Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)
1941-10-18 / 1185. szám
8 oida BÉRMUNKÁS 1941. október ^8. TRÁCZ1TUSZ — Irta: KOZMA ANDOR — A “magyar fémkohászati és acélipar részvénytársaság’’ rossz osztalékokat fizetett s a részvényesek morogtak. — Nincs vezető szakerőnk, kiáltott fel egy nagy-részvényes a közgyűlésen. — Nincs! kiálták a többi elégedetlenek és határozatba ment hogy a roppant iparvállalat élére Németországból hoznak egy kitűnő szakigazgatót. A nagy-részvényesekből alakult bizottság el is utazott Németországba s derült arccal tért vissza. Hatalmas szakférfiút sikerült nekik vállalatuk élére megnyerni. A legnagyobb német fémipar vállalat igazgatói ajánlották teutoburgi gyáruk művezetőjét: Schultze Her- mannt a magyar vállalat élére. A bizottság tagjai közt volt vadászember is, aki tudta, hogy jó vizslát sohasem szokás másnak elajánlani. Mindig a rossz vizslát dicsérjük, amelyiken túl akarunk adni. Arra azonban a bizottság vadász tagja sem gondolt, hogy a vállalati direktorokkal is úgy tesz a világ, mint a vizslákkal. Egyszóval a Schultze Hermann úrral meg volt kötve a szerződés. Kap Budapesten 12 ezer márka fizetést, ami nem sok, de eljön érte, mert Teuto- burgban csak évi 3 ezer márka fizetése volt. El is jött Schultze Hermann rövid idő múlva vezérigazgatónak, hogy felvirágoztassa a “Magyar fémkohászati és acélipar részvénytársaságot.” El- / jött és pedig a gyapjúért rajongó Jaeger tanár normál jelmezében. Hosszú szakáit viselt, mint a népvándorláskor a loij- godardok, emellett a z ónban szemüveget, mint a kultur emberek. Nagy, erős, piros pozsgás német vala, ki magával hozta Hildegarden nevezetű hitvesén kívül hat gyermekét is, név- szerint Waltert, Hansot, Sieg- friedet, Kaetchent, Gretchent és Freyát. A nagy iparvállalat sokfej ü hivatalnok személyzetének nagyon megtetszett az uj vezér- igazgató, mert a bemutatkozás alkalmával északnémet dialektusban igy szólította meg őket, hogy “Kinderchen”. Mikor pedig a hivatalos tisztelgéseknek végük volt, a kedélyes normálnémet végig kiáltott a végnélküli bureaukon, hogy a“Kin- derchen”-ek közül, ki jön vele egy “Stehbier”-re, vagyis egy pohár sörre, a melyet az ember egy álló helyében iszik meg. Ez azután demokrata! mondogatták a kis hivatalnokok, akik eddig úgy tekintettek fel egy direktorra, mint az istenre. Ezután, fél óra múlva már az egész iparvállalat ott ácsorgott o “Zöld hordó”-hoz címzett sorházban és ivott az uj vezérigazgató egészségére és költségére, az uj vezérigazgatóval együtt. A nyolcadik pohár sör után a nagy normál-német azt kérdezte uj alantasaitól, hogy olvas- » ták-e “Tháczitusz”-t ? Azok persze nem olvasták Tacitust s igy nem is voltak tájékozva a felől, hogy a germán faj a világon a legdicsőbb, Az uj vezér- igazgató menten megmagyarázta ezt nekik s oly buzgón emlegette “Tháczitusz”-t, hogy mindjárt az első találkozás után rajta maradt e név. Soha többé nem hitták máskép a hivatalnokai csak úgy, hogy“Thá- czitusz. “Tháczitusz” estig elmulatott volna a sorházban alantasaival, de becses neje a délutáni órákban a gyerekek kíséretében rátalált s rövid bucsusörözés és a “Wacht am Rein” eldudolása után elragadta őt. “Tháczitusz” vezérigazgatása alatt gyöngy napok virradtak az iparvállalat összes alkalmazottjaira. Az irodákba jöttek is a tisztviselők, meg nem is, a vállalat nagy gyáraiban pedig a munkások annyi szabad időt kaptak s a részvényesek számlájának terhére annyi sör csa- poltatott javukra, hogy ráértek magukévá tenni s terjeszteni a szociáldemokrata tanokat. “Tháczitusz” a világ legboldogabb embere volt. A sörhöz mielőbb hűtlenné lett s a borra tért át, mert rájött, hogy Magyarországon az jó és olcsó. Vidám nyilstággal állította fel bárkivel szemben ezt a kalkulust: “Németországban volt .3 ezer márka fizetésem — és egy üveg jó bor ára volt 4 márka, itt van négyszer annyi, tehát 12,000 márka fizetésem s egy üveg jó bor ára itt csak 1 márka. “Ercho pipámusz!” — vég- zé okoskodását a normál-német s ment a hivatalos helyiségből egyenesen a legközelebbi korcsmába, melyet ő úgy hivott,, hogy “Weinstube.” Ott ült rendesen körülötte a fél hivatal s többször neje Hildegarde, meg az izmos hat gyermek is. A pedáns aligazgató egyszer kedvetlenül utána jött s félre kérte egy szóra. — Herr Generaldirektor — mondá a pedáns — én bátor vagyok megjegyezni, hogy az alantasokkal valói ilyetén ba- rátkozás és iszogatás Magyar: országon nem szokás. — Nem szokás ? — kérdé harsány kacajjal a normál-német. No, ha ez itt nem szokás, akkor én hozom be ezt a szokást Magyarországba. “Tháczitusz” azután megkérdezte alantasait, hogy van-e köztük dalárdista. Az expeditor csakugyan tenort énekelt egy férfi dalegyesületben. “Tháczitusz” az expeditor fizetését mindjárt felemelte s viszontszolgálat fejében beprotegál- tatta magát vele a dalegyesületbe bassistának. S az uj vezér- igazgató ettől fogva a hivatalban is sok énekpróbát tartott az expeditorral s rendesen annak karján távozott. De még egy egyesületnek lön mihamar buzgó tagjává “Tháczitusz.” Ez a “Schlaraffia” nevezetű német egyesület, mely fészke és istápolója az “urger- manisch” humornak és korhely- kedésnek. Ez az egyesület ivás- ra célzó összejöveteleiben következetesen a német lovagvilágot parodizálja a mai polgárvilágba vissza. “Tháczitusz” vezérigazgató ur ebben a kedélyes körben a “Saufenforti Saufbold lovag” tréfás nevezet alatt volt ismeretes. Vezérigazgatói hatalmánál fogva a saufenforti lovag két ifjú írnokát is beíratta, mint az ő fegyvernökeit a Schlaraffiába, hogy legyen, aki őt hazaviszi, mikor harcképtelenné itta magát. Köztudomású volt — hiszen maga “Thászitusz” szokta nevetve elmesélni — hogy ezzel a harcképtelenséggel H i ldegarde asszony sokszor visszaélt s otthon az ágybahelyezés szertartása közben el-el páholta lovagját. Egyebekben a magyar fajról a vezérigazgató ur csekély véleménnyel volt. Úgy beszélt rólunk, “die Hunnen”. Azt tartotta, hogy lóháton értünk még hajdanta valamit, de mióta gyalog járunk, arra vagyunk predestinálva, hogy meghódítsanak bennünket a teutonok. Erről budapesti levelek alakjában bölcselgő “Aufsatz”-ikat is irt haza a “Teutoburger Wald ’ cimü újságnak. De mindez csak elmélet volt, a gyakorlatban “Tháczitusz” még a magyar légynek sem ártott. Nem vétett semmi magyarnak, legfeljebb a “Magyar fém- kohászati és acélipar részvény- társaságinak. Ez az uj szak igazgatás alatt nem fizetett többé rossz osztalékot, — mert egyáltalán nem fizetett semmit. A részvényesek össze is bújtak s a pedáns aligazgató felbujtá- sára elhatározták, hogy “Thá- czitusz”-t elcsapják. Csakhogy “Tháczitusz”-nak igen bölcs szerződése volt, kilévén kötve részére 50,000 márka végkielé- gités. Hát vigye a manó az 50 ezer márkát — kifizetik “Thá- cziusz”-nak, csak aztán pusztuljon. A részvényesek eme thaáro- zatával az aligazgató küldetett ki “Tháczitusz”-hoz. “Tráczi- tusz”-t a kiküldött éppen egy vendéglőben találta, hol aznap délben “Tháczitusz” nagy családi symposiont rendezett. Már öreg este volt, mindazonáltal ott ült még teljes számban a germán-teuton család a déli asztalnál, mely olyan volt, mint egy csatatér, amelyen csak az imént verték meg Hermann hadai Varus légióit. A kiürített és félig telt palackok és poharak csillogtak a gázfényben a leöntött abroszon. De még jobban csillogott a nyolc pár kék germánszem. A nyolc piros arc úgy égett, mint a parázs s a nyolc északnémet dialektusra teremtett száj úgy fújta a levegőt, mint a tüzszitó fújtatok az acélipar műhelyeiben. A pedáns aligazgató elámult. — Hát déli 12 óra óta szakadatlanul itt ülnek? — Igen, suttogá rejtelmesen “Thászitusz.” — Hát mért nem mennek már el? — Psszt, az titok! S “Tháczitusz” az aligazgató füléhez hajolva, nehogy a pincérek is meghallják, súgva gyónta meg hogy azért nem mennek tovább, mert nem tudnak. Mind a nyolc pár germán-teuton láb felmondta a szolgálatot. A hunn borok legyőzték a germán erőt. így állván a dolog s igy ülvén a germánok, a pedáns aligazgató nem ceremóniázott tovább hanem mindjárt ott közölte “Tháczitusz”-szal a részvényesek határozatát. — Hunn hálátlanság!.... zen- gék karban a germánok. — De kérem, az 50,000 márka végkielégítést holnap folyósítjuk, — mentegetőzik az aligazgató. Ezzel rögtön helyfezökkent “Tháczitusz” és családja lelki egyensúlya. Megfontolták, hogy immár “Abendbrod” ideje van s további ott ültükben mindjárt megrendelték, m e g e t ték és megitták a vacsorát. Éjfélkor szállította őket haza a főpincér, kocsiban, darabszám. A szállítmányt a rendőrök minden saroknál megállították, mert a kocsiból folyvást kiharsogott, hol magas szopránban, hol mély bassusban, a “Sang an Aegir.” “Tháczitusz” immár felvette az 50,000 márka végkielégítést s azóta is mint azelőtt egyre itt táplálkozik és virul az egész család. A teutoburgi gyárba már visszaszerződtették volna “Thá- Czitusz”-t fő,lakatosnak évi 1000 márka fizetéssel, de ő nem tud uj hazájától megválni. A germán faj .hivatásának véli, hogy ezt a Kánaánt meghódítsa. AZ 1000 DOLLÁROS ALAPRA ÚJABBAN BEFIZETTEK: Cleveland: Rose Kontz 2.50, Ch. Dragony 5.00, J. Geréb 1.00. Akron: Wm. F. Fay 3.00, G. Deme 5.00. Manayunk: J. Weidinger 5.00. Buffalo: H. Pfaff 5.00, P. W. 10.00, L. Ko- vách 1.00. Chicago: J. Zára 5.00. New York: E. Szigeti 1.00. Preston: J. Katona 1.00. Brunswick: Ch. Vass 1.00. Riverside: F. Schnekser 4.00. az építő gárdába BEFIZETTEK 1941—42-RE Hering Pál, Buffalo......... 2.50 Hering Pálné, Buffalo..... 2.50 E. J. Havel, Garfield....... 6.00 J. Kollár, Cleveland....... 3.00 St. Bukovszky, Ciceho.... 2.50 Paul Pika, Chicago......... 8.00 J.. Fodor, Cuyaroga Falls 5.00 L. Lefkovits, Cleveland.... 2.00 M. Stefánkó, New York.... 3.00 L. Adler, Newark ............ 3.00 J. Vizi, Akron................. 7.00 J. Deák, Akron........»_....... 1.00 I. Farkas, Akron........... 5.00 E. Szigeti, New York....... 1.00 J. Pataky, Brooklyn....'... 8.00 J. Duschek, Nutley......... 12.00 M. Vlasits, New York.... 2.00 M. Danka, Cleveland....... 2.00 A. Molnár, Cleveland....... 4.00 J. Weidinger, Manayunk.. 2.65 J. Kozsány, Saratoga..... 10.00 AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ADÓSSÁGA (Folytatás a 3-ik oldalról) Nektek mindegy, hogy a big bos, bos, foreman vagy a super rug, taszít, lök előre, hátra és azt fizet amit ő akar, ha talán gombokkal fizetne ki benneteket azt is elvennétek? Még itt is úgy gondolkodtok mint “otthon” a Pócsi búcsú utáni napokban, mikor a búcsú utáni nagyverekedésről disku- ráltatok, hogy kit is vertek meg a legjobban? “A bijjon, aszondom én is, nem az a legény aki üttyi, hanem aki ki- ájja!” 4
