Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-02-04 / 1044. szám
1939 február 4. BÉRMUNKÁS 5 oldal GEORGES BERNANOS: NAGY TEMETŐK A HOLDFÉNYBEN — A Spanyolországban tobzódó fasizmus minden képzeletet felülmúló rémségeit leplezi le a kitűnő francia iró és publicista müve, melyből az alábbi részleteket közöljük. Az olvasónak tudnia kell, hogy Bernanos nem forradalmár, nem radikális, nem balodali- Ellenkezőleg: royalista, legitimista, a jobboldali “felvilágosodott” reakció embere. De mert tisztességes ember és hazáját igazán szerető francia, nem tudja elhallgatni az igazságot. Bernanos eszme-menete tele van világnézete hibáival, de a spanyol rémségek kinyitották a szemét: a francia álarc mögött világosan látja a kapitalista osztálytársadalom gyilkos vigyorgását. — A szerkesztőség. Egy kis nyugodt sziget fek-^- szik előttünk, amely mandulaés olajfái, szőllői alatt bújik meg. Fővárosa alig nagyobb mint valamelyik francia vidéki városunk. A második főhely, Soller, jelentéktelen mezőváros. A faluk egymástól messze vannak, hegyoldalra ragasztva vagy a síkságon elszórtan’ rossz utak, rozoga- ziháló motorú autók kötik össze őket. Mindegyik falu külön, zárt világ, amely két részre oszlik, a “papos” részre és az “entellektuel” részre, amelyhez félénken csatlakoznak a munkások. Itt van még a kastély ura, akit, egyébként, csak szép napokon lehet látni, de aki ismeri a népet’ s aki a “gonoszokat” komájával, a pappal együtt, már régen nyilvántartja. Na, mindegy. A spanyol erkölcsök simasága okozza, hogy ez a keverék békésen megvan egymás mellett, ünnepnapok estéin együtt táncol. Egyik napról a másikra mindegyik faluban tisz- togató”-bizottság jött létre, titkos, önkéntes törvényszék, mely rendesen igy volt összeállítva: a földesur vagy ispánja- a sekrestyés- a jóságos pap, néhány “megbízható” paraszt és az asz- szonyaik s végül néhány frissen verbuvált phalangista, legtöbb- nyire olyanok, akik csak tegnap óta tértek meg, akik bizonyítékát akarják adni uj meggyőződésüknek s akik részegek attól a rettegéstől, melyet a kék ing és a vörös bóbitás sapka a szegény ördögökbe támaszt. Majorka megtisztításának három elég különböző fázisa s egy előkészítő periódusa volt. Az előkészítés ideje alatt már meg voltak ugyan a tömeges kivégzések, de mert otthon, a lakásokon történtek a privát bosszú jellegével bírtak, amit senki sem helyeselt s amiről csak suttogva beszéltek az emberek. Ekkor megjelent a szigeten Rossi gróf- a tábornok. Az uj ember persze, sem tábornok nem volt, sem gróf, sem Rossinak nem hívták, hanem egyszerűen az olasz fasizta párt funkcionáriusa volt. Egy szép reggelen egy skarlátpiros há- rommotóros repülőgépből láttuk kiszállni. Első vizitje a katonai kormányzónak szólt. A kormányzó és tisztjei udvariasan fogadták. Rossi gróf beszédközben az asztalt öklözte s úgy jelentette ki, hogy ő az olasz fascio szellemét hozta magával. Néhány nap múlva a kormányzó és táborkara börtönbe került és Rossi gróf átvette a Falanx parancsnokságát. Fekete egyenruhája volt, mellén óriási fehér kereszt, úgy autózott faluról-falura, maga vezette verseny-kocsiját- amely után, porfellegben, más autók szá- guldtak, állig fölfegyverzett fa- langistákkal megrakva. A lapok minden reggel beszámoltak a gróf szónoki körútjáról, amelynél Rossi, jobbról a falusi bíróval, balról a pappal, valami rémes majorkai- olasz és spanyol keverék-nyelven, kihirdette a keresztes-hadjáratot. A pálmai olasz hatóság nyilván rendelkezett kevésbé feltűnő munkástársakkal is, mint amilyen ez az óriási vadállat volt- aki egy pálmai urinő asztalánál, az abroszba törülve zsíros ujjait, kijelentett^, hogy ő naponként legalább “egy nőt fogyaszt”. De a külön misszió, amit rábíztak, teljesen megfelelet zsenialitásának. Ez a misszió a terror megszervezése volt. Ettől fogva a különítmények, amiket összeállított- minden éjszaka működtek a falvakban, sőt Palma külső negyedében is. Akárhol gyakorolták ezek az urak lelkes mesterségüket, a kép ugyanaz volt. Ugyanaz a diszkrét kopogás a kényelmes lakás vagy az egyszerű kunyhó ajtaján- ugyanaz a lábdobogás a sötét kertben, vagy ugyanaz a halált jelentő susogás a lépcsőházban, amelyet, túl a falon, valamely szerencsétlen elszorult szívvel hallgat, fülét a kulcslyukra szorítva. “Jöjjön velünk! . . .” Mindenütt ugyanazok a szavak vesznek búcsút a rémülettől tébolyult asszonytól, a kezek reszketve nyúlnak a néhány órával előbb levetett ruha felé s lent az uccán kattog a motor. “Ne tessék a gyerekeket fölverni minek? Ugy-e, szenyor, a börtönbe vitet?” “Perfectamente” — felel a gyilkos- aki néha húsz éves sincsen. Aztán a delinkvens felkuszik a teherautóra, ahol már két—három sorstársa várja, époly komoran, époly rezignáltan, époly üres pillantással ... A teherautó csikorog, nekilódul. Még egy pillanatnyi remény, amig az autó le nem fordul az országúiról. De lefordul, lassít- valami dülőut lyukain zötyög — “Kiszállni!” — kiszállnak, sor- ba-állnak- megcsókolnak egy medalliont vagy a hüvelykujjuk körmét. Bumm? bumm! bumm! — A hullákat az árokpartra fektetik, ahol a sirásó holnap reggel megtalálja őket, szétlőtt fejjel, amely aludt vér párnáján nyugszik. Azért beszélek a sírásóról, mert vigyáznak rá, hogy a dolgukat ne messze a temetőtől végezzék. A biró majd beírja a lakosok jegyzékébe: X, Y- Z, — elhunyt agy- szélhüdésben.” A “tisztogatás” első fázisa négy hónapig tartott. E négy hónap alatt Rossi, az előkelő idegen -aki e mészárlásokért felelős, minden vallásos ünnep alkalmával a díszhelyen ült. Mellette, rendesen, egy pap állt, akit itt szegődtetett maga mellé, feketében, csizmában- fehér kereszttel a mellén, pisztolyokkal övében. (Később ezt a papot is agyonlőtték.) Senki sem merte kétségbevonni az olasz “tábornok” különleges megbízását. Ismerek egy szegény falusi lelkészt, aki alázatosan könyör- gött Rossinak- kímélje három fiatal mexicoi származású nőnek az életét, akikről, a gyónásukból tudta, hogy teljesen ártatlanok. “Jó” — mondta Rossi gróf, aki éppen ágyba készült — “megtanácskozom az ügyet a vánkosommal”. Másnap reggel a három nőt felkoncoltatta embereivel. így- decemberig, a temető körüli utak árkai mindennap megkapták a maguk gyászos aratását a “megbízhatatlanok” szállítmányából. Munkások, parasztok, de polgárok is, patikusok- jegyzők. Mikor egy orvos-ismerősömtől a Röntgen-kép után tudakozódtam, amit néhány nap előtt egyik röntgenológus barátja — egyébként az egyetlen röntgen-orvos Pálmában — fölvett rólam »mosolyogva felelte: “Azt hiszem nem találjuk meg a képet . . . szegény Y-t tegnap vitték sétálni.” Ezeket a tényeket mindenki ismeri. Alighogy ez a tisztogatás be volt fejezve, a börtönökre kellett gondolni. Tessék elkézpelni, mennyire tele voltak. Tele voltak a koncentrációs táborok is. Tele a leszerelt hajók, az éjjelnappal őrzött komor pontonok is- melyeken, túlzott óvatosságból, mihelyt leszált az éjszaka, végigsuhant egy reflektor fényének ecsetje, amit éjszakánként az ágyamból láttam. Szóval : megkezdődött a második fázis: a börtönök tisztogatása. A gyanúsak nagy részét, férfit és nőt, nem Ítélhette el a haditörvényszék, mert a legkisebb kimutatható bünük sem volt. Elkezdték őket csoportonként, lakóhelyük szerint- szabadon bocsátani és hazaszállítani. Aztán, félúton, az autó-rakományokat a temető-árkokban adták le. Tudom, hogy ... Ne folytassam? Hogy hány halott? ötven? Száz? ötszáz? Én a számadatokat a pálmái különítménynek egyik vezetőjétől kaptam. De a nép más számokról tud. Mindegy. 1937 március elején, hét hónapi polgárháború után, a gyilkosságok számát háromezerre tették. Hét hónap: két- száztiz nap- ez tizenöt kivégzést jelent naponként. Szabadjon arra emlékeztetnem, hogy az egész sziget, egyik végétől a másikig, két óra járás. Egy kiváncsi automobilista könnyen megnyerte volna a fogadást, hogy naponként végignézi tizenöt megbízhatatlan fej szétlocs- csanását. Ezeket a számokat a pálmái püspök őexellenciája is ismeri. Nehéz ezt olvasni, nemde? De leírni is nehéz. S még nehezebb volt látni és hallani. Mi, a feleségem és én- keményén tartottuk magunkat, nem dacból, nem is azért, mert talán mégis azt reméltük, hogy segíthetünk — hiszen nem segíthettünk —, hanem inkább mély szolidaritásból a derék emberek iránt, akiknek a száma napról- napra nőtt- akik ismerték reményeinket, illúziónkat, s akik lé- pésről-lépésre hátráltak a bizonyoság elől s végül osztották aggodalmainkat. De ők nem voltak szabadok, mi szabadok voltunk. Fiatal falangistákra gondolok és öreg papokra: ezek közül egyik vigyázatlan szavakat, ej tett el s ezért, nekiszeg- zett revolverrel, egy liter ricinus olajat nyelettek vele. Ha balodali emberekkel érintkeztem volna odalen, lehet hogy tiltakozásuk olyan reflexet váltott volna ki belőlem, amiket nem tudtam legyűrni. De a csalódás, a szomorúság, a szánalom, a szégyen szorosabban fűzik össze az embereket, mint a felháborodás vagy a gyülölség. Az ember reggel idegesen ébred- kimegy és az uccán vagy a kávéházban, a templom küszöbén találkozik valakivel, akiről azt hitte, hogy a mészárlók pártján áll s az hirtelen, köny- nyes szemmel mondja: “Nem bírom! Nem bírom tovább, amit müveinek!” Arra a polgármesterre gondolok, egy városka polgármesterére akinek a kútba rendzetett be búvóhelyet a felesége. A szerencsétlen minden kis zajra összehuzódott a fülkéje, mélyén, néhány méternyire a viz színétől. December közepe volt- mikor kihúzták onnan, láztól vacogva. A temetőbe vitték és golyót küldtek a hasába. S mert nem sietett meghalni, hóhérai, kik onnan nem messze ittak, a pálinkás fiaskóval kezükben, már félig részegen visz- szamentek hozzá. Az üveg nyakát a haldokló torkába nyomták s aztán az üres üveget szétzúzták a koponyáján. Ismétlem, hogy ezekről a tényekről mindenki tud. Nem félek a cáfolat- ■19) (Folytatjuk) TÁNCMULATSÁG ÉS SZIN- ELŐADÁS NEW YORKBAN. Az IWW és a Modern Színkör február 11-én szombaton este fogja rendezni rendkívüli érdekesnek ígérkező MULATSÁGÁT a Bérmunkás Otthonban, 1351 Third Ave. Ez alkalommal színre kerül, DÁMÁKAFALUBAN Török Rezső nagysikerű vig- játéka, a legjobb műkedvelőkkel. Vendégszerepelni fognak, Vámos Vilmos és Fisher Kálmán színművészek. Előadás után Lovász union zenekara mellett TÁNC! Belépti jegy 35 c. Kezdete 8:30-kor. Ne maradjon magyar ház Bérmunkás Naptár nélkül
