Bérmunkás, 1941. január-június (29. évfolyam, 1144-1169. szám)
1941-02-22 / 1151. szám
1941 február 22. BÉRMUNKÁS 7 oldal Egy kis magyarázat a Munkás Bs. Szövetségnél lefoglalt ötezer dollárhoz Több ízben bizonyítottuk, hogy a Munkás Bs. Szövetség jövőjének érdekében csakis az egyesülés lehet a mentő ut. Tehát azok, akik ellene vannak ennek, azok a leépítő rombolói ennek a múltban szépén virágzó intézménynek. Nem a Munkás Bs. Szövetség az első betegse- gélyző egylet az amerikai magyar társas életben, amelynek menekülni kell az egyesülésbe, hogy a megmaradt tagságuk érdekeit megvédelmezzék. Voltak más egyesületek, sőt kimondottan betegsegélyzők, melyek hasonló helyzetbe kerültek. Ilyen volt pl. az Általános Munkás Betegsegélyző, mely egyesületnek régebben számottevő tagsága volt és ugyanolyan kedvezményeket adott tagjainak, mint minden más nagyobb betegsegélyző. Azonban ott is bekövetkezett a stagnálás és a régi politikus csökönyös vezetőség nem az egyesülés felé törekedett, hanem ellenkezőleg, a majdnem semmivé zsugorodott egyesületet a saját politikai párt céljaik érdekében igyekeztek megtartani. Hiába való volt minden erőlködés, az intézmény, mint támogató erő kicsúszott alóluk és végül a megmaradt néhány- száz tagot, egy másik nagyobb biztosítónál kellett viszont biztosítani. Az ilyen végső lépés •azonban hiába való volt, mert az ilven akcióval elvágták a fejlődési lehetőség hajszálnyi vonalát is. Azt nem mondjuk, hogy ide- ig-óráig a mesterségesen felfújt agitációval nem lehet néhány mütagot akárhová bevinni, de az ilyen gazdálkodásnak később olyan visszahatása van, mely a teljes csődöt idézheti elő. Akkor már késő az egyesülésre még csak gondolni is. Hiába való tehát a Somló és Co. végső kiárusítása a Munkás Bs. Szövetségben. Ennek a végeladásnak az eredményét később az egyleti pénztárban fogjuk meglátni. Igaz, hogy az nem Somló és Co. pénze, hanem a tagságé. És nekik nagyobb szükségük van a vezetőségi pozícióra, mint a tagságnak az egyesületre. Ezért tehát ki ad többet érte. Tessék sorba állni, magyar munkások, Somló és Co. fejenként 15 dollárjával megvásárolja önöket tagnak és csak az a kötelességük, hogy addig maradjanak a tagsági raktárban, mig a létszám elszámolás megtörténik. Azután extended vagy paid up listára lesznek helyezve és kezdődik az uj vásár és ha már 15 dollárért sem akarnak sorba állni, hát adnak ők még többett amig a régi tagáldozatok által befizetett pénzből még van a pénztárban. Aztán pedig eb oda neki. Voltak azonban előre látó tagok, mint a new yorki alapitó osztály tagjai, akik mihelyt értesültek arról, hogy ilyenfajta gazdálkodással New York állam ban nem lehet törvényesen működni és fel kell oszlatni az osztályokat, azonnal akcióba léntek hooy egy másik egyesülethez csatlakozzanak le. Nem volt nehéz, engedéllyel biró, virágzó egyesületet találniok, hiszen ott I volt mellettük a 20 ezer főnyi tagsággal és 3 millió dollárral rendelkező, hatalmas Rákóczi Segélyző Egyesület. Csak kizárólag Somló és Co. társascég látott bűnt abban, hogy az egyik legnagyobb osztályunk az Insurance Department intézkedése folytán elpártolt tőlük és egy nagy és erős biztositó intézménynél megvédelmezte a munkás tagok biztosítási jogait. Amikor ez megtörtént, Somló és Co. mindennek lekiabálták az első osztály tagságát, ők azonban csak azt kérdezték, hogy mi lesz a pénzzel, amit hosszú eveken át, most Somlóék karmai között levő kasszába befizettek? Somlóék azt mondták, hogy ide bizony nem szagoltok, ráírjuk a neveteket az extend rovatba és majd szépen, csendesen mi elkönyveljük az itt maradt pénzeket. Igen ám, de jött az Insurance Department és utána jöttek az ügyvédek és az eredmény az lett, hogy a volt első osztály tagjai TÖBB MINT ÖTEZER DOLLÁRT a Munkás Bs. Szövetség pénztárában paid up kötvény formájában lefoglaltak így tehát az első osztály tagjai 1929 óta befizetett pénzüket visszakapták, erre soha többé egyetlen centet Somlóéknak befizetni nem fognak és az örökösöknek hiánytalanul, az utolsó centig ezt az ötezer dollárt ki kell fizessék. így nyert elintézést az első osztály volt tagjainak ügye. Tehát nemcsak mint tagokat veszítették el őket, az egyleti szabályokkal garázdálkodó vezetőség miatt, hanem több mint ötezer dollárt kellett nekik visz- szafizetni. Most aztán erre azt írták Somló és társai, hogy ezt minden tag megkaphatta volna ügyvéd nélkül is. Vagyis ennek Lóján egy olyan Munkás Bs. Szövetségi tag, aki 1929 óta a 47 éves évkort fizeti, ha többet nem akarna oda tartozni, közel kétszáz dollárt vehet ki paid up kötvényben. Ha esetleg többen lennének, akik azt gondolják, hogy “jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” és a Munkás Bs. Szövetség pénztári vagyonát a paid up kötvényekkel lefoglalnák, akkor már nem igen maradna pénztár, amelyben Somlóék dúskálhatnának. Amely egyesületben ilyen bel ső zavarok vannak, lehetetlenség arra még csak gondolni is, hogy fejlődésre számíthatnának. Minek ámítják a tagságot és a Munkás Bs. Szövetség tagsága meddig engedi még magát a falhoz állítani, egy élősdi vezérkar rovaroktól, akik csontig fogják lerágni őket? Itt már nem lehet és nem szabad tétlenül magukra hagyni a Munkás Bs. Szövetség becsületes munkástagságát sem azoknak, akik onnét kimaradtak, sem pedig azoknak, akik soha nem voltak ott tagok és másik, nagyobb biztositó egylethez tartoznak. Sőt maguknak a nagy egyletek vezetőségének kell lépéseket tenni, nehogy később olyasmi következzen be a magyar társas életben, mely az általános biztosítási ügyekre veszedelmes kihatással lehet. A nagy egyleteknek úgyszólván kötlességük útmutatást adni a Munkás Bs. Szövetség tagságának, melyen haladhatnak a csat lakozás felé, a tagságnak pedig kötelességük tanulmányozni, hogy melyik lesz a helyes ut. Ezekkel a kérdésekkel lapunk hasábjain még. foglalkozni fogunk. Egyleti Figyelő. AZ ASSZONY a törvényszék folyosóján bolyon gott idegesen, furcsán, tanácstalanul, karján pici gyermekével. Aztán, hogy kiváncsiak vették körül s kérdezgették, mit keres itt, az anya vékony, remegő hangon elfujta panaszát s ezzel egyszerre értelmet nyert a látszólagos furcsasága. Nem, ő semmiféle idézést nem kapott, semmiféle peres ügye nincs eddig, ellenben... Az ideges szavakból hosszabb vallomás kerekedett ki, amolyan életregény féle, amely ott kezdődött, hogy az asszony férjével együtt évekkel ezelőtt Pozsonyból Budapestre jött, mert egyre nehezebbé vált a sorsuk. Pedig mind a ketten mindig dől goztak és itt is munkába jártak nem akartak henye módon élni, hiszen nem arra születtek. így teltek az esztendők, az asszony gyárba járt, a férje cipőket talpalt kismesternél, saját szerszámmal. Később megszületett a gyermekeik. Ekkor már hárman voltak s a kis élet újabb terheket rótt rájuk. De nem panaszkodtak. Elvégre a kis kölyök mégis jelentett valami örömöcskét. Aztán a férje bevonult katonának. — Mert megszereztük az állampolgárságot és az uram még benne volt a korban, hogy katona legyen s most valahol Erdély ben van, de azt irta, hogy hamarosan hazajön — beszélte az anya. Az asszony dolgozott és várta haza az urát. Türelmes, megbékélt volt s készült a viszontlátás nagy pillanatára. így érkezett el a vasárnap s amikor az eső elállt, gyermekével sétára indult: hiszen kell a levegő a kicsikének. A fiúcskát beletette a gyermekkocsiba, betakarta, hogy csak az orrahegye látszott ki, a retiküljét mellétette és... jaj!... a séta során elveszett a retikül. Sirt, sopánkodott, roppant fájlalta a retikült. Mert nemcsak iratok voltak benne, hanem az elmúlt heti keresete is, tizennégy pengő s pár fillér, ami szombaton megmaradt a béréből s ami az életet jelentette a következő hétre. De másnap egy ember visszahozta az iratokat, retikül és a pénz nélkül. Az iratok közt volt az asszony bejelentő lapja is, igy tudta meg, hogy hova kell mennie. Tulajionképpen itt van a baj. Hiszen az iratok a pénzzel együtt a retikülben voltak... és az asszony a tizennégy pengő pár fillért is követelte, a retiküllel együtt. Kért, könyörgött, de minden hiába, a pénz és a retikül nem került elő. Az az ember, aki az okmányokat, papírokat megtalálta, azt mondta, hogy csak az iratokra talált az utcán, ott feküdtek a kerítés tövében. — De ezz nem igaz! — csattant az anya hangja. — Mert a “retikülben” volt minden, iratok, pénz... Hanem ellopta a szemtelen, a tizennégy pengőt megtartotta. Izgatottan beszélt, vádolt, tolvajnak, nevezte azt, aki megtalálta és visszajuttatta az iratokat s most azért jött a “törvényre”, hogy a bíróság büntesse meg a “becstelent” éjs szerezze vissza az ő pénzét. Semmi másról nem akart hallani csak ezt hajtogatta elszántan, követelőn. Az asszony panaszait egy ügyvéd is végig hallgatta és amikor az anya elhallgatott, felvilágosította, hogy először feljelentést kell tennie, a rendőrségen mindent elmondani és csak aztán" kerül az ügy a “törvény” elé. Oktatta, magyarázott, azt is mondta, csínján bánjon a szavakkal, mert még nem biztos, hogy az az ember tolvaj volt, valószinü, nem is látta a retikült, különben nem vitte volna vissza az iratokat. Hálás, jószivü tolvajok nemigen léteznek... Az asszony végighallgatta az ügyvéd oktatását és a nagy izgalma alábbhagyott. Uj oldaláról ismerte meg az életet; egy másik oldaláról is, amelyet eddig még nem ismert. Kezdte megérteni, hogy igen, nem biztos, hogy az az ember volt a tolvaj, valószinü egy másik ember volt, aki megtalálta az ő retiküljét s megtartotta a tizennégy pengővel együtt. Az iratokat pedig ellobta. De hogy idáig ért, megriadt, az élet zűrzavara megriasztotta. A keserűség is-elfogta és fájdalmasan mondta: — Hát akkor mit tegyek ? Soha nem kerül meg a pénzem, ezt a délelőttet is elvesztettem, szombaton hiányozni fog a béremből... . Az ügyvéd az órájára nézett, aztán karonfogta az anyát s vitte, vezette a kijárat felé. — Jöjjön, elkísérem a rendőrségre, ott mondja el a panaszát... — beszélt, ahogy az asszony oldalán lépkedett, de mielőtt a folyosó kanyarulatába értek volna, eltette óráját és elővette a pénztárcáját. Azután a folyosó fordulójában mind a hárman eltűntek: az ügyvéd s az asszony, karján a csöpp gyermekkel... •
