Bérmunkás, 1940. január-június (28. évfolyam, 1092-1117. szám)
1940-02-03 / 1096. szám
1940 február 3. BÉRMUNKÁS 3 oldal EGYRŐL-MÁSRÓL Elmondja: Z. J. MÉZES RÍADZAG A TUDATLANOKN AK A közelmúlt napokban a polgári sajtó szenzációs headline- okban adta hírül, hogy az Endi- cott Johnson Shoe Co. telepén a munkások túlnyomó többségben minden néven nevezendő szervezet ellen szavaztak. Ódákat zengedeznek ugyanakkor George F. Johnson, a fent nevezett cipőgyár elnökének és főrészvényesének, hogy milyen humánus ember és milyen paradicsomi élet van a gyárat környező városokban. A dolog úgy került felszínre, hogy az Endicott Johnson cipőgyár munkásai között úgy az AFL, mint a CIO szervezési kampányt indítottak, hogy az ott foglalkoztatott 15 ezer főnyi munkást beszervezzék- Mint az utóbbi időben sok más gyártelepen a szervezetek közötti versengés akcióba szóllitotta a National Relation Boardot és annak rendje szerint szavazást rendeltek a gyártelepen. A szavazásra jogos munkásoknak három njód állt rendelkezésükre: 1. CIO; 2. AFL; 3. hogy semmiféle szervezethez nem akarnak tartozni. A szavazás eredménye meglepő még annak dacára is, hogy mindkét szervezet, amely a munkások megnyeréséért párbajozott a legreakciósabb. A szavazatok megszámlálásánál kitűnt, hogy közel 15 ezer leadott szavazatból egy ezer és néhány száz esett a CIO-ra, ezer és nem egészen egyszáz az AFL-re és több mint 12 ezer a harmadik utat választotta, vagyis: hogy semmiféle szervezetet nem akarnak. Vizsgáljuk csak meg, hogy helyesen, vagy helytelenül cselekedtek-e az Endicott Johnson telep munkásai. A világháború előtti években az amerikai munkásság meglehetős érdeklődést mutatott a szervezkedés iránt. Az alacsony munkabérek hosszú munkaórák, a tarthatatlan munkaviszonyok és a fejlődésben levő folyton mozgó munkapadok révén állandóan fokozódó gyorsaság késztette a munkásokat a szervezkedésre. Jött azonban a háború utáni úgynevezett “prosperitás” amikor volt munkaalkalom bőven és természetesen a munkás kereslet következtében a bérek is felszöktek és a viszonyokat is javítani kellett a munkáltatóknak, mert különben nem kaptak megfelelő képzettségű és mennyiségű munkást. Ezek a prosperális évek a munkásságot elbizakodottá és a szervezkedés iránt közömbössé formálták át az amerikai munkásságot úgy, hogy amikor 1929-ben az üzleti világ alatt kiszakadt a fenék és az ipartelepek százezerszám szórták a munkásokat az uccára, a munkásság bambán és tanácstalanul nézett a jövő elé. Nem volt számottevő szervezete és teljesen kivolt szolgáltatva a munkáltatók kénye-kedvének. A munkanélküliek száma elérte a 16 milliót, a munkánmaradtak pedig a leggyalázatosabb kizsákmányolás áldozatai lettek. A nyomor és kizsákmányolás következtében az elégedetlenség félelmetes arányokat öltött. A munkásság már nemcsak titokban, hanem mangosan kezdett a szervezkedésről beszélni, hogy valamelyes fegyverhez jusson. A munkáltatóknak tetszettek ezen állapotok és igyekeztek azokat jó hosszú időre meghonosítani. Különösen a nagyobb gyártelepeken, hogy a külső szervezetek hódításait megakadályozzák, maguk a munkáltatók kezdeményezésére “szervezetet” alakítottak a “munkások”, hogy ezáltal gátat vessenek a külső szervezetek elé. Ezek voltak az úgynevezett “kompánia uniók”. A “kompánia uniók” azonban egymagukban nem bizonyultak elégségesnek, hogy a munkásságot továbbra is állati színvonalon tartsa a gyártelepeken- Ahol szervezkedtek a munkások, ott harccal jobb viszonyokat, magasabb munkabéreket vívtak ki, ezek láttán azok a gyártelepek sem tudtak kibúvót találni, amelyeken voltak “kompánia uniók”. Hogy a külső szervezeteket távol tartsák, kényszerülve voltak a béreket és viszonyokat megjavítani. Néhány nagyobb gyártelepen nemcsak megjavították a béreket és munkaviszonyokat, hogy azok vetekedtek a szervezett gyárak viszonyaival, hanem egyes esetekben látszólag még azoknál is előnyösebb helyzetbe kerültek a munkások. így pl. bevezették az automatikus bér- javítási rendszert: fizetéses vakációt, aggkori nyugdijat, az idősebb munkás elsőbségi jogát, életbiztosítást, ingatlan vásárlásra kamatmentes, vagy alacsony kamatra kölcsönt és igy tovább. Mennél tovább dolgozik egy-egy munkás egy bizonyos telepen annál előnyösebb helyzetbe kerül. Ilyen viszonyok vannak az Endicott Johnson, Western Electric Co, International Harvester Co. és más telepeken. Kishitűség azonban azt hinni, hogy ezen viszonyok a munkáltatók jobb belátásának az eredményei. Nem. Ezen állapotok azért nőttek ki a gyártelepeken, hogy visszatartsák a munkásokat a szervezkedéstől. A munkáltatók félelme, hogy az alkalmazott munkások szervezkedni fognak és beleszólást követelnek az ipar irányításába, volt az inditó ok, hogy a telepeken ily viszonyokat létesítettek. Ha külső szervezet félelme nem fenyegette volna őket, ezek a munkások még ma is oly állati színvonalon volnának, mint voltak ^ évtizedekkel ezelőtt. Jól emlékszünk még arra az időre, amikor az Endicott Johnson, Western Electric, Int. Harvester és más telepeken a munkabérek és viszonyok messze alatta voltak a szervezett gyárakban szokásos munkaviszonyoknak és béreknek. Az ilyen telepeken a munkások elt>izakodottsága és nemtö- | rődömsége végeredmén y b e n csakis a munkásság kárára van. Mert ne felejtsük el, hogy ezek a viszonyok a külső szervezett nyomásnak az eredményei. Bent azonban a gyártelepen ezek csak könyöradományok. A munkások nem szervezett erejükkel vívták ki, hanem a munkáltatók önmaguktól adták meg és amikor jónak látják azokat el is vehetik, mert a munkásoknak nincs szervezetük, melynek segítségével megvédelmezhetik. Ily szemszögből bírálva a történteket az Endicott Johnson telepen történt szavazás határozottan a munkások tudatlanságát árulja el, akiket elhódított a mézes madzag, melyet a kizsákmányolójuk nyalat velük. AZOK az olvasóink, akikhez lapkezelők nem kerülnek 35 centet küldjenek, ,és 10 cent posta költséget — lehet bélyegben is — és megküldjük a BÉRMUNKÁS NAPTÁRÁT P. 0. Box 3912 Station S. S. Cleveland, Ohio “JÓTÉKONYSÁG” VAGY SZEMFÉNYVESZTÉS Az utóbbi hetekben a világ érdeklődését az orosz-finn konfliktus köti le. A szimpátia általában a finnek mellett nyilvánul meg, pedig talán jobban megérdemelnék az orosz munkások, akiket ebben a kegyetlen hidegben kényszeritenek vér- szopóik, hogy céltáblának álljanak ki a gyilkos fegyverek éjé. Mert abban a szerencsétlen helyzetben vannak az orosz katonák, hogy két tűz közé kerültek: elölről a finnek, hátulról pedig Sztálin atyuska vérebei céloznak rájuk, ha netalán eszükbe jutna megtagadni az engedelmességet. De mint ismeretes az oroszok a támadók és igy természetszerűleg a szimpátia a finnek mellett van. A nincstelenek között kétségtelenül vannak, akik minden mellék érdek nélkül, őszintén sajnálkoznak a finnek sorsán, de akik a legnagyobb lármát csapják azoknak nem a finnek sorsa fáj, hanem ezen tragédia alapján igyekeznek saját maguknak, vagy megbízóiknak hasznot kovácsolni. Alig, hogy az első ágyuk eldördültek a finn határon, az amerikai kapitalistáknak egy hü csatlósa, rögtön útnak indult Californiából, hogy pénzt gyűjtsön a finnek támogatására. Ez a jószivü szamaritánus nem más mint az amerikai éhezők által legjobban gyűlölt, de a kizsákmányolok által dédelgetett Herbert Hoover az Egyesült Államok volt elnöke. Ennek a könyörtelen fenevadnak egyszerre úgy meglágyult a szive a finnek szerencsétlen sorsán, hogy Californiától New Yorkig végig járja az összes bankokat, és Chamber of Commerce-ket, hogy pénzt gyűjtsön a finnek támogatására. Teszi ezt annak dacára, hogy a finn kormány ismételten kijelentette, hogy élelemben, ruhában és orvosi szerekben nincs hiány. Finnországnak sok milliós kölcsönre van szüksége a más országok kormányaitól, hogy azon gyilkoló eszközöket vásárolhassanak. Ki hinné el, hogy ennek a Hoovernak, valóban a finn nép sorsa fáj ? Még visszaemlékezhetünk 1929-re és az azt követő évekre, amikor ugyan ez a Herbert Hoover volt az ország elnöke és amikor a munkásokat millió számra szórták az uccára a legkönyörtelenebb nélkülözéseknek kitéve. Mit tett akkor a nyomorgókért ? Amikor az éhség tizedelte az amerikai munkásokat és százezrével lakoltatták ki a lakásokból. Amikor a munkanélküliek a szemétdombok környékén bádog és papír dobozokból építettek kunyhókat, ahol meghúzódhassanak a hideg elől és az éléskamrájuk a szemétdomb volt. Akkor nem fájt a szive a nyomorgókért? Hoover és társai azok, akiknek ma sem okoz főfájást, hogy mi történjen a munkanélküliekkel, akiket a WPA-ről kidobáltak és akiktől a közsegélyt megvonták, mert a budgetot balanszírozni kell. Hoover és társai szerint munkanélküliek azért vannak, mert a kormány segélyben részesiti őket. Ha megvonják a segélyt, majd elmennek dolgozni. De, hogy hová, arról bölcsen hallgatnak. Semmi kétség aziránt, hogy Hoovernek nagyon mindegy, hogy a finn nép éhezik, vagy jólétben van, mint ahogy egyáltalán nem zavarja nyugalmát, hogy az amerikai munkásság egyharmada állati színvonalon él. De ez év végefelé elnök választás lesz és a levitézlett ur valami módon a sajtó homlokzatára iakar kerülni- Mint ismeretes a kapitalisták a jelen elnökkel sehogy sincsennek meg elégedve és legfőbb óhajuk, hogy ismét Hoover kerüljön az elnöki székbe, aki majd megmutatja a munkanélkülieknek, hogy hogyan kell megélni WPA és charity nélkül. Menjenek dolgozni. Ajánlkozzanak fel a munkáltatóknak olcsóbban mint a dolgozók és egész biztos fognak munkát kapni. Akik aztán igy munkanélküliekké válnak, azok túrjanak ki másokat a munkából és igy tovább. Kétségtelen, hogy Hoover ezt a “parasztfogást” alkalmazza, hogy az elvesztett bizalmat visszanyerje. A jótékonykodás^ nem egyéb szemfényvesztésnél. Amig a munkásság elhiszi, hogy sorsán Hooverok, vagy akár Rooseveltek fognak javítani, addig a kapitalisták vígan fütyörészhetnek. MOST PÉNTEKEN ESTE február hó 2-án este 8 órai kezdettel az American Stove Company clevelandi telepein dolgozó 440-es ipari szervezett munkások a szervezési alapra, a 6021 St. Clair Avenuen levő GRDINA HALLBAN NAGY TÁNCMULATSÁGOT tartanak. Elsőrendű zene. Jó ételek és italok. Belépődíj 35 cent. OLVASD AZ IndustrialWorkert
