett a vágyakozásban, ütemesen énekelni kezdett: “Aki a babáját igazán szerett ti . . . Az emberek utána fordultak.1 Rámosolyodtak. örömesen visz- szakacsintott. Nagy, sehova se tartozandósággal kószált a tornyos házak alatt. És mégis mindenben benne érezte a magját- .. “Akár milyen jeges eső esik Mégis felkeresi.” A szavak tüskebolyosan fordultak ki a száján, de az értelmük puhán szétömlött benne és robbanásig megforralta. Ezren mentek el mellette és ezren vigyázatlanul hozzáütőd- tek. Széttolta a könyökeit, aggatta a fodrozó tömeget, de sehogy sem tudta kivadászni közüle a magáét. Pedig hát minden csak azért történt. Az asszonyért. Akit ő kövéren és hegyes lejtéssel kívánt meg egyszer a nyomorúságának. És azóta mindig. Azóta mindig vizsgálódnak a szemei és riadoznak az idegei. Még dühös is azóta mindenkire. Meg a gyilkolni erejét. Meg a mostani határtalan jókedve. Ha most jönne. A fejében már romantikus gesztusokkal zajlott a játék. Ott bent, bent valahol a búbos haja alatt testeken ivelődtek a karjai, csücsörített a szája és a pirinyó sejtek között ő maga az egész nyurga ember vonaglott a hatalmas nősténytörzsek körül. Az éj már vakvörösen izzott nyugaton. S az ucca mozgó torkából most felterebélyesedett az asz- szony. Fekete selymet hordott nagy ringó-tömbökön és a szemeiben benne kuporgott, akit eltemetett, mint valami hiná- ros mocsarakban. Az ember tátogott. Csikósán feléje lendült. Szenvedőén tüzes pont volt a keveredő tömegben. Egészen az asszony sarkához kötődötten bukdácsolt. Előbbre . . . Előbbre. Bizser- gett. Fűszeres, buja illatok kábították s elpirult száján vá- sottan kitáncoltatta a nyálat. — Szivecském . . . Várj . . . Szivecském . . • A sarkon másik uccában ka- j nyaritódott. Aztán megálltak.! Az asszony egy gyerektől levelet küldött fel a harmadik emeletre. Tisztán hallotta a címet, tüskésen belenyilalt. Tartotta magát a támadó rohamtól és alázatosan utána csúszott a fekete monstrumnak. Nagy, sajgó vágyban kóliká- zott. A gyereksége, minden öröme és a mostani pénzessége. És estére meglesz ő is. Előre- ugrott és belemosolyodott medencés ölébe. Éshségével végigtapogatta a hátát. És megint ide-oda ugrabugrált ,mint va- valmi beketrecezett farkas. Néha szeles párok jöttek csomókban, szétvágták őket. Az uccán taraj oskodott az alkonyati korzó. Bóbitás hupikék dámák, terjengő illatfá- lyolokban. Gyerekek ragyogó tökfejekkel. Néha egy selymes fajkutya nikkelláncon és ordító rikkancsok mákos papirlepe- dőkkel. A középre mesterkedett kőfutókon lovak, dombos szügyü, karcsú paripák, legendásan és utánuk a ringó bárkakocsik, megint asszonyokkal nevetősen és kiviliogó nyakkal, ami eszelősen elbámultatta. Ájulással visszaferdült. A fekete egyetlen uralta, aki pedig észre sem vette rábolondult különcét. Tudatos számítással mérte az ujját. Egy virágosnál krizantémot tűzetett a mellére. Most először ő is a tekintetéig bátorkodott. Vörös szegfüesokrot vett és hivalkodóan fizetett. Találkozott a pillantásuk. A másik zavarosan átnézett rajta s hangos nevetésbe csattant az öröme. Az asszony a folyó felé indult, haza, túl a csendes másik partra. Utána. S ahol tehette, macskásán dörgölődzött. Már biztos volt célhoz érésében. Megmutatta gazdagságát. Milyen jó, hogy a pénznek nincs szaga. Gyerekkori borzongásai álltak vissza tagjaiba. Játszani szoktak az öreg temetőben. Barlan- gosdit. Mély, bujtató várakat túrtak a sárga földbe s ha egy csontra bukkantak, kurucos tárogatókat próbálgattak a meszes lábszárakból. Soha nem sikerült. Persze, mert azok a pudvás ócskaságok már játékszernek se voltak jók. Ezt már akkor tudta s ezért most szikrája sincs benne a szellemektől félésnek. A halottak egyszerűen nincsenek többé — csak ő. Egészen az árnyékba lapult. — Asszonyom. Nem kapott választ. Autó Autó pöfögött le a hídról, a sárga tülök pehelyként elfujta a hangját. De nem nyugodott. Szögletes fejét meggyujtóttá a vér, szinte érintkezőn közeire toppant. Nevetésre húzta a száját. És most. Merevre fagytak az ' arcizmai. A hang benne sza- . kadt. A szive megállt, mint a . halottnak, csak a szemei lobbantak fel zavart, kénes tüzek- . kel. A hid előtti köröndön ott ■ volt a rendőr, akitől egy hét óta ölte az őrült rettegés. Ott , volt, tisztán látta, a csupasz ! köveken táncoltatta a lovát, fényes sarkantyúi véresre hasogatták az állat véknyát. Hirtelen rémülettel felvoni- nitott. A sétálók kíváncsian köré csapódtak. — Nem! Én nem az vagyok! Mint a szűkülő kutya vacogott. Senki nem értette meg. De ő látta a nyeregbe cöveke- sedett embert. Látta, amint a bádogsisakja beszúr a felhőkbe és a kardja megveri a földet. A ló habos tajtékot fröcskölt megzabolázott pofájából. Lábai kopogósán táncoltak. Barlangos orrlikaiból gomolyagokban jöttek a gőzök. A rendőr kirántotta a kardját. És ő nem bírta tovább a kö- rülgyürüzött tömegben. Az emeleti ablakból valaki zsebkendőt lobogtatott. Az árulás. Levetett fejjel az asszony szoknyája felé menekedett. Mintha elrejteni akarná magát egy hatalmas sátor alá. Szédülően visszadobódott. — Ne hagyj el! . . . — Segítség! — Mindent csak érted tettem! Újra visszalökődött, mintha valami makacs gumifalnak ugrott volna neki. Az ájuló asz- szonyt most valaki felfogta előle. És látta lecsapó szemeivel a közeledő rendőrt. A ló már nem volt alatta, gyalog baktatott s jobb karjára füzöt- ten a megfojtott ékszerészt is magával cipelte. És egyszerre a hátán érezte a szörnyű hatalom terhét. A rendőr unottan kérdezősködött a magasból s ő úgy hallotta, hogy láncokat csörget a füle mögött. El szeretett volna illanni. De nem bírta felszakita- ni a lábai gyökereit. A tömeg zümmögéséből ki- hanzott az asszony átkosan panaszkodó hangja. Ez veszettül felrugatta. Átvágta magát a bámész emberfalon. Nekiiramodott. Görcsösen és akarattal a boltozatos hid felé. Mázsás terhek sulyo- sodtak a gerincén. S ő most úgy hörgött, mint az előbb a táncos ló és a száján is kihabzott a tajték. A melle zihált, tompora fájón összeriszált. A kongó padlón rohant előbbre. Biztos irányban a forgós könyöklőhöz. Arcához egész közel érezte a másik bajszos parázsarcát. S hiába kapkodta a fejét az öblös száj, mindig a fülébe talált az ordításával. Szenvedtető kényszerrel fel- nyeritett. Csontos öklével teljes erejéből hátra vágott. És megint. Senkit se talált. Csak az utána lódult tömeg basszusa röhögött fel kórusban. Izzasztó terhe kásásán a hátára lapult és segítséget hívón megint felorditott. A célba volt. Még egy lépés. Kéjesen visszaorditotta: — Most téged is! Aztán mint egy halálosra terhelt ló elmozdult, csikorgó bordákkal átcsuklott a korláton. A tömeg kiváncsi torlódással felágaskodott. A loccsanó viz ragyogással egész arcukig fröccsent. A rendőr nyugalmabántottan káromkodott. Aztán unottan a sípjába fújt. Kezek és lábak lázas izgalommal kavarogtak. A feketruhás asszony már a hid másik végén ringatta tagjait. És egy süldő diák száraz torokkal utána dobta a szemeit, hogy soha többé vissza ne találjanak az ő izzófehér tisztaságába. AZ “ELFAJZOTTBÓL” “ERKÖLCSTELEN” LETT. WASHINGTON, nov (ONA) — A náci és fasizta rádió hallgatása közben, a külföldi rádiót figyelő hivatal különös változást vett észre az Amerikával szemben való viselkedésben. Eddig, ha Amerikáról volt szó, csak “gyengék és elfajzottak” voltak a Tengelyék rádiójában. Most azonban, érthető módon, egyre ritkábban hallani azt, hogy “gyengék”. Most az amerikaiak többnyire “gonosz és erkölcstelen” egy fajta. Az amerikai “aggresszivitást” egyre gyakrabban hallani, hogy “gyengék”, egyre ritkábban. UJ HADMENTESSÉGI ADÓ MAGYARORSZÁGON WASHINGTON, nov. (ONA) — A németek ellenőrizte lyoni rádió közli, hogy a magyar parlament előtt törvényjavaslat fekszik, amely újfajta hadmentességi adót kíván kivetni mindenkire, aki nem teljesít katonai szolgálatot. I MAGYARORSZÁG HELYE AZ EURÓPAI FEDERÁCIÓBAN LONDON, nov. (ONA) — Stanislav Stronski lengyel információs miniszter egy gyűlésen, melyet Középeurópa ifjúsági csoportjai hívtak egybe, nevezetesen háború utánra szóló tervet fejtett ki. Szerinte a Németország és Oroszország között elterülő országoknak hatalmas federációban kell egyesülniük a Balti tengertől a Földközi tengerig. A federáció tagjai volnának: Litvánia, Görögország, Lettország, Észtország, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia, sőt esetleg Törökország európai része is. A szövetkezés magja Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország és Jugoszlávia volna. E szövetkezés, fejtette ki a lengyel miniszter “félelmes földrajzi és gazdasági egység” lehetne. 620.000 négyszögmérföld területet foglalna egybe, száz milliónál több lakossal, akik két tengerhez való szabad járatot biztosítanának maguknak és ezzel olcsó bevitelhez és kivitelhez jutnának. E szövetkezés elsősorban védekezés volna az örökös német támadások ellen, amik ezer éve gyötrik e népeket. A szövetség igen jó viszonyt tartana fenn Oroszországgal, még pedig azon az alapon, hogy nem orosz protektu- rát kérne, hanem csupán jó- akaratu együttműködést a közös német fenyegetés ellen, a szövetkezett kis népek saját védekezésének támogatását.
