Bérmunkás, 1940. január-június (28. évfolyam, 1092-1117. szám)
1940-04-27 / 1108. szám
1940 április 27. BÉRMUNKÁS 7 oldal A szövőmunkásokat a sivár nincstelen- ségbe taszította a gyáripar elköltözése A SZÖVŐIPAR RABSZOLGÁI GENERÁCIÓK VAGYON FELHALMOZÁSÁNAK JUTALMA, VÉGNÉLKÜLINEK LÁTSZÓ KÉTSÉGBEESETT HELYZETŰÉ. Generációk kizsákmányolása, öreg kor, nyomor és nélkülözés a manchesteri (N.H.) szövő munkások tapasztalata. Az ismeretlen tulajdonosok tőkéjük gyarapítására, előnyösebb, több haszon reményében más vidékre költözködtek és magukra hagyták hűséges munkásaikat megélhetési alap nélkül. Manchester, az Amoskeag* szövőgyár otthona tipikus képe, “New England városának” melyekből a kapitalista vállalkozók, zöldebb legelőre költözködtek, jelenti a jól iskolázott WPA research project. Ennek a hatalmas gyapot és gyapjú feldolgozó vállalatnak, amely egykor az ország legnagyobb társulata volt, a története nem egyedül álló. A társulat a 19. század elején alakult, légióként spekulációra. A vidék felépítését és a vizerő bérbeadását telkek parcellázásával egyesítve, szövöttáru gyártásába kezdett. Működésének kerete sem gyedül álló, a hasonló vállalatok működésétőlA megszokott ismeretlen tulajdonos jelleggel birt, és irá- nyitását helyétől távoleső direktorok végezték, ami az értékpapírok, vagyis a részvények alapján kezelt társulatoknál nem is újdonság, sőt jellemző a számtalan modern korporációkra. A rendkívülien respektált bostoni első nemzeti bank is képviseltette magát az irányitó tanácsban. A mezőgazdaságok és a város és környéke lakóit 97 évig eredményesen kizsákmányolta, mig végre a nagyobb haszon kilátásainak következtében, más vidékre nyújtotta csápjait. 1936-ban feloszlott és a várost lakóival egyetemben magára hagyta. Amoskeag története, különösen tipikus a szövőipar működésére az északon. Először is világosan jellemzi a módozatot, melyszerint a munkások kizsákmányolását a lezárás előtt sokszorosan fokozták, a munkaerő kínálat növekedésének korbácsát suhogtatva a dolgozók feje felett; másodszor pedig ahogyan a munkásaikat faképnél hagyták, dacára és azért, mert a munkások engedményeket nyújtottak az 1920-as években. A munkások által nyújtott engedményekért most kapitalista mértékkel fizetnek. A MUNKAVISZONYOK Normális körülmények között, az Amoskeag gyár vagy 50 százalékát foglalkoztatta Manchester dolgozó népességének. De még az úgynevezett normális időkben is, nagyon fluktuált az alkalmazás, ami egyrészt a kapitalista rendszer sajátságának tulajdonítható, de nagyrészben annak, hogy a társulat mindig nagy munkásfelesleget tartott nyilván. Egészen 1925-től, 1934-ig havonta 15-20 százalékkal több munkást tartott bejegyezve, mint amennyire szükség volt. Az esztendő leforgása alatt alkalmazott munkások száma, sok esetben kétszeresen is felülmúlta a szükséges mennyiséget, amit azáltal értek el, hogy valamennyivel részidőt dolgoztattak éhbérekért- Például 1935-ben a vállalat 11,000 munkást foglalkoztatfitt a legnagyobb idényben, holott az ösz- szes munkások foglalkoztatott száma az év folyamán meghaladta a 17.000-ret Az ilyen hatalmas munkás tartalék, természetesen arra szolgált, hogy a béreket leszorítva tartsa. Valamint arra is, hogy állandóan rémületbe ejtse a dolgozókat, hogy meghunyászkodva tűrjék kiszipolyozásukat. Az összes munkacsoportok átlagos bére, 1924-től kezdődő- leg drasztikusan hanyatlott és 1933-ig rendszeres bérredukciók csonkították. Ugyanakkor a darabszám munkarendszer, gondoskodott a munkateljesítmény gyorsításának módjáról, amihez hozzájárult a lezárás veszélyének örökös hangoztatása, amint mondották: a déli verseny miatt. Mielőtt a társulat a bérek megnyirbálásához fogott, a munkások évi keresetének átlaga 805 dollár körül forgott, mig ha elkülönítve a magasabb fizetésüek 72 százalékát az összestől, akkor is csak 1,000 dollár évi átlagot lehetett megállapítani. Amint egyik bérredukció követte a másikat, a depresszió hozzájárulásával már 1932-ben az átlagos évi kereset 430 dollár mélységre zuhant alá. Másszóval, az Amoskeag szövőgyár munkásai viselték a déli versenyzés, depresszió, spee-up és bércsökkenés összes terheit. A TELEPET LEZÁRTÁK Hosszas munkabeszüntetés után, a társulatot feloszlatták 1936-ban és ismét csak a munkásokra hárították a megélhetés terheit, mert a társulat befektetése ezúttal sem szenvedett kárt és a tőke biztonságba volt elhelyezve. A telep lezárása után 22 hónapra, munkanélküli összeírást végeztek, melynek alaján kitűnt, hogy a férfiak két ötödé és a munkásnők egy ötödé, jutott valamilyen munkához a telep lezárása után. Manchester családjainak egy negyed része kényszerült WPA munkára 1937-ben és már ezeknek száma a következő évben majd 29 százalékra emelkedett. Tehát kitűnt, hogy amiért életük legjavát adták a telep hasznának gyarapítására és a részvényesek könnyű parazita igényeik kielégítésére, a munkásoknak most azzal fizetnek, hogy a bizonytalanság, nyomor és a legnagyobb mérvű nélkülözésbe taszítják irgalmatlanul. Egy csekély töredéknek sikerült más foglalkozáshoz jutni, vagy a városból eltávozva más vidéken alkalmazást kapni, de azonban a nagy többség menthetetlenül helyben rekedt és nincsen reményük a menekvésre. Teljesen a WPA bizonytalanságára vannak kárhoztatva, vagy a város alamizsna segélyére, ami bizony nem valami fényes jövő kilátásaival kecsegtet. Hát nem sokkal magaszto- sabb szervezkedéssel bírókra kelni a kapzsi kizsákmányolók- kaL és egy jobb jövő reményében emberi méltósággal küzdeni, mint hányatás-vetésünkbe tunyán beletörődni? (Munkás Szemle)
