Bérmunkás, 1940. július-december (28. évfolyam, 1118-1143. szám)
1940-12-28 / 1143. szám
1940 december 28. BÉRMUNKÁS 7 oldal BOGÁRKA Irta: BODó ISTVÁN A hegyekről lefut a friss szél és letépi a sötét felhőket a derülni vágyó égről. Itt most a remény ekéje hasítja kőbe és az acélba, hogy a nyárra megérjen és kenyeret hozzon az elvetett verejték. Itt most hiába dübörögnek a gépek, aki hall, igy is hallja az élet énekét, mert ez az ének nem kívülről jön, hanem a lélekből fakad fel, mint ahogy a föld is a maga termékeny, meleg mélységéből termi a felszínre a füveket, a fákat és a virágokat. És itt a műhely. Dong a gőzkalapács, beleremegnek a falak, a tetőzet acélgerendái. A vörösen izzó vas szikrákat vet. Parázsszárnyu pillék röpködnek a sürü levegőben és a csupasz emberi karokon apró sebeket csípnek. A vasrácsos ablak előtt aranyport szűr a külső fény. Egy fiatal lakatos hajlong alatta, mintha a fény emelgetné és hajlitgatná a finom aranyesőben. Valaki most belép az ajtón és odamegy Péterhez. Megérinti a vállát. Hirtelen megfordul. — Ferenc — mondja elfúló hágón —, te, Ferenc . . . — És nagyot nyel, mint a régóta szomjazó, aki végre vizet lát. Keze elernyed, tenyeréből kihull a szerszám. Ajka megrándul az izgalomtól. Talán mond valamit, de most nem hallani és irtózatos dübörgés minden más hangot elnyel. Péter hát mutogat, mint a némák és Ferenc bólint. Szóval ők igy is értik egymást, de ez most nem elég. Hangok kellenek. Várni kell. Az izzó vastömb már lapul. Még egy perc. Végre csönd. Most a lélegzetet is meg lehet hallani. Mintha váratlanul viz alá merült volna a műhely. A kazán ajtajakitárul s az izzó parazsak fénye elönti őket. Szép ez, forró és őszinte, közel az élet mélysé- séhez: csillognak a szemek, az izmok rugalmas kígyóin az erő siklik az anyag felé. De más is történik itt. Nem az ércben, nem is az izmokban; az ember lelke rezdül meg. Ezt kérdi Pét61L Mikor? — Három órával ezelőtt — mondja Ferenc. — Éppen dél volt. — És nincs baj ? . . — Miért lenne baj ? — Na jó . . . hallottam én már ilyesmiről — mondja Péter. — Ez nagy dolog ... És éppen dél volt. Akkor ettem. — Hirtelen felcsattan a hangja: Hát beszélj! Csak állsz itt és gyorogsz és nem mondod, amit tudni szeretnék! Lány? Fiú? — Fiú. — Te láttad? — Nem láttam. Engem még nem engedtek be. Asszonyok vannak nála. A feleségem is ott van. Azt mondja nagyon szép kis kölyök. Azt üzeni neked, hogy büszke lehetsz a fiadra. Olyan, mint a vas. Péter nevet. Büszkén nevet. “Mint a vas”, ismételgeti magában. És szép. És eszébe jut, hogy ebéd közben kitekintett az ablakon és ott egy rügyekkel teli ágacskát látott s akkor gondolta, hogy reggelre már apró levelecskék fakadnak a rügyekből.,, — Én most leváltalak — mondja Ferenc. — Siess haza és nézdd meg a fiadat. — Péter fut a mosdóba és bőven önti magára a friss vizet. Ledörzsöli magát, tiszta, uj és boldog. Felöltözik és indul a kapu felé. Az uccán siet, már majdnem fut. Az idő derült. Szikrázik a fény a kék égről, emberek és dolgok fürdenek benne, az aszfaltból hősiesen feltörő fák zöld karjukkal eveznek az aranyhullámokban. Már az udvaron jár. Óvatosan, labujjhegyre emelkedve lép az ajtó felé, hogy ne zavarja a bentlevőket. Most önkéntelenül a zsebéhez kap. Mi van a zsebében? Egy pakli dohány és a lapos rézöngyujtó. A másik zsebe üres. A többi is. Nézi hát a földet, mintha ott folytatná a keresgélést. Pontosan nem tudja, mit akar, csak érzi s ezt határozottan érzi, hogy valami hiányzik. A kis ház végébe megy. Ott a pinceajtó. Leereszkedik a lépcsőkön. A homályos szegletek mélyén az idei pókfiókák ébredeznek. Mindenütt szerszámok: fűrészek, gyaluk, a sarokban két hatalmas favágó fejsze. Egyik polcon rádiókészülék. Néma rádió. Úgy ül a polcon a néma rádió, mint egy kis süket gyermek. Kristálya csillog, akár a könny. Péter nem látja. Letérdel s ládákat húz a világosságra. Kutat bennük. Vájjon mit keres ilyen nagy buzgalommal? . . . Benyúl a szögletbe. Nem, ez sem, motyogja, valami más . . . Végre talál egy apró nikkelgolyót. Csapágyból való golyó, fényes, mint az ezüst. Kerek dobozba teszi és becsuztatja a zsebébe. Megy. A szoba ajtaja előtt megáll. Ez is szokatlan fordulat. Máskor egy pillanatig se tétovázik. Máskor jön és egyenesen belép a szobába, leül a székre és kéri az ennivalót. De ma? Ez a nap más, mint a többi. Ilyen napja csak egy van az életnek. Itt most hajnalodik . . . A szobában van. Még nem vették észre. Az ajtóból nézi a fehér ágyat és látja Piroskát, a feleségét és mellette a gyermeket. A felesége hangját hallja: — Kicsi bogárkám . . . A gyermek nem felel. Még nem tud felelni. Piroska ajkával érinti a homlokát, pihés haját becézgeti és simogatja, nevet és sir örömében. Szép ez. Ha reggelig itt kellene állnia, szívesen itt állna étien és szom- jan. Most nem is érez se éhséget, se szomjúságot. Hiszen nincs a világon édesebb iz, üdítőbb ital, mint a gyermek látása. Piroska most meglátja őt és mosolyogva int, hogy menjen hozzá. Odalép az ágyhoz. Megkérdi : \ — Szenvedtél? — Szenvedtem — sóhajt Piroska. — Nem baj. Nem baj, mert ő él és ez olyan jó. Péter a ^gyermek fölé hajol és nem tud mondani semmit. Sohase hallotta, mit kell mondani ilyenkor. Aki igy látja Pétert, csak egy tétova, lehajtott fejű embert lát maga előtt, egy embert, aki forró nedvben fürdő szemével issza fel a mocorgó gyermek minden rezdülését és ajkát harapdálja tehetetlenségében. De aki a leikébe lát, az most látja Pétert, amint arccal a földre borulva sir örömében s csókolja a földet, ezt a drága földet, mely életet érlel; és aki igy tud látni, az látja, hogy egyik karjával Piroskát öleli át, a másikkal kicsi gyermekét és ez a boldog hármasság olyan erős, hogy semmiféle megpróbáltatás nem tépheti szét. — Olyan a szeme, mint az én szemem — mondja Péter. — De a haját nem engedem — mosolyog az asszony. — A haja szőke lesz, ha megnő. Biztos, hogy szőke lesz. És nézd az orrocskáját. Az orra is olyan lesz, mint az enyém. — Az ám! — csodálkozik Péter s közelebb hajol a gyermekhez, a világért se mondaná, hogy bizony a kicsikén még nem lát semmiféle hasonlóságot. Ha most ki tudná fejezni magát, azt mondaná* az élethez hasonlít, a tisztasághoz hasonlít, a békéhez és szeretethez hasonlít. Aztán eszébe jut valami és a zsebébe nyúl. Ott a doboz. Megszorítja. Elengedi. Körmével kapargatja az oldalát. Régen valami kenőcs lehetett benne. Most tiszta a belseje, mint a tükör és a fenekén fényes nikkelgolyó kering. Hirtelen előhúzza a zsebéből és a kicsi orra alá tartja. — Csörgő — mondja s nem mer az asszonyra nézni. — Nézd, milyen szép csörgőt hozott neked édesapád . . . Piroska felnevet: Ó, te csacsi ember, tudja is még a Bogárka, hogy mi fán terem a csörgő. Péter zavartan dugja vissza zsebébe a csörgőt. Szamár volt, gondolja. Még jó, hogy nem ijedt meg a kicsike ettől a vacaktól. És ül az ágy szélén, nagy keze térdén pihen, mint akit elkergettek valahonnan és most egy távoli sarokból visszanéz. Másként nem történhetett. Valamit kellett hoznia. Nem akadt más, csak ez. De ezt a fényes golyót úgy hozta magával, mint ahogy a szivét hozta ide, az anyához és gyermekéhez. Igen, tulajdonképpen “ez” volt az első érzés benne, amikor Ferenc megérintette a vállát. Ez kisérte végig az utón, állította meg az ajtó előtt és vitte a pincébe, a szerszámok közé. Adni valamit. Venni valamit. Tulajdonkép nem is fontos, mi legyen az ajándék. Piroska most Péter keze után nyúl. — Te, apa — mondja halkan, — hidd el, én nem akartalak megbántani. Olyan drága vagy, hogy gondoltál ránk. Nagyon szépen köszönjük Bogárkával a te ajándékodat. Eltesszük s majd később, ha Bogárka járni tud, odaadjuk neki. — Igen — mondja Péter és megbékél. Keze szelíden rásimul az asszony kezére. Csönd van. Puha tavaszi árnyak jönnek a szobába, a kitárt ablakon át és térdre ereszkednek az ágy előtt. A hunyó nap biborsuga- rai is bejönnek a szobába és ki- himezik a fehér takarót, a párnát, melyen Piroska szőke haja csillog és a gyermek kerek, barna szemei. Feldiszitik ezek a AFORIZMÁK SZABAD ORSZÁG. Itten mindenki azt mondhat amit akar, vagy jónak lát, ha nem kell félni a feleségétől, rokonoktól, szomszédoktól, meg a munkaadójától, vagy esetleg az üzletfelektől. Sokan arról panaszkodnak, hogy a megélhetési cikkek ára nagyon magas. Vigasztalódhatnak, a temetkezési költség is elég magas, úgy hogy még meghalni sem sokkal érdemesebb, halni sem sokkal érdemesebb, Vagy olcsóbb mint élni?! Nem értem, miért aggódnak a munkások azon, hogy vissza kapják-e a munkájukat amikor visszajönnek a háborúból? — mondja a milliomos asszony. Hiszen nagyon kevesen fognak onnan visszajönni. Igaz édesem mondja egy asszony, most már sokkal irgal- masabbak a súlyos sebesültekkel is, morfiummal elaltatják őket örökre, amelyet szintén nekünk .köszönhetnek, .nem akarjuk, hogy sokáig szenvedjenek. Nem elég, hogy csak élünk és másokat is élni hagyunk, hanem másokat segíteni is kellene, hogy élni bírjanak. A fellendülés a sarkon leselkedik gépfegyverrel. A hazafiasság és vallás mértékével mérve, mindazok a fiuk akik olyan hősies kitartással és szeretettel bombázzák külömbö- ző országok nagyvárosait egyformán jó hazafiak, bátrak, hősök és jó keresztények. Harc a hazáért nagyszerű dolog, már ideje volna, hogy nekünk is legyen részünk benne. A japánoknak a betegségét analizálva, ugv látjuk, hogy megártott nekik a porosz mili- tarizmus, az amerikai ipari technika és az angol tengerészeti pirula, melyet nagyon mohón nyeltek le. Ha a hős olasz katonák elég gyorsan haladnak hátra felé, még haza is érnek az újévet megünnepelni. Egy közismert védjegy az, hogy ha valamelyik uralkodó osztálynak benső bajai felgyü- lemlenek s már-már felborulással fenyegeti uralmukat, külső ellenséget fedeznek fel és megengedik, hogy az alattvalók azokon álljanak bosszút. tiszta sugarak a falakat, a bútorokat s a falak, a bútorok, az asztal közepén álló ernyős lámpa, a nyugalmas alkonyi csöndben áznak. Van már cél. Itt most elaludt a fiatal anya és a karján pihenő kicsi gyermeke. Az apa nem alszik el. Nézi az alvókat, az álmodókat, őrködik fölöttük s vigyáz a csendre és arra gondol, hogy most már hárman vannak és holnap, igen, igen holnap hárman ébrednek a hajnal tiszta fényében.
