Bérmunkás, 1941. január-június (29. évfolyam, 1144-1169. szám)

1941-01-18 / 1146. szám

1941 január 18.

BÉRMUNKÁS

5 oldal

Elmélet és gyakorlat az osztályharcban

A TÖKÉLETES EMBERISÉG

(Ky) Az emberi társadalom 3 ezer éves írott történelmének, egyetlen szakaszában sem találunk példát, tökéletes emberiség létezéséről. Tehát semmi alapunk nincs, még csak feltételezni is, hogy máról holnapra meg- születhetik a tökéletes emberiség. De hiszen mi nem is törekszünk az emberiség tökéletesítésére, mert tudjuk, hogy a termelési eszközök és természeti kincsek, mint nyersanyag források, magántulajdon rendszere és a termelt javak egyenlőtlen szétosztása az okozója, a társadalomban megnyilvánuló eltéréseknek.

Tehát sokkal előnyösebb és célszerűbb arra szervezni a javakat termelő munkásosztályt, hogy a termelő eszközöket vegye köztulajdonba és szüntesse meg a bérrendszert. Ha sikerül a munkásosztályt történelmi hivatásának teljesítésére bírni, akkor az emberi társadalom azon történelmi szakaszába lépünk, ahol a termelő erők észszerű felhasználása, megelégedést hoz a társadalomra és megszünteti a jelenlegi feltűnően brutális versengést. Ezzel azután a tökéletesedés útjára lép az emberiség. Mint tudjuk, az emberek nem születnek rossz tulajdonságokkal. Eltekintve az elenyésző esetektől, ahol vérbe- tegedés vagy más átöröklődő bajoknál természetellenes eltolódás képződik, általánosságban, mindenki egyforma tulajdonságokkal születik. Ennek az ellenkezőjét nehéz volna bizonyítani. Azonban bebizonyult tény, hogy az életkörülmények vannak a legnagyobb befolyással az emberek szokásaira, gondolkozására és légióként cselekvésére.

Számtalari esetben felvetődik, hogy a vallás és az állami iskolai oktatás nagy befolyással van az emberiség életére. Azonban habár kényszerülve vagyunk elismerni, hogy a vallás tényleg lenyűgözi lelkileg a hívőket és a tulvilági üdvösség reménye türelmességre és szolgai engedelmességbe inti, de ugyanakkor gyakorlati alapokon, az uralkodó gazdasági viszonyok formálják nézeteit. így vagyunk az iskolai tanok befolyásával is. Amig az ifjúság az iskolai tantárgyak befolyása alatt áll, természetszerűleg, a fenálló társadalmi rendszert tekinti a legmegfelelőbbnek. Mihelyst azonban kikerül az iskolai padokból és a megélhetés lehetőségeinek elsajátítására törekszik, véleménye átformálódik aszerint, hogy kísérletei milyen eredménnyel jár. A szülők hiába tesznek erőfeszítéseket, hogy gyermekeik nagyobb előképzettséggel lépjenek a kiválasztott pályára mint maguk tehették; a gazdasági viszonyok változásai kevés kivétellel megsemmisítik valamennyinek a reménységét már a kezdet elején.

Vissza tekintve 25 esztendőre, midőn én is kenyérkeresetre kényszerültem, de azzal a feltevéssel, hogy tanulmányaimat tovább folytatom az esti

iskolában és később esetleg nappaliban érettségizem, azt tapasztalom, hogy nem minden esetben a jóakaraton múlik valakinek az előmenetele, de határozottan a gazdasági viszonyok kedvező voltától. Egy ideig ment az esti tanulmány, azonban végül is a heti 60 órás munka lassan felőrölte energiámat és annak félbehagyására kényszeritett. Ilyen, vagy ehhez hasonló epizódok bizonyára lejátszódtak többeknek az életében. Feltéve azonban, hogy sikerül a mai ifjúság egyrészé- nek átmászni a felsőbb iskolák érettségi korlátain, mennyiben segít az, általánosan helyzetükön? Ismerek egy ifjat, aki jó- nevü iskolából érettségizett kitűnő bizonyítvánnyal és képtelen választott pályáján, földrajzi rpérnökségben elhelyezkedni. A múlt nyáron pattogatott kukoricát árult a turistáknak. Most besorozták és a katonság- nál esetleg érvényesítheti tudását a műszaki osztálynál.

De ez még jobbik eset a sok ezer közül. Hiszen százával kerülnek ki a felsőbb iskolákból évente minden városban, a legsötétebb jövővel nézve szembe. Ismerek eseteket, ahol WP munkán tengődnek tehetséges ifjak és más esetekben telefon központi alkalmazottak 16-30 órát dolgoznak hetenként, de mindennap munkába kell jelentkezni, vasárnap és ünnepnapokat is beszámítva. Ezeknek a megélhetéshez a szülők, vagy rokonok járulnak pótlással, mert állandó alkalmazottaknak tekintik és nem igényelhetnek sem közsegélyt, sem munkanélküli segélyt. Ilyenhez hasonló esetek felismerhetők mindenütt az országban és ma már nem szórványos jelenség, hanem általánosan terjedő társadalmi kór.

Olyan állandósuló tünet, amelyet megszüntetni a bérrendszer kereteiben lehetetlen. A

termelést és szétosztást, haszon helyett, szükségleti alapokra kell helyezni, hogy látható és egyre jobban érezhető kényszerű ellentétek megszűnjenek. Az indokok anyagelvi boncolgatásával tehát, könnyen felismerhetővé lesz mindannyiunk előtt, hogy nem az emberek rossz tulajdonsága okozza a fentebb vázolt társadalmi betegségek tüneteit, hanem fordítva; a gazdasági rendszer változatlan versengése, egyre csak profitért, tekintet nélkül a szükségletekre, zúdítja az embirség nyakába mindazt a rosszat, amely cselekvésében megnyilvánul és egyéni rossztulajdonságnak szeretnék feltüntetni a mai rendszer védelmezői.

A JÖVŐ KILÁTÁSAI

A Bérmunkás egyik utóbbi számában is megjelent az országot nagy reménységekbe ringató hir, hogy a termelt javak értéke, vagy amint a polgári nemzetgazdászok magyarázni szeretik; a nemzeti jövedelem ébben az esztendőben minden valószínűség szerint, felemelkedik a száz billiós magaslatig.

Tényleg óriási emelkedésnek leszünk szemtanúi, de részesei semmi esetre nem. Csak annyiban, hogy a javak kitermeléséhez járulunk munkaerőnkkel, azonban anyagi hasznát azok zsebelik el, akik a termelési eszközök és szétosztási szervek ellenőrzésével és tulajdonjogával rendelkeznek. Az utóbbi évek jövedelmének megoszlásáról nincs birtokunkban statisztika, azonban bizonyításul és hasonlat kedvéért elővehetjük az 1929. évről készült kimutatást, ami teljesen fedi állításainkat és megvilágítja a helyzetet a maga meztelenségében.

Korunk nemzetgazdászai nagyon szeretnek átlagban beszélni, pedig az átlagos kategóriába esnek a munkanélküliek és közsegélyen tengődök is, valamint a nagy haszonélvezők, akik még csak kisujukat sem mozgatják a nemzeti jövedelem fokozására, de a legnagyobb részét maguknak tartják meg. Azonban hadd lássuk az átlago- sitás eredményét. A dicsekvő számok szerint, 1929-ben a nemzeti jövedelem elérte a 90 billió dollárt. Tehát egyenlően felosztva az ország lakói között, minden férfi, nő és gyermek valami 750 dollárban részesült volna. Azonban mint tudjuk, ez nagyon csalárd számítás, mert a nemzeti jövedelem nem osztódott fel a lakosság között. De még a ténylegesen foglalkoztatott bérmunkások között sem osztódott fel egyenlően, mert ha az történt volna, akkor a 45 millió bérmunkást véve alapul, minden egyesre 2 ezer dollár esett volna. Miután a valóságban ez sem történt meg, tehát a nemzeti jövedelem emelkedése nem jelenti a dolgozók életnívójának, vagy jólétének emelkedését. A számokkal való dobá- lódzás megfelel a rendszer védelmezőinek, nekünk azonban a rideg tényekkel kell számolnunk. Statisztikai kimutatás nélkül is kiszámíthatja minden bérmunkás, hogy milyen részesedést húz a nemzeti jövedelemből, mert neki csak annyi jut belőle, amit munkabérben megkeres.

Hánynak a keresete éri el a kétezer dollárt közöttünk? Nagyon kevés azoknak a száma, akik elég szerencsések, hogy kétezer dollárt mondhatnak évi jövedelmüknek. De hát mi történik a nemzeti jövedelemmel? Ezt a kimutatásból tudjuk meg, amit a jövedelmi adófizetők szerint közöltek. Ezek szerint a nemzeti jövedelemből 10 egyén részesült 89 millió dollárban, vagyis fejenként közel évi 9 millió dollár jövedelemben. 273 egyén 497 millió dollárt tartott meg, ami fejenként meghaladja az dgy és háromnegyed millió dollárt. Tízezer és 784 egyén 2.222 millió, olvasd két- ezer-kétszáz-huszonkettő millió dollár jövedelmet élvezett, fejenként évi kétszázezer dolláron felül,mig 332,789 egyén évi 22 ezer dollárt fejenként és 543,509 közel 7.000 dollárt. Ezzel szemben három millió és

235.000 munkás kevesebb mint három ezer dollár évi jövedelemben részesült, mig 41 millió tényleges bérmunkás be sem jelentette jövedelmét, mert nem keresett annyit, Ijogy az adózási törvények kötelezettsége alá esne. Vagyis 41 millió munkásnak az évi bére nem haladta meg a

2.000 dollárt 1929-ben. Nem szándékom untatni e sorok olvasóit eme szédületes számokkal, azonban materiális bizonyítás elől nem térhetek ki, mert a fennforgó tárgy, egyenesen a bérmunkások létérdekét érinti.

Nem mi állítjuk, hanem a kormány hivatalos közegei, hogy az alábbi táblázat inkább megfelel a valóságnak, mint a nemzetgazdászok émelygései. Az országban foglalkoztatott mezőgazdasági munkások bére, alig haladja meg az évi 537 dollárt. Kereskedő segédek' évi keresete egy ezer négyszáz dolláron alul van. A bányászok ha rendesen dolgoznak, elérhetik az 1.400 dollárt évente. Gyárimunkások ugyanúgy. A szállító ipar munkásai és az építő iparban foglalkoztatottak esetleg kereshetnek évente 1.500 dollárt. A kormány alkalmazottai átlagban 1.600 dollárt, bankhivatalnokok 2.000 dolláron felül és igy tovább. Azonban itt is szembe találjuk magunkat a megtévesztő átlaggal. De akkor is ha az átlagot vesszük alapul, a ténylegesen foglalkoztatott munkások keresete nem igen haladná meg az évi 1.400 dollárt.

Azonban tekintetbe véve azt, hogy minden foglalkozási ágban vannak munkavezetők vagy ügyvezetők, melyeknek évi keresete felülmúlja az órabérhez kötött bérmunkás keresetét, akkor nyugodt lelkiismerettel megállapíthatjuk, hogy a bérmunkások keresete általánosan jóval alul marad a nyugodt megélhetőség lehetőségétől. Tehát számolnunk kell azon rideg ténnyel, hogy az emberek cselekedeteit nem a velük született rossz tulajdonság idézi fel, hanem az a visszás gazdasági rendszer, amely nagyon kevésnek túl sokat juttat, mig a túlsóknak nagyon keveset. A jövő kilátásai tehát nagyon sötétnek mutatkozik a mai generációra. Magunkat már nem számítom a reménytelenek közzé, mert osztálytudatos voltunknál, mindent elkövetünk egy jobb rendszer építésére, amit ember megtehet osztályának érdekében. Azonban az ifjú nemzedéket a reménytelen bolygók és céltalan körhintázók közé sorozom, mert nehezen ismerik fel osztályhelyzetüket, amelynek felismerése pedig elengedhetetlenül szükséges a javukra átformálódó rendszer, végleges megalapozásához.

' Mi azonban még mindig reménykedünk, hogy a bérmunkások ipari egységét sikerül annyira összevonni az IWW kereteiben, hogy a mái gazdasági rendszer változása esetén képesek leszünk a termelés és szétosztás folytatására, a közszükségletek kielégítésére és kizárólag a közjavára. Ezen reménységünkben támogat bennünket az a tudat, hogy 41 millió, vagy annál is több olyan munkás van ebben az országban, melyek a nagy prosperitás idején sem képesek megkeresni, a munkabér alakjában nekik juttatott élet szükségleteit. Ebből a felismerésből fakad tudatunk, hogy a nincstelenek túlsúlya, a birtokosok kissebbsége felett végül is úrrá lesz és a szükségletek kielégítésével tökéletesedik az emberiség.

(Következőleg azokról szólunk, akik a társadalmi javakból többet követelnek.)

I