Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)
1941-12-27 / 1195. szám
1941. december 27. BÉRMUNKÁS 7 oldal Nana Paraszkejva Irta: Karikás Frigyes (Folytatás) — Te is megnőttél, de azért én mindjárt megismertelek. Mondd, jó lesz most már a masina? — Hát persze, hogy jó lesz -— mondom olyan hangon, mintha az egész munkát én végeztem volna. — Akkor jó, legalább nem lesz annyi munka vele. Már az üres vaggonokat sem tudta felhúzni. — Ne félj tőle, most felhúzza majd akár az egész falut is. Jól megcsináltuk. — Mikor jövünk le? — Majd estére. — Csak el ne késnék a komédiától. Mondta nagy aggodalommal nézve végig a mozdony körül foglalatoskodó embereken. — A komédiába akarsz menni? — öhöm. Segítettem- tegnap gödröt ásni a sátorhoz, aztán azt mondta a komédiás, hogy majd bemehetek máma ingyen a komédiába. Nem jössz velem? — Nem engednek be. / — Dehogynem, engem ismer jól a komédiás, megmondom, majd neki, hogy a testvérem vagy. — Akkor beenged? — Persze, hogy beenged.-i- Jó, akkor este majd elmegyek. Közben mesterék elkészültek és egy nagy “fék-auf”-ot sípolva elindultunk. A Traján menetközben ugrott fel a legutolsó vaggonra. A fék mellől boldog mosollyal integetett nekem a masinára. — Mi az, — kérdi a mester — már összebarátkoztál ezzel a fékező gyerekkel? — Ismerem jól már régen. Mig itthon voltam, mindég vele jártam. — A fene a derekadat, te mindenkit ismersz, mindenki a pajtásod, te kölyök. Nemhogy a dolgod után néznél. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy a mesterem nem szívesen veszi, ha mesterember létemre parasztgyerekekkel barátkozom. A masina bevált, úgy félhét- tájban már ebtolattuk a fütőházba. Nekem meg le kellett egy kicsit törőlgetni az olajat a gépről. Mikor a mester a segédekkel eltűnt a falu irányában, behívtam a Trajánt, hogy segítsen. Mikor készen voltunk, csavartam egy cigarettát. A Traján sóvár szemekkel nézte az én telipakli hetesdohányomat és félénk hangon szólt: — Adjál nekem egy fél cigarettát. — Neked nincs dohányod ? — Nincsen. Anyám mindig elveszi tőlem a pénzt, pedig nekem már szabad cigarettázni. Hát neked? — Nekem is szabad, ha a mester nem látja. Nesze, gyújts rá. Vígan füstölve zártuk be a fütőházat és ballagtunk befelé a faluba. Jóval hétóra előtt értünk a piactérre, ahol egy nagy kerek sátor volt. A sátor bejá rata előtt sok román gyerek ál lőtt, mi is közéjük vegyültünk és bámultuk az ajtó előtt rek lámcsináló komédiásokat. Egy frakkban öltözött ember, aki net- lovaglóestor volt a kezében lehetett a fő közöttük, mert a többiek ezt szóllitották igazgató urnák. Mikor oda értünk, az igazgató ur éppen akkor kérdezte a mellette álló lisztes arcú bohóctól: — Hát még mi látható a mi világhírű cirkuszunkban ? — Az indiánust nyelő kard. — Maga szamár Auguszt. Nem az indiánust nyelő kard, hanem a kardot nyelő indiánus. Hát mi látható még azonkívül? — Huszonötmétert ugró emberbolha. Hehehe. Erre az igazgató ur úgy képen törölte az Augusztot, hogy az hármat bukfencezve begurult a cirkuszba, a bámészkodó emberek és gyerekek nagy kacagása közben. — A huszonötmétert ugró bolhaember látható nálunk, kérem. Azonkívül birkózás, ahol maga Czája János fog birkózni a hires muszka birkózóval. Továbbá a kalusert táncoló ló, bemutatva az igazgatóné által és záradékul egy némajáték: “A halálos kézfogó”. Tessék-tessék a jegyeket megváltani, amíg el nem kelnek. Első hely húsz krajcár, második hely tiz krajcár, állóhely öt krajcár. Az előadás azonnal kezdetét veszi. Mikor az igazgató befejezte a mondókáját, oldalba böktem a Trajánt, aki levett kalappal állt az igazgató elé: — Domnu igazgató! Engedje be a testvéremet is a komédiába. — Van pénzetek? — kérdi az igazgató szigorú hangon. — Nincsen, de én segítettem a gödröt ásni a sátorkaróknak. — Elmenj innen, mert mindjárt kapsz egy pofont. — Igazgató ur, ■—- vetettem közbe — a Traján ásta a gödröt, hát legalább őt eressze be. — Elmenjetek innen, mert mindjárt rátok uszítom a kutyámat. Sok haszontalan köly- ke . . . — s ezzel már ott is hagyott bennünket, sietett be a komédiába. Csalódottan néztünk egymásra a Trajánnal és a bámészkodó nép kacagására szégyenkezve húzódtunk félre. — Gyere, menjünk haza, Traján — mondom szomorúan. — Nem megyek, — felelte daconsan — azért is megnézzük a komédiát. t— Hát hallod, hogy nem engednek be. — Mégis megnézzük. — Hogy fogjuk megnézni? — Majd keresünk egy lyukat a ponyván és ott fogunk bekukucskálni. Erre körüljártuk a sátort, kerestünk egy lyukat vagy nyílást, ahol beláthatnánk, de az oly gondosan zárva volt, hogy erről szó sem lehetett. Egy helyen, ahol egy sátorkarónál két ponyvavég össze volt fűzve, volt ugyan a spárgák között egy nyílás, de ott már három nagy legény is leskelődött be. Közben a nép tolongott a cirkuszba. Mi szomorúan jártuk körül újra meg újra a sátrat, kétségbeesetten Keresve legalább egy pici kis lukacskát, ahonnan csak valamit is látnánk. De nem volt azon egy gombostünyi luk sem. Egyszerre valami trombitaféle szólalt neg. Megálltunk, hogy legalább álljunk valamit. A trombita dobkisérettel valami indulót látszott, majd hallottuk, hogy egy ló szaladgál körül a cirkuszban. Borzasztó izgalom vett rajtunk erőt. A fülünket jól ? ponyvára szorítottuk, nehogy egy szót is elveszítsünk. Egy világért nem adtuk volna, ha láthattuk volna a körbe szaladgáló csodalovat. Egyszerre csak az induló elhalt, a lódobogás is megszűnt és az igazgató harsányan kiabált: —Műsorunk következő száma a kardnyelő indiánus. Traján nagy kék szemével kétségbeesetten nézett . rám. Helyzetünk leírhatatlan volt. Benn most kardot nyel valaki, hosszú, nagy kardot, még hozzá egy indiánus és mi itt kívül állunk és nem láthatjuk! A Traján szeme egyszerre felvillant. Rongyos szűre ujjá- ból kapkodva előkotorta a pi- rosnyelü bugylibicskát. Elálló lélegzettel figyeltem. Remegő kézzel egy szép szabályos lyukat vágott a kifeszitett sárga ponyván. Mohón nyomta oda az egyik szemét, a fejét annyira rászorítva, hogy egészen benyomta a ponyvát. Valami gyönyörűt láthatott, mert egész testében remegve egyre hajtogatta : — Vaj damnye! Oh! . . Oh . . Megrántottam a kezét: — Engedj engemet is nézni. De Traján annyira elmerült a gyönyörűségben, hogy a világért sem vett volna tudomást rólam. Miközben Traján a kardnve- lő indiánus produkcióját a legfurcsább mozdulatokkal kisérte, én észrevettem, hogy egy marcona komédiáslegény közeledig lábujj hegyen, a ponyva mellé lapulva, kezében egy nagy ásóval. — Fuss Traján! Komédiásu vinye! — kiáltottam kétségbeesve. Vad futásnak eredtem. Jó távol megálltam nézni, hogy mi van a barátommal. Traján a'látottaktól egészen elbűvölve, csak nehezen tudta levenni szemét a lyukról, de akkor már felemelt ásóval állt előtte a komédiás, aki a ponyván esett kár láttán egészen megvadult. A következő pillanatban az ásó élével akkorát ütött a szoborként álló Traján- ra, hogy az halk sikollyal azonnal összerogyott. Én őrült lármát csaptam. Futkostam a sátor körül és magamból kikelve ordítoztam magyarul, románul segítségért. A komédis egy ideig utánam futott, de amikor látta, hogy nem ér utói, a cirkusz bejáratánál állva maradt. Orditozásomra összefutottak a komédia előtt ácsorgó urasági béresek, asszonyok, gyerekek. Valamennyien odasereglettek szegény Traján köré. A cirkuszból is kitódultak az emberek. A csendőrök kiváltak a nézőközönségből és elfogták a cirkusz bejárata előtt még mindig dacosan álló komédiáslegényt. Mivel időközben sötét lett, egy karbidlámpát hoztak a cirkusz kasszájától és ennek világánál próbálták mosogatni Traján véres fejét. A vér még mindig bugyogott belőle, de élet már nem volt benne. Jó félórája heverhetett már AZOK íz olvasóink, akikhez lapkezelők nem kerülnek 45 centet küldjenek, lehet bélyegben is — és megküldjük a BÉRMUNKÁS NAPTÁRÁT P. O. Box 3912 Station S. S. Cleveland, Ohio >tt, mikor felhangzott valahonnan az ucca végéről a Nana 5araszkjeva jól ismert jajga- ása. Ahogy először csendült i fülünkbe: a román béresek és vdei munkások levették a kalapot és csendesen keresztet vetettek. Mikor odaért, szótlanul nyitottak utat az ordítozó asz- szonynak. De abban a pillanatban, amelyben Paraszkejva a saját egyetlen gyermeke véres holttestét meglátta, mintha borotvával vágták volna el a jajgatását. Elhallgatott . . . Kialudt szürke szemének dús köny- nyehullása megállott . . . Tág- rameredt szemmel sokáig nézte hangtalanul a fiát. Állott, állott, nézte a fiát, majd szép csendesen lekuporgott melléje. Egyszer vagy kétszer megsimogatta a gyerek véres arcát és jó sokára megszólalt, inkább becéző, mint siró hangon: — No kicsi csirkém nekem! Kicsi pulykája az anyádnak! Hát ki bántott téged? ... No? . . . Bántottak Trajánkám? . . . Mi? . . . Hogy a fiú nem felelt, tanácstalanul, kérdőleg nézett a kö- rülállókra, aztán megint a fiára. Hirtelen keményen rázta meg, mikor pedig ez erre se mozdult, velőtrázóan felsikol- tott: — Szvinta Marija, je o mórit! Azután egészen leült a hulla mellé és mozdulatlanul, egy könny nélkül nézte, mig az emberek el nem vitték előle. Másnap, mikor a mesterem megtudta a dolgot, kegyetlenül elnáspágolt . . . Harmadnap, vasárnap temették a Trajánt, anyámmal én is ott voltam. A Paraszkejva néni ott nem sirt. A feje egy rossz fekete kendővel volt bekötve. Úgy ballagot a koporsó után egy szó nélkül. A temetés után sokszor láttam, amint a ház előtt a kecskét legeltette. Ott ült a földön, könyökét a térdére támasztva, tenyerében a feje és szótlanul bámult maga elé. Két hét alatt teljesen megőszült, de sírni egyszer sem sirt . . . . . . Ezután még sok esztendőn keresztül siratta a Paraszkejva néni a magyar román embereket . . . Érdé mes világfelfordulásra az a hitbeli különbözet, hogy az-e a vétek, ami kijön, vagy az, ami bemegy. Könnyebb törvényt hozni, mint megtartani. A szamárnak az a legbiztosabb ismertető jele, hogy szamár voltára büszkes. i
