Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-03-07 / 1205. szám
1942 március 7. BÉRMUNKÁS 3 oldal Győzelmek ötven százalékért megek gyengesége, nem a vezérek árulása, hanem a vezéreknek állandó rágalmazása és be- mocskolása következtében buktak el a háború utáni forradalmak. VÁLASZ A KÉRDÉSEKRE Most már rátérhetünk a felvetett kérdésekre is: Van-e joga a vezetőknek válság idején magukra hagyni a tömegeket? A tömegek elhagyását természetesen nem szabad úgy értelmeznünk, mint (—) munkástárs tette a Rothfisher meg Haywood esetében, akik a kényszer hatása alatt csak fizikailag hagyták el követőiket, de nem szellemileg. Nem ilyen elhagyásról van szó, amikor az elvi és szellemi közösség továbbra is fennáll, hanem csak az olyanról, amikor elvi, taktikai és érzelmi különbségek támadnak a vezér és követői között. Szerintem ily esetekben a vezérnek nemcsak joga, de egyenesen kötelessége, hogy félreálljon. Ha csak a fenyegető veszedelem elől fut meg, akkor úgysem volt odavaló, nem volt igazi vezér, csak bitorolta azt a helyet. Ha pedig akár ő, akár a tömeg változtatta meg a nézeteit olyannyira, hogy közöttük szakadás állt be, akkor leghelyesebb, ha félreáll. Félreáll még akkor is, ha őszinte meggyőződése, hogy nem a töjneg, de ő képviseli a helyes álláspontot. Ilyen esetben a legtöbb ember úgy véli, hogy az ő álláspontja a helyes. Sőt igen nagy baj az, amit számos Ízben tapasztalhattunk, különösen a kisebb kaliberű vezéreknél, hogy a legnagyobbmér- vü tévedéseik után is mindenáron bizonyítják, hogy nekik volt igazuk. Soha el nem ismerik, hogy tévedtek. Éppenazért az olyan vezér, aki midőn látja, hogy közte és követői között áthidalhatatlan elvi vagy taktikai ür támadt, nem megvetést, hanem elismerést érdemel ki azzal, hogy félreáll. A másik kérdés: Joga van-e a tömegeknek olyan lépésre ragadtatni magukat, aminek következménye esetleg romokba temetheti évtizedek szorgos munkájának minden eredményét? A kérdés egy kicsit furcsán hangzik, amennyiben minden tömeg megmozdulás valamilyen jog kivívásáért történik. Vagyis éppen valamely jognak a hiánya késztette a tömeget a megmozdulásra, igy minden ilyen megmozdulás jogtalan, noha megtörténhetik, hogy a cél, valamely papíron levő jognak a tény leges kivívása. AZ OSZTÁLYHARC ÜTKÖZETEI Midőn a tömegmozgalmakat bíráljuk, gondolni kell Marx ezen meghatározására: “A népek története osztályharcok sorozatának láncolata.” Minden olyan lépés, amire a fenti kérdés céloz az osztályharc egy- egy ütközetéhez vezet. A kérdést tehát igy módosíthatjuk: Joguk van-e a tömegeknek olyan osztályharci ütközetbe belemenni, amelyet esetleg el is veszíthetnek ? De könnyű lenne az osztályharc, vagy minden harc, ha előre tudnánk, hogy melyik ütközetet nyerjük meg, vagy melyiket veszítsük el! Minden ütközetnek meg vannak az esélyei. Megtörtént ugyan már nem egyszer, hogy az osztályharc mezején elhamarkodott lépést követtek el. Sőt megtörtént az is, hogy az ilyen lépést agent- provokatőrök (az osztályharc ötödik kolumnistái) készítették elő. A fenti kérdésből azonban kivesszük az ily eseteket és igy azt tartjuk, hogy a tömeg mozgalmak az osztályharc ütközetei, amelyben győzelmek és vereségek váltakoznak és a veszteségek nem az egyes “lépések” merészségétől függnek, hanem az osztályharc mögött álló tábor erőségétől. Ez az állítás például az 1919- es magyarországi viszonyokra alkalmazva azt jelenti, hogy a fehér ellenforradalom Károlyi októberi forradalmát éppen úgy leverte volna és éppen olyan kegyetlen bosszúval irtotta volna ki, mintha a tanácsköztársaság nem is lett volna. Ez természetesen problematikus még most, utólag is. De annál inkáb problematikus annak megállapítása, hogy valamely tömeg megmozdulás milyen eredménynyel fog végződni. Prófétai előrelátással csak nagyon kevés ember van megáldva és tudvalevő dolog, hogy az ilyeneknek nem adnak hitelt a saját otthonukban. Ezzel a két kérdés tárgyalását is befejeztem. A vezéri kérdéshez azonban még szeretném hozzátenni, hogy ebben a kérdésben szerintem a fejlődés nem fogja kiküszöbölni a vezéreket, hanem még inkább szükségesebbé teszi őket. Azonban a fejlődés lehetővé teszi a tömegek számára, hogy könnyebben megfogják különböztetni az értékest az értéktelentől, az igaz gyöngyöt a hamisított,, csillogó üvegtől. Geréb József. TUDJA ÖN, hogy a New Yorki Modern Színkör MOST SZOMBAT ESTI mulatságán vendégszerepei a kis MOLNÁR RENEÉ, a csoda táncos.— Szigeti zenekara muzsikál. Csekélyebb tudomány bármit megtanulni, mint az óhajtottat elfeledni. A bajt, a csapást az igazi férfi csak addig féli, amig fel nem ismeri. Ki a tudatlant akarja játszani, annak ugyancsak kell tudni. Okos ember verőfényes időben is kéznél tartja az esernyőt. Az amerikai sajtó, (még a legreakciósabb fajtájú is) nem palástolt örömmel közli az orosz vörös hadsereg lapjában megjelent cikket, amelyben az van beígérve, hogy a német nácikat még ebben az évben lefogják verni. Szószerint ezt Írja a Vörös Csillag: “Mi a fascistákat már ma is verjük, holott a viszonyok nehezek, de a tavasz lehetővé fogja tenni, hogy a támadásainkat nagyobb arányban fejlesszük ki úgy, hogy Hitler-Németország- gal végezhessünk még 1942- ben.” Talán vérmes reménynek lehet nevezni ezt az állítást. Talán túlzásnak lehet nevezni azt a megállapítást, amely szerint a németek 9 millió embert vesztettek el az orosz fronton (a sebesülteket is beleszámítva.) De viszont fel kell tételezni, hogy rengeteg ember és anyag veszteségbe került a németeknek az oroszok ellen vezetett féléves offenziva, amelynek a vége idáig nem az oroszok leverése, hanem a németek visszavonulása. Nem is csoda, hogy az amerikai sajtó nem gúnyos megjegyzések kíséretében közli a Vörös Csillag bizalommal teli reményét. De az igazi oka a lapok örömének és hogy úgy mondjuk, dicsekvésének az orosz sikerek felett az az egyszerű tény, hogy nincs mással biztatni az amerikai népet. A Pearl Harbor-i kriminális hanyagság; a Csendes Óceánon elvesztett bázisok; a tengerparttól nem messze járó amerikai hajók elsülyesztése; Singapore elbukása; a Prince of Wales és más angol hajók elvesztése; az angolok vissza vonulása Libyában, stb. stb., bizony nem ad jó anyagot a vérmes reményekre. Tehát föltűnő helyen kell közölni a vörösök sikereit. Azokét, akiket az amerikai sajtó gyűlöl, akiktől fél. Akikről a hivatalos washingtoni katonai “szakértők” (és a Lindberg-ek) megállapították, hogy a németek néhány hét alatt végezni fognak. Ha pedig letagadhatatlan az, hogy’az oroszok tudnak harcolni és akarnak harcolni, ha van fegyverük bőven, viszont az angolok tehetetlenek, vagy nem akarnak harcolni, bár bőven van felszerelésük, akkor abból az következik, hogy az angolok és az amerikaiak minél előbb és minél több fölszerelést küldjenek az oroszoknak. A beismert tény azonban az, hogy a megígért szállítmánynak csak a felét küldte Amerika eddig. Igaz, hogy az angolok pontosabban tartották be az Ígért dolgok szállítását, mint Amerika, de azok sem törik magukat, I mióta a németek nem bombázzák az angol városokat. Vájjon tisztára az angol-amerikai tehetetlenség és komó- tosSág az oka annak, hogy az ellenfeleik majdnem mindég “meglepik” az angol-amerikai csapatokat és hajókat? Mennyiben járult ehhez a vaskalapos és “gentlemanly” magatartása az angol politikusoknak, hadvezéreknek és admirálisoknak ? Állítólag Singapore védelmére fölállított nagy ágyuk és erődítmények egyáltalán nem úgy voltak elrendezve, hogy a szárazföld felőli támadást is visz- szaverhették volna. Ugylátszik, hogy az őserdőket és ai mocsarakat elég védelemnek tartották. Elvégre egy gentleman nem fog fákra mászni, vagy bokrok alatt hason csúszni, de különösen nem fogja besározni a tükörfényes csizmáját a sárban. Meg azután mindenütt ki volt Írva, hogy “No trespassing”. De a japánok nem gentlemanok és nem értettek angolul, tehát pont ott támadták meg az angolokat, ahol azok nem is számították. Lehet, hogy az elpuhultság és a vaskalaposság hozzájárul az angol-amerikai vereségekhez de még biztosabb, hogy a fas- cizmussal rokonszenvező angol és amerikai reakciós elemek passzív és aktiv segítséget nyújtanak az ellenségnek. Nem felejthetjük el, hogy miként segítette az angol kormány Hitlert, mindaddig, amig azt hitte, hogy Hitler csak Oroszországot akarja leverni és elfoglalni. Nem felejthetjük el azt sem, hogy miként segítette az amerikai tőkés osztály Mussolinit és maga a Roosevelt adminisztráció miként segítette Francot. Ellehet-e képzelni, hogy mind azok, akik fascista rokonszen- vezők és bolsevik gyűlölők voltak, ma teljesen megváltoztak és bolsevik rokonszenvezőfk s fascista gyűlölők lettek? Hogy Hitlert és a mai Németországot leakarják verni, az elhihető. Elvégre, ki az a bandita, aki a fölbérlője ellen mer fordulni?! De az még bizonyosabb, hogy a hitlerizmust jobban szeretik, mint a bolseviz- must. Hiába bizonyítja Sztálin, hogy az orosz “bolsevik”-okat nem érdekli a világforradalom. Hiába végezte ki a lenini bolsevikek tízezreit. Hiába törte össze a III. International. Hiába akasztgatta föl Roosevelt és Churchill arcképét a Krem- linben. Az angol és az amerikai uralkodó osztálynak legalább egy tekintélyes része mégis csak jobban fél az oroszok, mint a németek győzelmétől. Ezért van az, hogy nem szállítunk bőven az oroszoknak; hogy nem csinálunk egy keleti (Folytatás a 7-ik oldalon) IPARI DEMOKRÁCIA IPARI SZABADSÁGOT JELENT Az Ipari Szabadság záloga a bérrendszer megszüntetése
