Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)

1939-12-16 / 1089. szám

6 oldal

BÉRMUNKÁS

1939 december 16.

[fér desTg E K I

Ohio állam kormányzójának meghívására összegyűltek az állam nagyobb városainak laptulajdonosai és szerkesztői, hogy utat-módot keressenek a pénz hiányában megakadt munkanélküli éhezők segélyzése ügyében. Mondanunk sem kell, hogy a tanácskozás egy előkelő szálloda fényes éttermében, dúsan megrakott asztal körül zajlott le. Nem mintha ezt máskép és máshol nem lehetett volna elintézni, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akartak a századok óta meglévő szokástól eltérni. Mert ne felejtsük el, hogy igy volt a múltban és a jelenben is igy van, ami elég sajnos. De, hogy a jövő mit tartogat, arról majd még beszélünk. Tény ami tény, hogy a hatalmak birtokosai akkor érzik magukat a leghatalmasabbnak, amikor a szegénység, a megalázkodás a dolgozók oldalán a legnagyobb.

A lakmározásra felkészült za- báló, akkor fogyasztja az elébe rakott elemózsiát a legjobb étvággyal és legnagyobb élvezettel, amikor az éhezőt az éhség görcse a legjobban kínozza!

A tanácskozást nem éppen az tette szükségessé, hogy az éhezőket miként fogják jóllakatni hanem jobban az, hogy szórakozzanak és tüntessenek mint a szegények jótevői. Na meg az, hogy milyen kicsinyre szabják azt az adagot és mégis elégséges legyen arra, hogy a könyörgésnél tovább ne menjenek az éhezők. Mert tudják, hogy az éhség már sok mindenre kényszeritette az éhezőket. Tán még gondolkodásra is képesek lennének ? Ezt pedig amig csak lehet, meg kell akadályozni! így tették mindég a rendszer haszonélvezői, hisz az a hivatásuk, hogy a mindenükből kisemmizett dolgozókat a sorsukkal kibékítsék. Ezt tették ezen a nevezetes tanácskozáson, a sokat fecsegő, semmit mondó honatyák és az agyakat méte- lyező prostitulált lapszerkesztők és újságírók! A tanácskozás a legjobb hangulatban ért véget. Majd elfelejtettem: egy kérvényt is menesztettek a szövetségi kormányhoz, hogy abból az összevásárolt és elraktározott élelmiszer fölöslegből küldjön egy bizonyos mennyiséget a korpán és almán tengődő clevelandi és akroni éhezőknek.

A nevezett tanácskozással

egy időben jelent meg a szövetségi kormány azon rendelete, amely a farmereknek a jövő évi termelés mennyiségét meghatározza. Ezt a túltermelés valamint a velejáró árcsökkenés teszi szükségessé.

Ha ez nem elég? van még egy kis ráadás! Több ezer dollárra rúg az összeg, amit New York város különböző éttermeiben a megrendelt, de EL NEM FOGYASZTOTT VACSORÁKÉRT KIFIZETNEK!

A félreértés elkerülése végett, idebiggyesztem, hogy nem a proletárok találkozó helyén, mert véletlenül nálunk nem szórakozás az étkezés, hanem szükséglet. Gondolkozzatok almákat szopogató és korpán (amit ők nagy kegyesen kalácslisztnek csúfolnak) tengődő clevelandi és akroni éhezők.

Goodrich Co. által kiadott, “Goodrich Arele” i gyári havi folyóiratban — melyet minden munkás ingyen kap — a következőket olvassuk: “Száz évvel ezelőtt, az általános amerikai lakosnak ötven különböző használati cikk állott rendelkezésére, amelyekből tizenhat nélkülözhetetlen volt. A jelenben ötszáz azon kellékek száma, amelyek rendelkezésére állanak és ezekből kilencvennégy okvetlenül szükséges.” Vagyis nélkülözhetetlen.

A fenti állításhoz semmi kétség nem fér. Igaz. De mégis mintha az évszámokban valami tévedés volna és az általános meghatározás pedig megtévesztő. Még pedig azért, aminthogy mi a modern kornak bérért dolgozói nem kapjuk meg a meghatározott kilencvennégy okvetlenül szükséges kelléket, úgy nem kapták meg a kapitalizmus kibontakozásakori bérért dolgozói sem. Talán a megfordított ja az igaz ... Mi kapjuk a 16 kelléket és majd a dédunokáink kapják meg azt amit nekünk kellett volna megkapni. Ha még a kizsákmányolásra alapozott rendszer akkor is fenn fog állni.

Ha a Goodrich Co., vagy bármely más gyár munkásai követelni merészelnék a fent említett kilencvehnégyes mennyiséget, a nevezett havi folyóiratra való hivatkozással, harcnél- kül nemérne célt legfeljebb csak nevetségessé vállna. Ha pedig harcba menne, amit a társulat ellenállása tenne szükségessé! Egy oly jól megszervezett harcnak kellene lenni, amit még a fővezér és féker John Lewis se tudna leszerelni. Az ily harcnak megvívására csak a Világ Munkások Ipari Szervezete, az IWW van berendezve! Csatlakozzatok hozzá.

Bishof

OLVASD AZ

IndustrialWorkert

TÁRCA

KÉT TUCAT OLLÓ

Irta: ZSIGMOND EDE

A vidéki város pályaudvarán egészen gyanútlanul emelte le két tömött bőröndjét a vonatról. Útközben eszébe jutott ugyan néhányszor egy régi nyár, amikor — még mint főiskolai hallgató — nyaralás és némi fizetés ellenében ebben a városban készített elő valamilyen vizsgára egy nyurga élénkeszü fiút, de ez az emlék annyira elmosódott, annyira jelentéktelen volt, hogy egy-két percnél tovább egyszer sem foglalkoztatta.

Alig egy pár utas igyekezett a kijárat felé, kerülgetve a nagy tócsákat, amelyek lomhán szétterülve egykedvűen fogadták magukba a szomorú esőcseppeket. A vastag felhők úgy terpeszkedtek az alacsony házak fölött, mint maga a formát öltött reménytelenség. Már a megérkezés percében olyan vigasztalannak tűnt a város, hogy nem is lepte meg túlságosan, milyen kevéssé érdekli “solinge- ni acélkollekciója” az érdekelt keserkedőket. Azon csodálkozott volna, ha élénk vásárlókedv és mosolygó arcok fogadják ebben a kopott városban.

Egész délelőtt eredménytelenül mászkált üzletről-üzletre. Egy helyen háromnegyed óráig vizsgálgatták készletét, aztán elküldték azzal, hogy a főnök ur ma csak 3 és 4 óra között lesz benn, akkorra jöjjön vissza; valószínűleg vásárolnak, mert néhány cikk kifogyott.

Rosszkedvűen ebédelt egy olcsó étkezdében; pihent is egy

órát. Délután sem volt szerencséje, egészen apró tételeket vettek csak itt-ott. Két csomagja két oldalt nemcsökkenő suly- lyal húzta lefelé a karját.

Félnégykor- ment be a huszonötödik helyre. (Megrögzött szokása volt, hogy számolta a bejárt üzleteket.) E negyedszázados jubileum alkalmával egy csinos drogéria kevésbé csinos tulajdonosnőjét üdvözölhette. Egy pillanat alatt megtekintette, felbecsülte és tökéletesen kiépített rendszerének megfelelő helyére skatulyázta a feketeszemüveges, klottkötényes asz- szonyt és megállapította, hogy ez jellegzetesen olyan eset, amikor könnyed, közvetlen és egy kissé fölényes hangot ajánlatos alkalmazni, — a rendelkezésére álló “stílusok” gazdag tárából.

— Csókolom a kezét, drága Asszonyom! Engedje meg, hogy néhány percig szerény személyem szórakoztassa. Remek dolgaim vannak, pesti újdonságok, olyan cikkek, kérem, amelyek ma már egyetlen rendes illatszertárból sem hiányozhatnak. Méltóztassék megtekinteni: újfajta körömráspoly, rendkívül praktikus és nevetségesen olcsó. Mosolyogni fog Nagyságos Asz- szonyom, ha meghallja áraimat. Prima minőségű hímző- és körömollókat, elegáns zsebkéseket adok fillérekért. És legyen szabad különös nyomatékkai felhívnom figyelmét e manikűrkészletre; kitűnő ajándéktárgy kecses, hasznos, — hölgyek öröme . . .

Folyton beszélt, rakosgatott, újabb és újabb tárgyakat mutatott, mosolyogva és biztatóan nézett a szemüveg felé és néha elsimitotta homlokáról erősen ritkuló haját. Az asszony növekvő érdeklődéssel figyelte az árut, keresgélt és kérdezősködött s ez már kétségkívül jó jel volt.

— Mi csak megbízható árut vásárolhatunk — csipogta fontoskodva — és úgy látom, ezek márkás holmik. Ebből a hatvanötfilléres ollóból adjon egy tucatot és talán a nagyobbakból is hat-hat darabot.

Megtört a jég! — gondolta a férfi, elmosolyodott és fáradtan leült. Ez a mozdulat másfelé terelte a beszélgetést.

— Sokat járt ma? — kérdezte az asszony.

— Bizony éppen eleget. De végezni akarok itt estig, a nyolcnegyvenessel utazom visz- sza Pestre.

— Ó, Pest! Milyen öröm lehet ott élni. Nincs ott ez a vidéki egyhangúság, ez a szörnyű ese- ménytelenség. Egy más világ. Azért néha én is járok Pesten, évenként háromszor négyszer. Bevásárolni megyek . . .

Az asszony hosszasan ábrándozni kezdett a fővárosról és keseregve panaszkodott a vidéki élet tűrhetetlen unalma miatt. A férfi egy idő után igyekezett visszaterelni a szót kiváló minőségű áruira, de a nő azoknak az embereknek meglepő bizalmasságával, akik évekig várnak hiába valami érdekesebb élményre vagy legalábbis egy gszinte, meghitt beszélgetésre, zavartalanul csevegett tovább, feltárva lassan egész családi életét. Még elhalt szüleiről is beszélt, aztán öccséről, aki most katona, végül pedig a férjét ismertette, aki jó ember, de kétsébeejtően műveletlen és éppen ezért sohasem értheti őt meg.

Kellemetlen — bosszankodott az ügynök magában —, ugylát- szik tévedtem. Valamivel tartózkodóan kellett volna beszélni vele. Mingyárt négy óra, vissza kéne menni a Baross uccai üzletbe. — Az asszony közben már a múltjáról mesélt, aztán egyszerre suttogóvá vált a hangja: rákönyökölt a pultra és egészen közelhajolt legnagyobb titkáról kezdett beszélni:

— Tudja van Pesten egy ismerősöm. Nagyszerű ember, egyetemi tanár. Legidősebb bátyámnak volt valamikor osztálytársa, egyszer nálunk is töltött egy nyarat. Már akkor be- lémszeretett . . . Évekig nem találkoztunk, közben férjhezad- tak, de ő nem felejtett el. Csak nem akart addig felkeresni, amig nem vitte valamire. Mikor azután lejött, már késő volt.

Hogy csillog a szeme! — gondolta a férfi. — Mennyire látszik, hogy hazudik szegényke. De nemcsak nekem, saját magának is. Ezzel az elavult, dohos kis illúzióval védekezik a valóság ellen.

— Azóta, ha Pesten járok,

vár rám a pályaudvaron elkísér mindenhová. Vállas, szép férfi: nem tudom, mondtam-e: az

egyetemen tanít. Minden egyes alkalommal mondja nekem: “Nézze, Eliz, gondolja meg a dolgot.” De hát hiába nincs szivem itthagyni ezt a derék, buta embert. Meg is mondtam neki legutóbb is: Tudja, Béla, a mi életünk . . .

Ekkor történt, hogy a két név említése és talán a nő közelsége, ismerősnek tetsző suttogása egyszerre világosan felidézte előtte régi emlékét, amely ehhez a városhoz fűződött. A nyurga fiút látta és nővérét is, egy húszéves kicsit érzelgő leányt és néhány ártatlan és régen elfelejtett csók is földerengett most emlékezetében. Eliz, Béla, egy itt töltött nyár, minden megegyezik — gondolta derűsen. De aztán kissé meghök- kenve ébredt rá, hogy — anélkül, hogy ő tudta volna — vala-