Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)

1941-10-25 / 1186. szám

8 olda. BÉRMUNKÁS 1941 október 25. Egy darabka krumpliföld Irta Kelemen István A Duna-Tisza közén, azon a tájon, ahol honfoglaló őseink a vérszerződést kötötték, áll Ár­pád vezér szobra, nyugat felé fordított, messze tekintő arc­cal Nézi, kutatja, hogy a késői utódok miként sáfárkodnak az­zal a földdel, amelyet ő ezer év­vel ezelőtt vitéz népe vére árán megszerzett. Az utódoknak bi­zonyosan van valami takargat­ni valójuk Árpád elől mert nem engedik, hogy messzire ellát­hasson. Szeme elé «ürü akácerdőt ül­tettek, lakóház sehol sincs a közelében, amiből a mai nemze­dék életkörülményeit kiolvas­hatná, csak egyetlen honfogla­láskori rom van ott, melyről ő talán többet tud, mint mi, késői utódok. Tisztánlátását nem segíti elő az az ünnepség sem, amelyet az ő és vezértársai tiszteletére kö­rülötte évenként rendeznek. Hall szép szónoklatokat a hon­foglalás valóban nagy és dicső fényéről és arról, hogy ez a szép tej jel-mézzel megáldott hon megtartásáért mennyi drága magyar vér folyt ezer éven át. De ... ha egyszer csoda történ­ne és a hétköznapok egyikén le­lépne kőtalpazatáról s kisétál­na a rónaságok felé, akkor sze­me egészen más képet látna. Látná a dúsan termő földe­ken az egymástól nagy távol­ságra fekvő szépen berendezett uradalmi majorságokat és lát­na egymástól még sokkal mesz- szebb, kicsiny, agyagfalu, nád- födeles viskókból álló települé­seket, melyeknek lakói félén­kek, szótlanok és mindig ron­gyosak, de éppen olyan mesz- szenéző szemük van, mint neki. Látná aztán a földeken ve­rejtékezve szántó-vető bérese­ket és falusi parasztokat, akik­kel, ha szóba állna, olyan dolgo­kat hallana, hogy hirtelen ha­ragjában szétütne kőkardjával a rossz, hűtlen sáfárok között. Szétütne? . . . Lehet, vagy le­galább is nagy-nagy méltatlan­kodással, szomorúan visszáruén- ne kőtalpazatára, mert ezer év­vel ezelőtt, amikor ő vezértár­saival vitéz népe élén e hont megszerezte, annak osztatlan megtartását egész bizonyosan nem úgy képzelte el, ahogyan az ma van. ITT SZÜLETTEM ÉN SÖVÉNYHÁZÁN Ez a vidék ma tényleg kisebb településekből és uradalmi ma­jorokból áll. összefoglaló hiva­talos neve Sövényháza község, amelybe az ősi Alsópusztaszer is beletartozik. Az a hely, ahol ma Árpád vezér szobra áll. Itt születtem én Sövényhá­zán. Annak a kis történetnek a könnyebb megértése végett, amelyet itt el akarok mondani, kénytelen vagyok dióhéjban családom történetét ismertetni. Apámat Kolosi Péternek hív­ták, de én Sándor lettem mivel az előttem született Péter nevű bátyám torokgyíkban meghalt. Apám egy uradalmi takarmá- nyoskert csősze volt, de ezt az állást egy szerencsétlen vélet­len baleset miatt elvesztette. Egy napon ugyanis elöltöltő puskájával varjukat »akart elri­asztani a kertből. Rájuk lőtt, de a puskacsőbe valami piszok vagy föld kerülhetett, mert a lövés nem a cső végén, hanem a csövet átfogó és elsütő jobb­kéz mellett távozott az egész hüvelykujjal együtt. Keze ké­sőbb megyógyult, de csak négy ujja maradt. Ez után a baleset után apámat, mint a csősz tiszt­ség további ellátására alkal­matlan egyént, elbocsátották az uradalom szolgálatából. Ekkor még én igen kicsiny lehettem, mert az esetet csak a rokonok elbeszéléséből tudom. De láttam később apám fürcsán begörbülő négyujjfi jobbkezét, amely bizonyíték volt arra, hogy az eset valóban megtör­tént. A továbbiakra azonban már magam is emlékszem. Bent lak­tunk a faluban. Bakson, anyai nagynénémék házánál, ahol fa­lusi asszonyok és férfiak ültek és imádkoztak anyám ravatala körül és engem minduntalan el­húztak mellőle, mert én min­denáron fel akartam kelteni. Azt hittem, csak alszik. UJ CSALÁDI KÖRBEN Nemsokára ezután egyetlen élő nővérem is beteg lett, nagyon megfázott és hamaro­san meghalt. Ekkor igen zord tél volt és apám más munka hi­ányában, elment nádat vágni a morotvába, résziből. Munka közben kimelegedett, megszomjazott, leütötte a jeget ivott a lék alól és az ebből szer­zett tüdőgyulladás félév múlva elvitte anyám és testvéreim után. így maradtam én egyedül a családunkból. Sorsom további irányitója anyai nagynéném lett, aki fér­jének már harmadik, de gyer- meketlen felesége volt és mint mostoha, négy leányt nevelt föl, akik közül akkor, amikor én közéjük kerültem, mint uj családtag, három már férjnél volt. Csak egy volt még odaha­za, Piroska, akit én mindig csak “Piros”-nak szólítottam. Az uj családi körben igen különös ta­pasztalatokat szereztem. Sógo­rom, nagynéném férje, azt hi­szem levegőnek nézett, mert sohasem rám, hanem mindig keresztül nézett rajtam, hoz­zám pedig majdnem sohasem beszélt. Nagynéném pedig a szeretet és a kegyetlen dühki­törések páratlan összetétele volt azért, mert ha megvert —- ami csaknem midennap megtör­tént —, rövid idő múlva magá­hoz vont, csókolgatott, szegény kis árvám-nak nevezett és a rövid idő előtt kapott verések nyomán jelentkező kék-zöld hurkákat könnyben úszó sze­mek kíséretében, zsírral kene- gette a testemen. De ebben az uj családi kör­ben volt egy szabály, mégpedig az, hogy aki él annak dolgozni kell és pénzt keresni, korra és nemre való tekintet nélkül, mert az ennivalót csak ezek után érdemli meg. Tehát nekem is, az alig 5-6 éves legénykének munka és ke­reset után kellett látnom. Én ugyan nem tudtam, hogy miként járulhatnék munkám­mal és keresetemmel a család fenntartásához, de nagynéném felvilágosított, amikor igy szólt hozzám: — Te, Sanyi, ha nem lennél olyan mulya, akkor vasárnap a kuglizó legényeknél pénzt is kereshetnél bábuállitással, ami­ből idővel lehetne venni egy in­get. Én tehát megfogadtam a ta­nácsot — bár nagy volt konku­rencia a többi gyerekek miatt és addig leselkedtem a kerese­ti lehetőségre, amig én is hoz­zá nem jutottam a munkához. Ezúton aztán tényleg keres­tem is hetenként 5—6 krajcárt, amit szépen és nagy örömmel hazavittem, mert nagynéném mindig nagyon panaszkodott a drágaság és a megélhetés ne­hézségei miatt. így lett belőlem — elég ko­rán — önálló kereső családtag. KRUMPLIT BÖNGÉSZTEM Azidőben szokásban volt ná­lunk, hogy az uradalom a sivá- rabb homokos részekből — ami búzának vagy kukoricának nem volt alkalmas talaj, de krump­linak és veteménynek jó volt — 30-40 kát. holdat tavasszal felszántott és azt úgy felszánt­va 100-200-300 négyszögöles kis parcellákba négyszögölen­ként 1-2 krajcárért egy évre bérbe adta a falusiaknak. így azután, akinek volt 2-3 forint nélkülözhető pénze — vagy ha nem volt, kért kölcsön —, válthatott magának egy kis vetemény, vagy krumplifölde:. Nagynéném sohasem mulasz­totta el a bérletet, de mindig csak száz négyszögölet bérelt, többre sohasem volt pénze. Ab­ban az időben megfoghatatlan rejtély volt előttem, miért nincs nekünk elég krumplink soha­sem? Mert hogy mindig kevés volt, azt abból következtettem, hogy ősszel, amikor a vete- ményföldeket már szántották, nekünk, Pirossal, mindig el kel­lett menni krumplit böngészni. De a szántó béresek is tisztában voltak az eke nyomán napfény­re került ingyen élelem értékű­vel, mert a legtöbbnek egy ki­sebb zsák vagy tarisznya volt a nyakába akasztva, amibe az ér­tékesnek látszó szebb krumplit összeszedték előlünk, úgy, hogy nekünk csak a kettészelt dara­bok és az egészen kicsinyek maradtak. A böngészés eltar­tott néha egész héten is és az I időjárás bizony nem mindig volt szép és derűs, hanem az időszaknak megfelelő hüvö-, szeles, esős napok is voltak bő­ven. De nagynéném nem könyö­rült, azt mondta, akár esik, akár fuj, enni mindig kell. Következésképpen tehát dol­gozni is kell. Én tehát, amint vékony, át­ázott ruhácskámban, gémbere- dő, sáros újakkal, sírva gj*i. - töttem az elázott szántáson a krumplit, elhatároztam, hogy ha megnövök, nem nyugszom addig, amig annyi pénzem nem lesz, hogy abból 300, vagy le­galább 200 négyszögöl krump­liföldet nem veszek. Úgy gon­doltam, hogy ha a nagynéni annyit bérelt volna, annak a termése biztosan elég lett volna arra, hogy soha többet ne kell­jen krumplit böngészni. AMIKOR VISSZAGONDOLOK . . . A velem történt ez esemé­nyek óta már sok idő telt el. A “boldog” gyermekkort az ifjú­ság reményteljes évei követték. A 20-tol 24-ig terjedő életévei- im éppen az 1914—18-as évek­re estek. Azok, akik ebben az időszakban velem megközelítő­en hasonló elétkorban voltak, tudják, hogy ezzel mindent megmondtam ifjúságunk évei­ről. Keletgalicia és Vilhynia szé­les, lapos és termékeny domb­tetőin nagy-nagy darab krum- liföldeket bejártam. Sokszor az eszembe jutott a böngészés és a gyerekkori elhatározás a 200 négyszögöl krumpliföldről. Azt ugyan már régen megértettem, hogy a megélhetés s egy csa­lád fenntartásához annyi fiáid édes kevés. De tény az is, hogy minden erős elhatározás, józan élet és takarékosság ellenére még azt a kis darab földet sem bírtam mai napig sem megven­ni. És ma, amikor visszagondo­lok a régmúlt gyerekkori idők­re, ott látom magamat az Ár­pád vezér szobra körüli ünnep­ségeken, — amit mi akkor bú­csúnak neveztünk. Lelki szeme­immel látom a honfoglaló ősö­ket, mint kemény, harcos, de jóban-rosszban összetartó né­pet. Mert Árpád népe összetar­tott és az ősi primitiv összetar­tás és szervezett erő eredménye ez a szép és dúsan termő ország lett. Mi, késői utódok, vájjon miért nem követjük az ősi pél­dát? A demokráciának a legna­gyobb akadálya az, hogy a sze­gények azt hiszik, hogy már meg van és a gazdagok meg at­tól rettegnek, hogy meg jön. A gyalogsátán zsebrevágja a házasságszerzés salláriumát és az égre keni a házasságtörés ódiumát. Az egyetemi tanulás nagyon jó dolog, ha a világegyetemben, az életben való hideg tényekkel párosítják azt. Nagyon lyukasnak kell lenni annak a szitának, amelyen már a férjek is átlátnak. AZ OSZTÁLYHARC FOGLYAIÉRT Esztendők óta a magyar munkások, a Bérmunkás olva­sói is kiveszik a részüket annak az alapnak a megteremtéséből, amellyel a Védelmi Bizottság különösen karácsony idejében anyagi segítséggel ellátja azo­kat, akik az osztályharc küz­delméből kifolyólag börtönben vannak. Ezt a célt szolgálja CLEVELANDON, november elsején, szombaton este 8 óra­kor az IFJÚSÁGI TEREMBEN, 11213 Buckeye Roadon tartan­dó TÁRSAS VACSORA, a Vé­delmi Bizottság rendezésében, melyre a belépő jegy 75 cent. A vacsorát a magyar munkás­társnők készítik. Ne maradjon el erről a vacsoráról egyetlen clevelandi Bérmunkás olvasó sem. NEW YORKBAN, december 19-én, a hatalmas IRVING PLAZA nagy termében, 17 Ir­ving Pl. tart a Védelmi Csoport BÁLT, amelyre minden mun­kást meghívnak. Belépő jegy 25 cent. A tánchoz a zenét el­sőrendű zenekar szolgáltatja.

Next

/
Thumbnails
Contents