Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)

1939-09-09 / 1075. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1939 szeptember 9. | TÁRCA | Az égő város Irta: Hollós Korvin Lajos — Elölről kezdeni? Nem, most már nem lehet elölről kez­deni! — kiáltotta hangosan és' kiugrott az ágyból. A Kiállító Szalon munkásai, akik lihegve hordták fel a képeket ide a nyolcadik emelet magasságába, meghökkenten kapták fel a fe­jüket. — Tessék? — kérdezte az egyik s mert válasz helyett félelmesen mosolygott, a mun­kás zavartan ismételte: — Szól­ni tetszett művész ur? . . . i— Hehe . . . Nem szóltam. Azazhogy . . . mondja, Simon van egy cigarettája? — Hogyne, tessék! — felelte mindkét munkás egyszerre s mialatt a festő cigarettát pö­dört Simon szelencéjéből, az je­lentősen nézett Jánosira, a Sza­lon másik munkására, mintha azt mondaná: hát már itt tart szegény . . . —- Kicsit hideg ez a műterem — mondta Jánosi, fehéren gő­zölgő lehelletébe bámulva. — Hideg? — kérdezte a fes­tő és a kályhára pillantott, mely fagyos, érdektelen közönnyel tátogatta ajtaját, mint egy ásí­tó szájat. — Hehe, persze hi­deg, még nem gyújtottam be, mert . . . nem volt, izé . . . nem volt gyufám . . . Tudja mit he­he .. . adja nekem a gyufáját — mondta, mert Jánosi éppen tüzet adott a cigarettához. Azután az első szippantástól heves köhögőrohamot kapott. A munkások az ágyhoz támo­gatták és Simon gyengéden a takaróba göngyölte. — No már, no, nyugodjék meg, művész ur — mondta vigasztalóan s még szépen a falhoz támasztották a képeket, mielőtt csöndes részvéttel bólogatva betették maguk után az ajtót. Legfelülre “A város”, cimü hatalmas vászna került, az, amelyiktől a legtöbbet várta a kiállításon. Itt festette, a mű­terem ablakában, a nyolcadik emelet magaságából nézve a várost, a gondolkozva pipáló öreg háztetőket, a rozsdazöld fémlemezü kupolákat s a távol­ban fenyegető kormos gyárké­ményeket; majdnem a fél város látszott a nagyméretű képen, minden tarkaságával, ellentété­vel, gondtalan és gondterhelt ábrázatával, osztálykülönbsége­ivel, rangfokozataival — mind­ezt tetőkkel, falakkal, palákkal és téglákkal fejezve ki, vidor és komor színfoltokkal, könnyed és szögletes vonalakkal, élénk és halódó tónusokkal s szinte a szociológia tudományosságával, a zene harmóniájával s az épí­tészet konstruktivitásával .Min­dent beleadott — ahogy mon­dani szokták — ebbe a képbe, művészetét és szemléletét, egyé­ni igényességét és kollektiv fe­lelősségérzetét, ihletét és tuda­tos virtuozitását. Hiába. Min­den hiába volt, az elfecsérelt öt nyári hónap retteftő erőfe­szítése, az önmegtagadás, a koplalás, esztendők készülődése, a rengeteg vázlat és terv, a mindennapi kenyér feláldozása, minden, minden hiába volt. A kiállítás megbukott. Min, min bukott meg? Az emberek ér­dektelenségén? A közönyön? A “viszonyok” miatt? A kritiku­sok felületességén, Igen, a bí­rálatok csak vállon veregették, husz-huszonöt sorokban dicsér- gették ezt-azt a képet . . . de- hát mit is várt? Elragadtatott üvöltést, hasábos cikkeket és szenzációt? ... És vevőket? Vevőket? ma? képekre? . . . . Hehe . . . ezek a képek, ez a negyvenöt vászon, minden jaj- 'gató színével, minden lázas lá- tomsásával csak giccs, béna erőfeszítés, üres technika Ohó, hátha .... S most kezdje elölről? Sem­mitmondó kis csendéleteket fes­sen virággal, jardinettel és vi­zespohárral, két pengőért da­rabját bútorkereskedőknek és képügynököknek? Csak hogy a puszta megélhetése biztosítva legyen? Portrékat fessen fukar kispolgároknak és karikatúrá­kat rajzoljon a kávéházakban húsz és ötven fillérekért? Csak hogy teljen a falás kenyérre, amiért cserébe le kell mondania minden szabad idejéről, fantá­ziája kiélési lehetőségéről, el­mélyülésről, művészi becsvágy­ról, az igazi hivatásról, minden­ről, ami művésszé teszi és meg­különböztetett őt a festészet kontáraitól és iparosaitól. — Nem, most már nem lehet elölről kezdeni! — kiáltja hado­nászva és lerúgja magáról a ta­karót. Hiszen eddig is azért tett meg minden engedményt a kenyérnek, mert hitte, hogy er­re csak addig van szüksége mig kiállhat végre igazi mondaniva­lójával, ezzel a negyvenöt nagy vásznával s különösen a legna­gyobba!: “A város”-sal. Hon­nan venné a hitet, hogy újra elbírjon tiz év megalkuvást, honnan venné a reményt, ha . . ha most két hét alatt összeom­lott tiz évig táplált reménye s birna még tízévi sinylődést a teste? Hohó, le kell számolni mindezzel, a beérkezés örömé­vel, amely uj munkára sarkal, a szanatóriummal, amely uj egészséget adhatna, a megelé­gedettséggel, hogy nem kell többet megalkudni . . . Görcsös nevetés rázza és lá­zas fények táncolnak a szemén. Meg fogja bosszulni magát, meg kell bosszulni a világ közö­nyét, meg kell büntetni ezt az emberiséget, ezt a várost . . . fel kell gyújtani ezt a várost, el kell égetni, egyenlővé kell tenni a porral, miként az iste­nek és a cézárok tették hajdan a kegyelemre méltatlan városo­kat felgyújtották — Ohó! — kiáltja és hirtelenül felül az ágyban sovány arcán forró pir biborlik —, azt mondtad, hogy hideg ez a műterem? Hideg, azt mondjátok? Ohó, hát fel­gyújtom a várost a városotokat és annak hevével fütöm be a műtermet, annak a lángjánál melegszem majd meg! Elpusz­tulok a havas télben, hajlékta­lanul és fejetek felett beomla- nak a tetők, összedőlnek a tűz­falak, a tűzfalak! őrült képek víziója pereg re­cehártyáján. Egyszer már lá­tott hasonlót egy égő francia kikötővárosban. Kiugrik az Agy­ból s a képhez tántorog. Palet­tákat kap fel, tubusokat és zacskókat, színeket kever, lágy okkersárgákat, haragos cinóbe- reket, izgatott karminokat, üszkös szürkéket, lobogó vörö­seket. S nekiesik a képnek, a hatalmas vászonnak, eszelős gyorsasággal, kapkodva és li­hegve, rögeszmés bizotnsággal. Lázas verejték patakzik a hom­lokáról, a hátáról, a melléről; — már melegszik, melegszik! — kiálltja időkint s ledobja magáról a ruhát, az inget, min­dent. Meztelenül ugrál a hatal­mas kép előtt, ide egy láng, oda egy csóva, amoda egy füstosz­lop, — ohó, majd én megmuta­tom! Nincs irgalom! — Közben köhög, köhög, sipolva és zihál­va, mindmélyebbről és mindfáj- dalmasabban s a kiszakadó vér- cseppek a vászonra fröccsennek mintha tüzet okádna a képre. Tűz, tűz! — rikoltja lepedékes hangon, rekedten és sipolva s a biborló vért rákeni a képre, mintegy lázas teste tüzével gyújtogatva a várost. A máso­dik nap estéjén megtántorodik és elejti az ecsetet. Leül az ágyra, rázza a hideg. Magára csavarja a lepedőt, akár egy tógát, festői redők- ben, mint egy római. Azután a kályhához cipeli a képeket, egy­más után, csak azt az egyet, a legfelsőt és legnagyobbat hagy­ja a falnál. Vékony karjai utol­só erőfeszítésével tépdesi, haso­gatja meg a vásznakat s nyom­ja a kályhába. Az asztalon fek­szik Jánosi gyufája, még sze­rencse, hogy elkérte tőle. Nehe­Duluth, Minn. — Az osztály­harc legismertebb foglya, Tho­mas J. Mooney, beszédet tartott a duluthi Armoryban, amelyben szöges ellentétét mondotta a ki­szabadult Mooney mindannak, amit a börtönben ülő Monney állandóan hangoztatni szokott. Nekünk, akik önzetlenül szol­gáltuk kiszabaditási ügyét, ide­genül hangzott az olyanfajta egységnek hangoztatása, ame­lyet azért kellene Mooney sze­rint — megteremteni a mun­kásságnak, hogy megóvja azt a sok áldást jelentő törvényt, melyet a New Deal kormánya Roosevelték alatt a munkásság részére hozott. Fenn áll a széttagolt munkás­ságra az a veszély is — mond A Mooney — hogy a közelgő vá­lasztásokban, egymás ellen fog­nak szavazni és akkor kivannak téve annak a veszélynek, hogy elveszítik a sok politikai előnyt, a társadalombiztosítási törvé­nyeket is amelyek mind a javu­kat szolgálják. Furcsák az ilyen hangok egy jól trenírozott munkás füleinek. Furcsák az ilyen állásfoglalá­sok, de különösen akkor, ha tudjuk, hogy egy olyan ember ajkáról hangoznak el, aki a ka­pitalista osztály “igazságszol­gáltatási” módszerei miatt 22 esztendőt töltött börtönben, a munkásság gazdasági frontján kifejtett tevékenysége miatt: furcsán hangoznak egy szerve­zett munkástól, kinek nem is voltak pártkötelékei. Mooney mást is mondott: zen fog tüzet a vászon, de az­tán ropogva és dohogva lobog, hatalmas lánggal. S kicsap a füstje mérgesen és kormosán, amint a többi képeket gyűrné be a kályhaajtón. Szinte egye­nesen a tüdejében. Irtózatos kö­högés rázza meg s ráomlik a kályhára, véres sugarat öklen- dezve, eszméletlenül. A kicsapó láng elkapja az odahalmozott vásznakat s belekap a lepedő­jébe .... Barátja a kritikus fedezte fel a tüzet. Napok óta nem látták, valakinek illett végre megláto­gatni őt a kudarccal és csőddel végződött kiállítás után. Nem is olyan tehetségtelen, mondták este a kávéházban, mindeneset­re többet érdemelt volna. :Egy megszenesedett holttest és negyvennégy elhamvadt kép­keret maradt az oltás után. Ez a házmester, a tűzoltók, a ható­sági emberek dolga. A kritikus élső rettenetét és elborzadását nem részvét követte; amint le­törölte könnyeit, “A város”-ra esett tekintete. Percekig meg­kövültén állt, majd felkiálltott. A házmester s a tűzoltók kö­vették a tekintetét, de egyet­len szavát sem értették. Nyil­ván nagyon szerethette a barát­ját s kissé megzavarta ez a tragédia — gondolták. De ő nem is törődött velük s mintha el is felejtette volna a festő ha­lálát, lelkendezve, elbüvölten, futólépésben rohant vissza a kávéházba. fintorgatva beszélt a “direktak- ciósokról”, akik bizony igazán önzetlenül, minden hátsó érdek, gondolat, vagy ellenszolgáltatás nélkül, csakis élete megmenté­sén és később a hosszú évek so­rán a kiszabadításán dolgoztak, küzdöttek és fáradoztak. Mint mondotta: kizárólag azért van csensze a duluthi munkásokhoz beszélni, mert California szava­zó polgárai egy olyan embert választottak meg kormányzó­nak, mint Culbert L. Olson. Negyven perces beszéde, csak úgy hemzsegett az olyan kifeje­zésektől, mint a “Mi nagy elnö­künk — a méltóságteljes Wag­ner törvény — politikai egység — és igy tovább. Semmi szándékába nincsen e sorok írójának Tom Mooneynak, az osztály harc volt rabjának a leszólása. Mert hiszen tudatá­ban cselekvésünknek, ha még- egyszer meg kellene hoznunk azt a sok áldozatot, melyet hoz­tunk, akkor sem sajnálnánk an­nak a Mooneynak a kiszabadí­tásáért, aki a tőke és munka harcában a gazdasági fronton esett a tőke bosszújának. Hi­szen Mooney valóban sokat tett a munkásmozgalomért, amely­nek mártírja volt; de ő is csak ember és ember tévedések ellen nincsen biztosítva. Manapság oly könnyű belekeveredni akár az AFL, akár a CIO politikai kombinációba és a reakció ke­lepcéibe, hogy az ilyesmitől amint látjuk, még egy Tom Mooney sem bírta mentesíteni magát. ­XI88671 A hálátlan Mooney hálálkodik ELSŐ DULUTHI NYILAKOZATÁBAN FELKAPASZKODOTT ROOSEVELTÉK SZEKERÉRE

Next

/
Thumbnails
Contents