Bérmunkás, 1940. július-december (28. évfolyam, 1118-1143. szám)
1940-09-28 / 1130. szám
1940 szeptember 28. BÉRMUNKÁS 3 oldal EGYRŐL-MÁSRÓL Elmondja: Z. J. POLITIKAI SZABADSÁG POLITIKAI PÁRT NÉLKÜL Az Industrial Workers of the World megalakulásával a világ munkásmozgalma nemcsak uj szervezkedési módszerrel gazdagodott, hanem uj forradalmi elmélettel is. Az IWW nemcsak a régi elavult szakmai szervezkedési formát váltotta fel újai, hanem a régi és elavult “forradalmi” elméletet is újai helyettesítette, a fejlett ipari viszonyoknak megfelelővel. Az IWW ezen uj szervezkedési és uj forradalmi elmélettel nemcsak a munkáltató osztály körében talált elszánt ellenségre, hanem a munkásosztály körében is és különösen azok körében, akik a munkásosztály szervezkedésének alapjául a kapitalista osztály által meghonosított politikai párt szervezkedés vázlatát követték, mint a leghelyesebbet a munkásosztály felszabadítására. Az uj IPARI szervezkedési formát a nagyipar kifejlődése tette szükségessé, amely termelési rendszer sok külömböző szakmai munkást vont össze egy-egy ipartelepre és sok szakmát teljesen megszüntetett. A szakszervezetek sajnos még ma is ragaszkodnak ahhoz, hogy az egy telepen, de külömböző szerszámokkal dolgozók, külön szervezetekben legyenek szervezve; külömböző időkben lejáró szerződésekkel, ami nemcsak a munkások harcát veszélyezteti sikeretelenséggel, hanem határozottan a munkáltatókat segíti a munkások harcának leverésében. Az uj forradalmi elméletet gokkal támogatják Hitlert, a Sztalani pártvonal szerint a “demokráciákat” támadni kell és a fasizmus elleni harcot a minimumra kell lefokozni, de különösen a német nácizmust nem szabad úgy támadni, hogy az kárt szenvedjen. A Nép-frontnak föl kell osz- lani, a “demokráciák”-ban újra föl kell fedezni az imperializmust és föl kell eleveníteni a szocialikmus szükségességét. Ez az uj pártvonal. Visszatér-e Sztálin a Litvinoff volnal- ra egyáltalán? A válasz az, hogy számit visszatérni. Az egyik jele annak az, hogy Lit- vinoffot nem végeztette ki, mint a Leninistákat, hanem csak a polczra tette. Meddig marad meg ez az uj pártvonal? Mindaddig, amig Hitler csak más országok népét igázza le, amig nem mozdul Oroszország ellen. Abban az esetben, ha Hitler és az angol diplomácia egyezségre jutna Oroszország rovására, vagy ha Hitler legyőzné Angliát és Oroszország ellen fordulna, a pártvonal újra változna, de egy harmadik vonal lenne megteremtve. És erre jó a harmadik kulacs: Dimitroff. Dimitroff és a Sztálin III. Internacionale, aminek ő a titkára, Sztálinnak a kezében egy szerencsés eszköz Sztálin számára. Olyasvalami, mint a római viszont a munkásosztály harci energiájának elfecsérlésével tette szükségessé, mely energiát a különböző politikai pártok emésztettek fel anélkül, hogy a munkásosztály a legcsekélyebb előnyt nyerte volna ezen mérhetetlen energia elhasználása után. Következetesen az IWW-nak mindazok ellenségei, akiknek gazdasági, vagy létérdeke a munkásosztály tudatlanságán alapszik. A kapitalista osztálynak gazdasági érdeke, hogy a munkásosztály az iparokba — hamár a szervezkedés elkerülhetetlen — legalább is széttagolva legyen, hogy egyik csoportot felhasználhassák a másik harcának leverésére, ami az Ipari Szervezkedés alapján lehetetlen volna. A politikusoknak létérdeke, hogy a munkásság feine ismerje a direkt akció forradalmi elméletet, mely szerint a munkásosztály a termelés szinterén felépített forradalmi Ipari Szervezettel vívhat sikeres politikai harcot, anélkül, hogy külön politikai pártok építésére fecsérelné energiáját és amely sikert sohasem mutatott fel. Az IWW-t ellenségei és jóhiszemű ellenfelei is gyakran azzal vádolják, hogy ellensége a “politikai harcnak”, amely a jelen társadalmi rendszerben kikerülhetetlen. Ilyen állítás téves felfogáson vagy rosszakaraton alapszik, attól függ, hogy mely irányból jön. Az IWW sohasem tagadta a politikai — szólás, sajtó, gyülekezési — szabadság szükségességét, sőt ezeket feltételenül szükségesnek tartja az osztályharc előhaladásához. De tagadja azt, hogy ezen szabadságjogok kivívásához szükség volna külön politikai pártok felépítésére. Az IWW nemcsak szükségesnek tartja ezen szabadság jogokat, hanem azok kivívásáért több harcot vívott, mint az összes politikai “munkás” pártok együttvéve és ezen harcok minden esetben sikerrel végződtek. De szavak és állítások helyett, beszéljenek a tények. Minden politikai párt — különösen munkás párt — programjában ott szerepel ezen szabadság jogokért való harc. Az Egyesült Államokban ezen jogokat az alkotmány biztosítja, de ahol és amikor az uralkodó osztály érdekeit sérti annak a gyakorlása, mindig készen állnak azok megvonására. Ez az eset számtalanszor előfordult ebben az országban és a munkás politikai pártok nagyarányú tiltakozásokat rendeztek ezen jogok megvonása ellen. Tiltakoztak a városi, állami és szövetségi hatóságoknál, de a tiltakozás a pusztába veszett. Az IWW ilyen esetekben nem tiltakozott, hanem cselekedett. Vessünk egy röpke pillantást a múlt sz’ólásszabadsági harcaira — St. Louis, San Diago, Spokane, Seattle, stb. — és rögtön látni fogjuk az IWW direkt akciójának helyességét. Amig a politikai pártok tiltakoztak, vagy peticióztak, addig az IWW ténylegesen harcba szállt ezen jogokért és csak a rosszakarat, vagy a vak nem látja a külömb- séget az eredményben. Amig a politikai pártok évekig, vagy évtizedekig kérvényeztek, kilincseltek eredménytelenül, addig az IWW napok, sőt voltak esetek, hogy órák alatt kivívta ezen jogokat. A munkásosztály felszabadi- tási harcában feltétlen szükség van a politikai, vagy polgári szabadságjogokra, de téves azt állítani, hogy ezek kivívásához, vagy megtartásához szükség van politikai pártokra. A politikai munkáspártok ily szabadságjogokat sehol és soha kinem vívtak a munkásosztály gazdasági szervezett ereje nélkül. Viszont ha a munkásosztály gazdaságilag szervezve van, minden szükségletét — gazdasági, vagy politikai természetű — kivívhatja, politikai pártok nélkül. KIBÚJT A SZÖG A ZSÁKBÓL Az Egyesült Államok kongresszusában hetek óta folyt a vita a kötelező katonai szolgálat bevezetése felett. A kormány és a kormányt támogató képviselők a kötelező katonai szolgálat mellett voltak és feltűnő volt a nagyszámú ellenzék, akik semmi esetre sem lehet állítani, hogy a “demokrácia” védelmezői. Mert ezen ellenzéket nagyrészben a legreakciósabb képviselők alkották, akik minden oly reformnak a legelkese- redettebb ellenségei, amelyek a munkásság helyzetének javítását célozzák. A kötelező katonai szolgálat behozatala ellen foglaltak állást a kapitalista osztály leghangosabb szócsövei s maga a Republikánus Párt, amelyről nyilvánvaló, hogy központja, a Wall Streetten székel. Demokrácia megsértésére és mindenre hivatkoztak, ami az alsóbb néprétegek előtt tetszetős, mert mégis csak ezek alkotják az ország lakosságnak többségét és a választásoknál ezek voksától függ, hogy mely párt jelöltjei kerülnek döntő többségbe a kongresszusba. Sokan a katonakötelesek közül már tévedésbe estek és elhitték, hogy a reakciósok mégis csak í a “nép barátai” és a “demokrácia védelmezői” mert azok lármáznak leghangosabban a sorozás ellen. De, most, hogy a javaslat törvényerőre emelkedett kitűnt, hogy tulajdonképpen ezek a reakciósok nem is a kötelező katonai szolgálat ellen vannak, hanem azon függelék ellen, amely ezzel egy- időben törvényerőre emelkedett és pedig: “az ipartelepek sorozása”. Mint ismeretes a törvény szerint az Egyesült Államok területén élő minden 21—35 év közötti férfi — ha fizikailag alkalmas — egy évi kiképzésre behivandó. A regisztrálás október 16-án lesz és a sorozásra az azt követő hetekben fogják berendelni és az alkalmasak egy részét már január elsején számítják a kiképző táborokba behívni. Az első csoportban legalább is fél millió embert fognak a kiképző táborokba berendelni és ezeket fel is kell szerelni szükségletekkel, melyek előállításán már az ipartelepek dolgoznak. De a mobilizálás törvények szerint a kormánynak joga van megállapítani, hogy az ipartelepek milyen hasznot csinálhatnak a kormány rendelésein és ez a kitétel már eddig is sok ellenvetést váltott ki az iparbárókból. Számos esetben megtagadták a rendelés elfogadását, hacsak a kormány nem az ő feltételeik szerint adja a rendelést. Más szóval: szabotálták a “nemzeti felkészülést”. És itt bujt ki a szög a zsákból. Mert a kötelező katonai (Folytatás a 4-ik oldalon) birodalom urai kezében a keresztény vallás és egyház volt. Eszköz a birodalom kiterjesztésében és az uralmuk föntartá- sában. A primitív kommunizmusban hivő és élő keresztény forradalmárokat üldözte és pusztította az uralkodó osztály, amig végtére kompromisszumot kötöttek. “Add meg Cézárnak, ami Cézáré” és ezzel szemben a Cézár nem üldözte őket. Később pedig jó eszköznek bizonyultak az ellenséggel szemben. Nagyjából a párhuzam helyes amennyiben az eredeti Leninista forradalmárokat kivégeztette Sztálin és végül olyan kompromisszumra kényszeri tett, amelyben Sztálinnak megadják ami az övé — hódolatot és szolgálatot. A szolgálat főként abban merül ki, hogy idegen országokban a “hitnek” vagyis a kommunizmusnak a híveit az orosz birodalom szolgálatába állítsák. Nem olyan nehéz dolog ez. “Elvégre nem Oroszország a hazája az uj hitnek?” Azonosítani kell a kettőt, ha még oly nagy változás állott is be és a “hívők” boldogan halnak meg abban a hiedelemben, hogy az eredeti elvért áldozzák föl az életüket. Ha a PÁRTVEZÉREK nem tudtak meglátni önmaguktól olyan változást, mint amit a demokrácia védelméről a fasizmus támogatására vezetett, hát hogyne lehetne a PÁRTTAGSÁGOT elvakitani minden kérdésben és változásban. Ha be lehetett vetetni velük, az imperializmus támogatását a “demokrácia” cégére alatt és azután elfogadtatni velük, hogy Hitler támogatása a “demokráciákkal” szemben nem sérti az elvet, miért nem lehetne újra fölfedezni, hogy az “imperialisták” demokraták és a nácik még is csak nagyobb veszélyt jelentenek, mint a tőkések. Dimitroffnak a szerepe, hogy ezt elvégezze, ő a harmadik kulacs. A forradalmi frázisok, a piros szalag. De akit nem vezet félre az angol “demokrácia”, a Hitler “szocializmusa”, azt talán Sztálin “radikalizmusa” sem fogja elvakitani. Mulatságos volna a kulacso- sok hamis játékát figyelni és végigkísérni, ha nem a munkásosztály veszítene, bármelyik játékos nyer. Azonban látva, hogy a három játékos taktikázása közben, hogyan roppan össze a munkásmozgalom egyik ország után a másikban, hogyan csapolják le a harcikészséget, hogyan készítik elő a fasizmus útját, ami végeredményben az orosz forradalom mardványait is elsöpréssel fenyegeti, akkor nem mulatságos a játék. Kötelességünk a kárt helyrehozni tanulással és tanítással. Legközelebb végig kisérjük a Daily Worker-t és más párt lapokat a nártvonal -’áltozásában.
