Bérmunkás, 1940. január-június (28. évfolyam, 1092-1117. szám)
1940-01-20 / 1094. szám
1940 január 20. BÉRMUNKÁS 7 oldal A MAGAS TANDÍJ A “TÖRZSÖKÖS” MAGYARSÁGOT ZÁRJA EL A TUDÁS MEGSZERZÉSE LEHETŐSÉGÉTŐL Magyarországon a polgárias élet tulajdonképpen a Pozsonytól Orsováig vonuló Kárpátkoszoru mentén fejlődött háborítatlanul. E területeket nem dúlta fel sem a török, sem a tatár. Ráadásul a régi magyar kormányok az iskolák színe-javát e területeken létesítették és fejlesztették. E vidékek pedig, a Székelyföld kivételével, nemzetiségi vagy a legalább is erősen kevert lakosságú területek voltak. Ezzel szemben az Alföldön, tehát a legmagyarabb területeken, alig voltak olyan iskolák, ahol a lakosság igyekvőbb fiai a magasabb tudást elsajátíthatták volna. Csongrádon például az ezredéves jubileum idején az akkori 21.000 lakosból csak nyolcán jutottak el a polgári iskola negyedik osztályáig és magasabb iskola hiányában ez a nyolc diák sem mehetett tovább. így aztán szinte természetes, hogy a magyar intellektuális középosztály tagjai kétharmadrészben nemzetiségi emberekből kerültek ki. Ám az úgynevezett törzsökös magyarságot nemcsak a magasabb iskolák vidékükön való hiánya — ami különben némileg már szünőfélben van — szorítja vissza a tanulás lehetőségétől, hanem a magas tandijak is. Ezt a tandijat a proletársors- ba taszított magyarság képtelen megfizetni. Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter a második zsidótörvény mellett tartott beszédében azt is megemlítette, hogy a törvényre azért is szükség van, hogy ezen a réven a magyar nép leszorított fiai fölemelkedhessenek. A miniszter urnák azonban az már nem jutott eszébe, hogy a magyar nép fiai még az igy megüresedett helyeket sem foglalhatják el, mert a tanulás borsos ára miatt a nép gyermekei nem juthatnak el a főiskolákig. A főiskolai hallgatókról 1931- ben megjelent statisztikai kimutatás szerint például az agrár Magyarországon az őstermelő szülőktől származó főiskolások száma mindössze 13.3 százalékot tett ki. Az őstermelők szegénységből fakadó numerus claususa oly gazdasági főiskolákon, tehát éppen az őstermelés magasabb fokára képesítő intézetekben is csak 32.4 százalék az őstermelők gyermekeinek a száma. A szintén nagyon fontos bölcsész-szakon pedig még nyolc százalékot sem tesz ki a számuk. De ennél is megdöbbentőbb az, hogy az ipari és mezőgazdasági proletariátus fiainak még iélszázaléka sem jut el a tudás fája alá. A csonka ország kinban-baj- ban elfásult lakossága e kiáltó igazságtalanságot szinte észre sem veszi és nem jajdul fel ellene. A Felvidék magyarlakta területeinek visszacsatolása révén aztán, ugylátszik, végre napirendre kerül ez a kérdés is, mint nyomban a visszacsatolás első napjaiban a cukorral űzött uzsora. A “Felvidéki Magyar Hírlap” vezércikkben protestál a magyarellenes tandijak ellen. “Statisztikai adatok szerint a 617 felvidéki egyetemi és főiskolai hallgató közül csak 215 van olyan, akiknek szülője fedezni bírja fia, leánya diplomaszerzésének költségeit. A 402 sze- génysorsu főiskolás csak úgy tudta továbbfolytatni tanulmányait a négy magyar egyetemen, hogy olyan kivételes tandíjkedvezményeket kapott, melyek ellentétben állanak az eddig magyar szabályokkal. Tehát várni lehetett, ha rövidesen nem változtatják meg az egész magyar tandijrendszert, akkor félezer felvidéki főiskolás kénytelen lesz abbahagyni tenulmá- nyait.” És csallóközi szinma- gyar fiuk már ballagnak is a Nyugati felé, mert képtelenek az iskoláztatás költségeit fizetni. Ezzel szemben az évtizedek óta jól ellátott és nagyobb középosztály felsőbb rétege, továbbá az ipari és agrárburzsoázia játszva fizethetnének duplán is, ha kérnék tőlük. És hogy még többet tudjunk a^ szegény ^ magyarok iskoláztatási drámájáról, megemlítem, hogy a csehek a visszacsatolt felvidéki középosztály zömét, akik jórészét a magyar állam, az állampolgársági törvénynek 1928-as rögzítése folytán, kénytelen volt átvenni. A kormány élén tanügyi ember áll. A kormány tagjai és a kormánypárt “hitet tett” a “népi magyar élet mellett”. Ezt hirdették a kormány lapjai. Itt az ideje, hogy ezt a magyarölő tandijrendszert megváltoztassák. Öreg ember dala Arcomon apró, rejtélyes ráncok, keresztbe, hosszába, mindennap több, egyik nevet, másik hangtalanul sir, és néha rajta gördül le szám felé a könnyem s onnan gördül tovább, már el sem morzsolom, fusson a könny, Hhadd lássák, nem is én sírok, csak arcomon a barázdák. Mindennap eggyel több ránc ébred az arcomon, vékony kis utak és vannak mélyek is. Azelőtt szerettem visszanézni, visszanézni az utakra, gond szövetét összegyűrni; bánat szőnyegén taposni és énekelni, amikor már messze jártam, selymes, drága fűben jártam, nem volt tükröm, csak patak, tó, de mióta ilyen öreg ballagó lettem, tóban sem tükrözöm magam, csak nevetek sirás helyett, csak nevetek dalok helyett és temetem a csillagokat, melyek a szivemben, a szememben égtek, csillagnótát énekeltek álomról és boldogságról tiszta dalt, a csillag, a dal rég meghalt, régen meghalt gépek mellett, régen elmúlt, elfelejtem még a sziveem moccanását, minden vágyam is, csak azt tudom, hogy arcom minden ránca ut, végtelenből végtelenbe kúszó, csillagtalan, furcsa ut önmagámtól önmagamhoz irgalomért, kegyelemért jajgat, fut. Tímár Magda Egynek a sérelme, valamennyinek a sérelmét jelenti. Az ellenféllel szemben, mindig munkástársadnak van igaza! 1 TÁRCA | A SZABÓINAS Irta: Szabó Béla Tizennégy-, tizenötéves lehet az inas, szőke, keskenyarcu, su- hanc, keveset beszél, de szeme értelmesen villan, néha vidáman, néha dühösen, mint akinek általában különvéleménye van a dolgokról és csak azért hallgat, mert helyzete ezt kívánja. Messziről, Jaszina vidékéről érkezett ide, arcán még ott virít a falu tiszta levegője, a hatalmas hegyek és óriási fák egészséges derűje. A szabómesterséget rendkívül komolyan veszi, boldog önfeledtséggel kezeli a tüt, mert még fogalma sincs arról, hányezer méter szöveten kell még végiggyalogolnia fiatal ujjaival, mig felszabadul és segéddé válhat. Egyelőre azonban minden jel arra mutat, hogy kitűnő szabó lesz belőle: fürge ujjai ritka ügyességgel szántják a szövetet és rendkívüli kötelességtudással, szinte mohón gyűjti a szakma elemi ismereteit. A mestert tiszteli és becsüli, minden szavára áhítattal figyel, utasításait hajszálnyi pontossággal követi és ha valami történetesen nem sikerül neki, fiatal arca szinte eltorzul a szégyentől és a fájdalomtól. Nos, amilyen mértékben tiszteli a mestert, ugyanolyan mértékben lebecsül engem. Ez a gyerek, mühelybelépésének első napján kitűnő szimatjával azonnal megérezte, hogy én nem vagyok igazi, százszázalékos szabósegéd és igy természetesen nem jár ki nekem az a tisztelet sem, ami általában a segédek privilégiuma. Ha valamit magyarázok neki, meghallgat ugyan illedelmesen, de észrevehető ingerültséggel és már a másik pillanatban a mesterhez fordul, vájjon helyes-e a módszerem. Egyetlen szavamat se hiszi el, bizalmatlan velem, a szakma árulójának tart, a szabóság szélhámosának és nyilvánvalóan úgy érzi, hogy be akarom csapni. Minden igyek- vésem, hogy megnyerjem ro- konszenvét, meddő, nem használ sem a barátságos, sem a szép szó: rólam való véleménye már határozott és azt hiszem, megváltozhatatlan. Csöndes, de állandó harc folyik közöttünk, a feszültség tart és naponta egyre fokozódik. Már alig merek szólni hozzá, komoly elővigyázatossággal fogalmazom meg mondanivalómat, mielőtt felszólítom, hogy a tűzre rakjon, vagy vizet hozzon. Persze ő, mintha észrevenné tétova magatartásomat, csak a második felszólításra engedelmeskedik, de én igy is hálás vagyok neki. Napok óta már az a helyzet, hogy félek tőle, attól tartok, hogy leleplez engem a mester előtt és kitör a botrány. Aggodalmaim, sajnos, alaposak amilyen elszánt ez a kis inas, még ennél rosszabb is történhetik, ha elvégzett munkámon hibát talál és kijavítja. Rettegve gondolok erre a lehetőségre, már kora reggel, amikor a műhelybe lépek, titokban figyelem minden mozdulatát, lesem az arcát, hogy milyen a hangulata és gyakran arra gondolok, hogy talán helyes lenne nyíltan beszélni vele, olyan fegyverszünetfélét kötni, feltételes békét, hogy megismerjem szándékait, nehogy egy napon százszázalékos győzelmet arasson felettem. Igen, szeretnék megegyezni vele, körülbelül úgy, mint régebben Kina Japánnal. Mandzsúriát már szívesen odaadnám, mondjuk lemondanék mindenki által elismert segédi méltóságomról, sőt abba is belemennék, hogy előre köszönnék neki, csak ne viselkedjen velem szemben oly gyanúsan, oly észrevehető ingerültséggel, amely már a megvetéssel határos. Igaz, elismerem, hogy hanyag voltam és tényleg elmaradtam szakmám fejlődési vonalától, igy teháü egy komoly szabóinas lesújtó ítéletét némileg megér- demlem, de hát épp ezért vagyok hajlandó bizonyos engedményekre ! Mindezt el kellene mondanom finoman, tapintattal és elővigyázatosan, hogy észrevétlenül letompitsam jogos fölényének élét. De valami visszatart, nem merem megtenni, azt hiszem a békekötéssel már elkéstem. A helyzet, sajnos, annyira elmérgesedett, hogy a kis inas támadófél lett és a pszichológia legmodernebb eszközeivel küzd ellenem. Van például egy mosolya felszerelve a gúny kimeríthetetlen nyilaival, amely kétségtelenül felém van irányítva és amely ellen csak kétségbeesetten tudok védekezni, akár Kina Japán legmodernebb hadifelszerelése ellen. Persze, mindebben van némi túlzás, de a nagyítás még nem torzítás. A fejlemények tényleg hasonló utón haladnak és miután támadni nem tudok, olymódon védekezem, hogy igyekszem munkámat pontosabban elvégezni, tisztán az inas kedvéért és bármily megalázó is számomra ez a szerep, titokban arra gondolok, hogy idővel talán mégis sikerülni fog legalább kiköszörülni a segédi rangomhoz nemillő csorbát.
