Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-03-14 / 1206. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1942 március 14. Az egyház és az állam Alacsonyabb műveltségű társadalmakban a vallási és politikai közösség rendszerint egybeesik. Ugyanez volt a helyzet az egységes nemzeti kultúrájú régi államokban is. Ahol az uralkodók szükségét érezték, hogy uralkodásra való jogcímüket körülbástyázzák, isteni jogon uralkodóknak mondották s az istenség földi képviselőinek tartották magukat, amiben ben- nefoglaltatik az, hogy népünknek nem csak uralkodói, hanem főpapjai is voltak. A törzs-közösségben a törzsfő a vallás feje is. A nagyobb nemzeti államokban a király egyúttal főpap is, sőt akad olyan állam (Egyiptom, Japán, Peru, stb.), ahol már életében egyenesen az -istenség megtestesülésének tartják, vagy tartották, amivel szemben a római császárkultusznak az a tétele, hogy az uralkodó halála után válik istenné, már a fölvilágosodásnak tett nagy engedménynek tekinthető. Ezen a fokon az állam és az egyház még akkor is egybeesik hogyha az isteneknek, illetve az egyházaknak külön vagyonuk és külön hivatalnokseregük van. A vallás éppen olyan közügy, mint akármely más és a vallástanság nem egyház-, hanem társadalom ellenes bűn, amelynek megtorlására az állam tartja magát hivatottnak. (Athénben Sokratesszel a hazai istenek megvetése — atheizhus — miatt itatták meg a méregpoharat. ) Az egyház és állam viszonya annak az egyéni vallásosságnak a meggyökereztével lett rendkívüli égető kérdéssé, ~amely széttörte az állami és a nemzeti korlátokat és az államvallások ellenére vetette meg a római birodalomban a lábát. A kereszténységet az állam néhány évszázadon át üldözi és mindenáron kipusztitani igyekszik. Mikor azonban az uralkodók is tagjaivá lesznek, már államegyházzá lessz és ezt a kiváltságot Keleten, nemcsak Bizáncban, hanem Oroszországban is, 1918-ig megtartja. Ha az egyháznak külön feje van is (a konstantinápolyi egyetiemes pátriárka), az egyház és az állam vezetése mégis az uralkodó (görög császár, orosz cár) kezében fut össze, az uralkodó egyszemélyben császár is, egyházfő is. gyei nem hagyja elvenni a meglévő jogait és nem hajlandó éhezni akkor, amikor a gyárosok dögre keresik magukat. Különösen az autó munkások fájnak Himlernek (talán mert nagyon közel lakik a gyárosok irodájához?) E sorok írásakor jelent meg a clevelandi White Motor Company 1941-es kimutatása, amely szerint a nagy adó és hatalmas tartalék összegek leírása után is 38 százalékkal nagyobb a tiszta jövedelem, mint 1940-ben, amely ^zintén “nagyon jó” volt. A részvényesek jövedelme 38 százalékkal emelkedett minden túl és egyébb munka nélkül. Szeretném látni, hogy azt mutassa ki Himler Márton, hogy az autó munkások óra bére is emelkedett-e 38 százalékkal. Nyugaton, ahol az uralkodói udvar Bizáncba való költözése után a római pápa valóságos uralkodóvá nőtte ki magát, a római birodalom elgyengülése és az európai barbár népek (gallok, frankok, germánok, szlávok, magyarok) keresztény hitre való térése folytán a pápaság valósággal az uj államok felé emelkedett s a középkorban hosszú időn át nagy harcokat vívott azért, hogy őt többnek tartsák, mint az uralkodókat, mert ő isteni jogon — Jézus Krisztus földi hely tatójának, Péternek a jogán — vezeti az egyházat, mert több fejedelemnek ő adott koronát s mert az uralkodók, mint a katolikus egyház fiai, a pápa alárendeltjei. A pápaság ezt az uralkodási igényét még a középkorban is csak átmenetileg tudta érvényesíteni s föltétlenül még a püspökké kinevezésének a jogát sem tudta mindenütt magának biztosítani, sőt talán éppen azzal, hogy túlságosan uralkodni akart, saját maga tette kockára középkori világhatalmi helyzetét. A reformációk a pápaság hatalmi követeléseit, mind túlzottaknak tartották s a vallásügy rendezését époly társadalmi feladatnak tekintették, mint a közbiztonság emelését, vagy a kzegényügy megoldását. Az uj kor protestáns egyházai ellenállás nélkül alárendelik magukat az állami törvényeknek és az uralkodók fönhatóságának csak a katolikus egyház marad minden országban állam az államban, amelyet idegen államfő (a pápának 1870-ig külön állama is volt) kormányoz s az Írja elő a vallásos teendőn kívül sokszor a politikai állásfoglalást is. A helyzet 1870 óta ugyan változott, amennyiben a pápai állam megszűnt s külsíf kényszer hatása alatt a pápa most már csak egyházfő, de ez a változás nem lényegbe vágó: most már a pápai hatalom a világ minden államára nézve idegen (nemzetközi) hatalom és egy állam, államfősége (szuve- rénitás) szempontjából sem lehet közömbös az, hogy polgárait milyen irányban befolyásolja. A középkorban a pápa olyan jogokat tulajdonított magának, hogy föloldotta a polgárokat hüségesküjök alól s letette az uralkodókat. A reformáció és az ellenreformáció korában a vallási nézeteltéréseket any- nyira kiélezte, hogy a különböző vallásu polgárok ellenségekként állottak»szembe egymással, államok évszázadokon át voltak kénytelenek védekezni egyházi túlkapások ellen és egész sor Ilyen körülmények között az jogot kényszeritettek ki maguknak az egyházaknak a rovására. Ezekben a harcokban alakult ki az a fölfogás, hogy ott, ahol az államfő egyúttal nem egyházfő is, ott, ahol az egyházak és az állam nincsennek egymástól teljesen elválasztva, az államnak mégis, minden körülmények közt beleszólása van a vallásügyekbe: megreformálhatja a vallást, fölügyel az egyházra, polgárai, az egyházak sérelmes intézkedéseivel szemben az államhoz föllebezhetnek, csak olyan külső egyházi intézkedések érvényesek, melyekhez az államfő előbb hozzájárult ^ kihirdetésüket engedélyezte s ezeket a jogait külön hatóságok (vallásügyi minisztérium) segítségével gyakorolja. Ez a felemás megoldás folytonos súrlódások és konfliktusok melegágya, amelynek legnagyobb gyengéje az, hogy bármilyen keztyüskézzel kezelje is a katolicizmust, annak elvi álláspontjával mégis annyira szemben áll, hogy nyugalmi helyzetnek soha nem tekinthető. A pápaság kényszerűségből megalkuszik ugyan az államok kai és szerződéseket köt velük (concordátum), melyekben az egyház és az államközt fölmerülő kérdések megoldásánál irányelveit lefektetik és az államokkal követségeket (pápai nunciatura élén a nunciussal) tart fon, azonban tényleg minden engedményt olyan kényszerűségnek tart, amelytől szabadulni igyekszik. És hátrányos ez a felemás állapot az államok szempontjából is, mert rendesen igen sokba kerül, amennyiben a múltban az egyházak a legkülönbözőbb jogcímeken vették igénybe az állam anyagi támogatását (birtok adományozások, templomépitések, patro- nátüsok, iskolák segélyezése) számos országban redszeresen kaptak és kapnak a papi és egyházi fizetésekhez bizonyos kiegészítéseket, ami nemcsak nagy, hanem nem is méltányos teher, mert olyanokat is terhel, akik az illető egyházak szolgálatával nem élnek. Ilyen körülmények között érthető, hogy a viszony mindkét oldalról való fölbontásának a törekvéssel párhuzamban fölmerül a gyökeres megoldás gondolata : szakítani kell a történelmi fejlődésen alapuló állapotokkal és meg kell kísérelni az egyház és az állam viszonyának elvi alapon való rendezését, amire nézve csak két mód kínálkozik: vagy. teljesen állami fönhatóság alá kell venni az egyházat vagy pedig olyan megoldást kell találni, amelyben az államérdek mellett a jogos egyházi érdek sem szenved s amely a polgárok teljes lelkiismereti szabadságát sem korlátozza, vagyis teljesen el kell választani az egyházat az államtól. A 19. század eleje óta az egyházpolitikai fejlődés általában ebben az irányban halad. Az egyház és állam teljes szétválasztása mellett igen sok érv szól. A fő az, hogy az elválasztás mindkét félre nézve előnyös. Az állam terhektől szabadul — anélkül, hogy jogaiból bármit is föladna, hiszen a legtökéletesebb v a 1 lásszabadság mellett is megmarad az a joga, hogy polgárait az egyházak túlkapásaival szemben megvédje, hogy az egyházak egymás ellen való küzdelmét civilizált korlátok közt tartsa s hogy törvényeit minden egyházzal tiszteletben tartassa. Az egyházak pedig szabadulnak az állam sokszor terhesnek tekintett személyi és anyagi gyámkodásától attól a megalázó látszattól, hogy nem az önmaguk erejéből élnek s hogy nem az igazságuk tartja fönn őket, hanem csak egy esetleg múló államérdek s saját híveik anyagi erejére támaszkodva, j ö v e d e lmüket is biztositottabbnak tud hatják, mint olyan államsegélyek birto-1 kában, amelyek elvonása a legkritikusabb helyzetbe juttatná őket. így érthető, hogy az elválasztás mellett egyházi férfiak is szót emelnek. A katolikus egyház mindenütt a teljes szabadságot követeli, ahol nem ő irányíthatja az államot s a protestáns egyházban a német egyház atya követelte nemcsak az egyház és állam teljes szétválasztását, hanem még az egyház- községi kötelékek fölbontását is, “mert a vallásos közösség nem nyughat kényszer alapján, hanem a szabad elhatározáson kell alapulnia.” Az egyház és állam szétválasztása számos változatban történhetik. A szétválasztás a legtöbb államban nem tökéletes. Ahol az egyházak nem magánegyesülések, hanem közjogi alakulatok, amelyeket az állam előjogokban részesít vagy támogat (Olaszország, Belgium, Németalföld, Írország, Kanada, Ausztrália), az elválasztás nem teljes. A gyökeres elválasztást csak az Egyesült Államokban, Brazíliában, Kubában, Ecuadorban, Genfben és Franciaországban vitték keresztül. De azért az egyház és az állam összekap- csoltságának ezekben is számos emléke maradt: az( Egyelsült Államokban a kereszténység az elválasztás dacára is nemzeti vallás, az elnök bűnbánati napot rendelhet el, a parlamenti üléseket imádsággal nyitják meg. Számos állami intézetben (börtönök, elmegyógyintézetek, kórházak) rendszeresített lelkészi állások vannak, az istenkáromlást büntetik, az esküt isten nevére teszik le, New Yorkon kívül körmeneteket is szabad tartani. Az egyházi jogi személyeknek tekintett egyesületek, amelyek saját ügyeiket szabadon intézik, csak a vagyonszerzésben korlátozza őket a törvény. Egyházi adót vethetnek ki és vagyonuk adómentességet élvez. Az elválasztásnak egy óriási következménye mégis van s ez az, hogy miután az állam nem kényszeríti törvényeivel polgárait arra, hogy valamely egyházhoz csatlakozzanak s a gyermekekre nem mondja ki hogy szüleik vallását kövessék, hanem csak a tényleg önként csatlakozottak tekintetnek valamely egyház tagjainak, a lakosságnak majdnem a fele nem szerepel az egyházak statisztikáiban. Franciaországban az egyház és állam szétválasztását tulajdonképpen a pápai beavatkozás mérgesítette el. Az 1905-iki törvény, a törvény alapján szervezkedő egyházak számára biztosította a templomokat s átmenetileg gondoskodott a lelkészek ellátásáról is. Pius pápa azonban megtiltotta az egyházaknak uj alapon való szervezkedését, mire 1907-ben a kormány a templomok használatát a megfelelő formában nem szervezke- lett katolikusságnak is engedélyezte. Hasonlóan nem engedé- yezte a pápa az állami tulaj- lonba nem vett határozott ren- leltetésü alapítványok vagyonának kezelésére szükséges bizottságok megalkotását sem. A háború összébb hozta a két el- enséges felet. XI. Pius 1924 január 18-án megengedte az t gyházak törvényszabta megalakulását, amivel elismerte a szétválasztást. A magyar egyházpolitikában
