Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-05-09 / 1214. szám
8 oidai BÉRMUNKÁS 1942 május 9. TÁRCA ELÉGIA Nyári vasárnapon, reggel hét órakor indultam le Budapestről a hetedik faluba. Hajnalig dolgoztam, egy órát vonaglottam a forró párnák fölött — és kevés hijja, hogy le nem késtem a vonatról. Tiz-tizenöt perces mély álmom kínjában francia dámákról álmodtam ugyanis, akiket Watteáu idilljeiről ismerek, ezekre gondoltam útközben és — ahelyett, hogy siettem volna, — bandukolva jártam és újra megkonstruáltam a képet, amelyen e nagyszerű némberek között az öreg Fou- lon füvet kinál Franciaország szegényeinek, Közben két filléren újságot vettem, amelyben a vezércikk helyén Monsegneur kedvesének keble világított, kerestem a kapcsolatot e gyönyörű hús és a francia forradalom között — és kevés hijja, hogy le nem késtem a vonatról. Az állomás előtt megnéztem az órámat. Pont hét. Szaladni kezdtem és torkomban a zakatoló szivemmel ugrottam be az induló vonatba. Mögöttem a perrohon, aranygalléros ur szitkozódott. Any- nyit még hallottam, hogy vallásomról egészen téves nyilatkozatokat tesz, fejemre idézi az úristen nevét, de én mindezzel már nem törődtem. Leültem a zöld bársonypam- lagra, cigarettára gyújtottam és a hegyoldalt nézegettem, amelyben füvek és fák harmatosán csillogtak a jószándéku nyári reggel fényében. Közepétől a csúcsáig párafelhők ölelték át a hegyet és fönt a tetőn két almafa közül a megfeszített Jézus Krisztus nézett szomorúan a város felé. Imbolygó párák ölelték át Jézus térdeit, esőverte fején a nap csillogtatta sugarait, — tetszett nekem e kép: Jézus az égből néz le reám, hogy megyek a hetedik faluba. Közben megállt a vonat és mikor újra megindult, kövér falusi ur szuszogott be hozzám a fülkébe. Minden' fülke üres volt és én azt hittem, azért jön hozzám, mert szereti a társaságot, de csalódtam. Napilapot vett elő a zsebébül, s amikor kiterjesztette az orra előtt, láttam, hogy a múlt vasárnapi szám. Sokáig kereste, hol hagyta abba az olvasást egy héttel ezelőtt. Mikor megtalálta, láttam az arcán, hogy nagyon meg örült. Én is megörültem, hogy békén hágy és szívesen elnéztem neki, hogy a kölni viz finom szagával együtt kellemetlen sajt-szagot hozott magával. Kicsit eltűnődtem az Eau de Cologne világhódító erején és nem igen vettem észre, hogy a vonat megint megállt és két fiatalember szállott a kocsiba. Mind a ketten kukoricanadrágban voltak, élénk sárga kabátban és vadásztáskát és puskát hordtak a vállukon. Álltak a folyosón és kíváncsian nézegettek be a fülkébe, érdekkel nézegették nagy hajamat és nevetve járt a szemük leberetvált bajuszom helyén. Kövér utitársam ekkor nagy durrogással kifújta az orrált, mire a fiatalabbik vadász örömmel rontott be a fülkébe. Durrogásáról megismerte a kővárt. — Szervusz, Andor bácsi, óh, micsoda véletlen! Andor bácsi méltósággal nyújtotta feléje a jobbkezét. — Szervusz, öcsém, — válaszolt komoly hanghordozással. Látszott rajta, hogy a “szer- vusz”-szal igen megtiszteltnek tekinti a jövevényt. A fiatalember leült vele szemben, térdei közé fogta a puskáját és hetyke sortéjü kalapká- ját ügyesen fölhaj intotta a szemközt lévő podgyászhálóba. Kigombolta a kabátját és kissé zavartan babrált bajuszával, mert egy-két percig hiába várta, hogy Andor bácsi megszólaljon. Megszólalt tehát ő. — Honnan, honnan, Andor bácsi ? — Csak innen a Bácskából. Bor dolgába voltam, meg benéztem Sándorhoz is. összerakta az újságját és fellökte a hálóba. — Hát te hová mégy? — Nem is méltóztatol eltalálni. Éppen Andor bácsihoz. — Hisz az jó. — Andor bácsiéktól meg Ber- ! táékhoz nézzünk át egy kicsit. Berta bácsiékhoz. Kövér szomszédom megütőd- ve nézett a fiatal emberre, az arca elvörösödött, nagyot akart káromkodni, de tekintettel idegen létemre, elég halkan, de nyilván ugyanazt mondta, amit ordítva szeretett volna kimondani: — Hát egészen föl akarjátok már zabálni azt a szegény embert? Hiszen már megettétek az utolsó sonkáját, megittátok az utolsó korty borát, mit akartok még tőle? Mindennap dá- ridó? Ki birja azt soká?.... A fiatal ember nem sértődött meg, inkább megszeppent, el- fehéredett és szégyelte magát miattam. — Ki birja ezt sokáig? — mondta még egyszer Andor bácsi és már azon volt, hogy nagy haragjában áthurcolkodik a másik fülkébe. De a fiatalember halkan megszólalt: — Tudom, Andor bácsi, mire gondolsz. Ha azonban kegyes léssz meghallgatni.... A bácsi nem engedte tovább. — Már miért hallgatnálak meg? Nekem ugyan hiába akarod kibeszélni, én nem tudom megbocsájtani, hogy ellepitek azt a szegény gyámoltalan embert, (—bocsánatkérően megemelte felém a kalapját—) mint a legyek a .... Á, barátom, nem megy az olyan könnyen.... Hebegni egyet-kettőt, aztán újra ! kezdeni a zabálást. .. A fiatalember irtózatos kínnal feszengett a helyén. Heves vérhullám futott föl az arcába és e pillanatban erős csuklással lenyelte fölkavart indulatait, szelíden nézett a goromba kövérre és arca szelídségével csak a hangja vetekedett, amikor csöndesen rebegte: — De kérlek, Andor bácsi.... méltóztassál csak Ítélni nyugodtan... Én nem tehetek róla, ha mondom, kérlek alássan, nem tehetek róla.... Pomanyik kezdte az egészet, a kántortanitó- ur folytatta és tehettem-e va- lemit ellene, hogy az egész es- perességi tanítóság úgy ellepte Bertáékat, mint a marokkói sáska a vetést. Kérlek alássan.... no, Andor bácsi, csak még egy szót. .. én mindjárt mondtam Berta bácsinak, őnagyságának és Irénkének is, hogy nem én tereltem hozzájuk azt az éhes falkát.... de hát ezek tanítók.... örülnek, ha telt kamrát szagolnak és az isten se tudja visszatartani őket.... Andor bácsi változatlan hevességgel gorombáskodott. — Jó, jó, öcskös, — mondta, — csak ne add úgy a bankot. Ha én ideiglenes minőségű segédjegyző volnék, mint te. .. — De nemes vagyok.... — vágott közbe a puskás. — Ha csak egyszerű segédjegyző volnék, — folytatta Andor bácsi rendületlenül, — nagyobb tisztelettel beszélnék a tanító urakról, akik éhenkórászok ugyan, de mégis csak tanító urak.... A fiatal puskás megint csak azt monta: — De nemes vagyok, kérlek, okrutai Nagy ... ez pedig olyan poziciót biztosit nekem a társaságban, olyan poziciót, Andor bácsi.... Andor bácsi elmélázott. Olyan percig tartó igazi magyar elmélyedés volt ez, amelyben örvények sötétülnek, végrehajtók serege tolong, nagy nemesi kúriák dőlnek össze, — egy villanásban kész tragédiák. Andor bácsi belecsapott kövér kezével a levegőbe, megállította kereplő hencegésében a fiatalembert, nagyon szigorúan megállította. — Tiszteltetem a nemességedet, öcsém és mond meg neki, hogy hízzon kövérre azon a fél zsúp zabszalmán, amivel az őseidtől’ örökölted. Ami pedig a pozíciódat illeti, hát edd meg. De mielőtt megennéd, egy kicsit fölaprózom, hogy meg ne akadjon a torkodon. Csönd volt egy percig. — Fölaprózom.... — mondta aztán újra az Andornak nevezett, szótagolva, hangsúlyában súlyos sértések ígéretével. Vastag, borostyánköves szivarszipkában szivarra gyújtott és szippantgatva mondta az első szavakat. — Egyikünk sem birja már sokáig.... itt vagytok a nyakunkon és kihasználjátok ősi rosz- szasságunkat amit magyar vendégszeretetnek hívnak élettörténetünk meghamisitói, a városi firkászok. Nem menekülhetünk tőletek, pedig jó egyné- hányunkban mégvan a jószándék, hogy kártya helyett valami okosabb dolgot forgassunk a kezünkben. Gyertek csak el hozzám, vagy nézd meg jól Ber- táéknál is az asztalra terített linóleumot. Ott van a nyoma, szélesen kikoptatva, a könyökötöknek, meg a markotoknak, amint a kártyát hejehujázva az asztal közepére vágjátok. A lábatokkal kivájjátok a padlót az asztal alatt és a szoba sarkában egész kis barlangot vájtatok, ha nagy keservetekben szétvertétek benne a borospoharakat. Ahány kanapém, annyi zsíros völgyet hyomtatok benne bortól mámoros fejetekkel. Mindenem romlik és mindenem miattatok. Bertát már egészen tönkremulattátok és én se menekülhetek tőletek. Nem szeretlek benneteket, ha jöttök ő^i erényeinkkel tündökölve és ben-! nem is fölrázzátok a lapangó . rosszat. Az isten áldjon meg, te büszke nemes.... örökre áldani foglak, segéd jegyző ur, ha a tanitókompániáddal együtt egyszer már letűnsz a falunk határáról.... Andor bácsi lassú, színtelen hangon mormolta mindezt. A szeme megkönnyesedett és láthatólag nagyon meghatották az ajkára bugyborékoló szavak. — Legyetek könyörületesek .... — folytatta tovább. — és ne jöjjetek többet se hozzám, se Bertáékhoz. Berta engem zsarol, hogy titeket tömhessen.... én magam nem tudok megálla- ni a% munkánál, mert ha kiván- szorgok a partra, jöttök ti és visszalöktök a vízbe, tovább birkózni az adósságokkal. Lássátok be már egyszer, hogy vendégszeretetem fogcsikorgató kényszerűség és ha szives szavakkal simogatlak, a lelkemben pokolra kívánlak mindnyájatokat. Legyetek könyörületesek édes öcsém.... mert ha még egyszer jöttök, rátok uszítom a kutyát.... Csönd volt megint. Nem az úgynevezett kínos csönd, hanem a gondolatok nélkül való pihenésé. Andor bácsi kifáradt, a fiatal puskás pedig hüledezett a súlyos szavak pofozásától. A vonat vígan futott tovább az ákácok között és a friss, nevető napocska égetve árasztotta el melegével a szűk fülkét. A két ember viselte a csöndnek súlyos terhét, de a fiatal nem bírta sokáig. Bocsánatkérően, makogva mondta: — Megengeded, Andor bátyám?.... Fölszökkent máris a helyéről és bevezette a folyósón cigarettázó csontos cimboráját. Mind a ketten nagy tisztelettel meghajoltak. — Ha megengeded, Andor bátyám. .. Buzárik ur, kántor- tanitó Válról.... Andor bácsi vidáman fogadta a cimborát. —Isten hozta, tanító ur, legyen szerencsém. Nagyon vidáman locsogtak aztán, ők hárman. Gondtalan, könnyelmű tücskök módjára szökdécseltek a finom falusi témák erdejében, megrágtak mindent a csacsogás nagy derűjében, szidták a várost is közben, ami elnyomja a falut és rossz erkölcseivel megmérgezi az idillikus vidéket. Később megcibál- tak engem, védtelen városi embert is, csöppet sem burkolt, groteszk célzásaiknak karmaival. Elvették a kedvemet egészen és úgy kellett tennem, mintha ügyet sem vetnék szegény fejükre. Talán igy is volt.... Néztem a vidéket, amelynek derűs távlatában egy árva sas keringett és néztem a kis ákác- erdőt is. Kék árnyékában fehéren, mozdulatlanul állott a csordás, mint a görög templomok naoszának mélyén egy fehérmárvány istenszobor. FELÜLFIZETÉST' KÜLDTEK 1942 május 3-ig: L. Földi, Chicago........... 1.00 L. Páll, Ambridge.......... 1.75 E. Szigeti, New York....... 1.00 A. Köhler, Chicago. ...... 5.00 N. N. Cleveland............. 4.00 S. Gafrick, Chicago......... 1.00 L. Rost, Phila................ 2:00 A. Loewe, Chicago........... 1.00
