Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-06-17 / 1063. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1939 junius 17. KIÁLLÍTÁSI élmény Irta: ERDÉLYI FERENC nezuhanjon banalitásokba, ne«" legyen túl szerény, vagy ne legyen pöffeszkedő. Nem lehet egyszerűen felsorakoztatni a történések sorrendjét, mert nincs semmi értelme, nem lehet azt sem megírni, hogy az ismeretlen feketekalapos hölgy a megnyitón milyen lehetetlen kérdésekkel állott elő a művészettel kapcsolatban, hogy X megígérte, hogy mindent megtesz, hogy Y holnap legalább 10 vevőt hoz, hogy A el van ragadtatva tőlem, de ezen a képemen túl nagyra sikerült a fej, hogy “B”-é szerint nem szabadna rajzolnom csak mindig festenem, C szerint viszon csak rajzolnom kellene, hogy O, nem hiszi el, hogy csak 35 éves vagyok, hiúságból biztos fiatalítom magam, hogy képeim jók csak az aláírásommal baj van, nem elég szerények vagy túl szerények betűimnek alakja a képeim sarkában. Dolgok amiket meghall az ember, szófoszlányok amik a festő füléig eljutnak, amikre tényleg válaszolni kellene, nem lezárt mosolygós maszkkal kierőszakolni egy sablonos vigyort, mert meg kell élni, el kell adni, át kell váltani a vásznakat festékre, modellre, házbérre, vajra, cipő- sarkalásra vagy mosoda-számlára. Talán meg lehetne írni egy őszinte vallomást, megmutatni az embernek magát mint nagyitó alatt egy felszakadt sebet, de sajnos az irás még nem jutott el egy ilyen sommás őszinteségig, még nem merték papírra róni a teljes tiszta érzéseket, fennt említett anyagi okokból. Charles Baudlaire szerint a leírhatatlan a kimondhatatlan nem létezik, csak még nem írták le, nálam se megfuta- modás ez a valóságtól, csak nem tudom úgy leírni, hogy egyensúlyban maradjon és elfogadható legyen. Ellenben van egy élményem, ami a kiállításom alatt történt meg velem, amit feltétlen meg akarok írni és amiért hálás vagyok Göndör Ferencnek, hogy helyet ád a lapjában. Az élményem alapja, egy régi adósságom, európai adósságom, állandóan éreztem, hogy tartozásom van, amit úgy ahogy ki kell egyenlíteni. Odaát Európában minden valamire való gondolkodó iró, költő vagy festő, aki magában hordja a kor lelkiismeretét, utat próbált találni, hogy a loyalista Spanyolország hősi szabadságharcában részt vehessen. André Malveux a könyvein keresett pénzből repülőgépeket vásárolt és maga is mint pilóta védte Madridot, és megírta a történelemnek a kor legnagyobb époszát a spanyol nép önfeláldozását az “Espoir”- ban. A francia művészek, irók által gyűjtött élemiszereket, kötszereket, orvosságokat hatalmas teherautók vitték hosz- szu sorban Párisból Madridba, Teruelbe, Guenicaba. József Atilla az utolsó legszebb verseskötetébe a “Nagyon fáj”-ba sírfeliratot komponált egy elesett spanyol katona sirmargójára. Róbert Capa drága kis barátom a nagyszerű fényképész a legnagyobb értékét a feleségét vesztette el a harcban. Rengeteg nevet kellene felsorolnom, Európa, Amerika legjobbjait, de nincs rá helyem. Hányszor éreztem, hogy tenni kellene nekem is valamit. Az, hogy megfestettem én is Madridot, hogy állandóan bennem élt a tragédia, tudtam, hogy kevés, tudtam, hogy tartozom, adós vagyok. Most a kiállításom alkalmával bármilyen kis alapon, de alkalmam adódott egy részt törleszteni. Felajánlottam a “Madrid” című festményemet a menekült spanyol gyerekek alapjának. Itt kezdődik az élményem. Felmentem a Szindikátus helyiségébe, lift vitt fel, nem tudom hányadik emeletre, nehéz meleg nap volt, a liftben mindenki izzadt, mindenki homlokán csurgott a verejték. Ezt azért irom le, hogy minél plasz- tikusabbá váljon az élmény. A helyiségben amikor beléptem a liga emberei ingujjra vetkőzve ebédeltek. Dél volt. Zsúfolt iroda, az asztalokon nyomtatványok, papirpoharakban kávé, tea, papírszalvétákon sonkásma jonézes szendvicsek. A falakon fényképek, dolgozó “mosolygó” alvó, kis spanyol gyerekekről, akik átmenekültek és most a francia, spanyol határmentén Itxassuban, Ustaritz- ben, Bayonneban, koloniás telepeken az amerikaiak, a franciák és az angolok szerető jóvoltából, egy félig-meddig eltűrhető életet élhetnek. A fényképekről csillogó szemű buksi fejek néztek le rám. Elmondtam a mondókámat, az egyik ligatag nagyszerűen beszélt spanyolul, könnyebben megértettük egymást. Beszélegtésünk közben a spanyolul értő ur egy nagy, vastag papírtekercset ad a kezembe, hogy nézzem meg. Sok, sok rajz volt a tekercsben, iskolai füzetlapokra rajzolva. A kolóniában élő 6—8—10 éves menekült spanyol gyerekek rajzai. Itt kezdődött az élmény, amihez hasonlót csak Francisco Goyának a háborús borzalmakat feltáró rajzai előtt éreztem. Goya a karcait “Descarte de la Gueriá”-nak nevezte el, öregségéig rejtette őket, nem is merte megmutatni, csak amikor Bordeux-ba menekült hozta a nyilvánosság elé és a bikaviadalokról készített karcaival együtt a végrenedeltében gyermekeire hagyta mint egyetlen vagyonát. A gyermekek rajzai még Goyáénál is szugesztiveb- bek voltak, éppen azért mert primitiv kezek csinálták. — Goya nagy müvén, ethikai és esztétikai kultúrája, előadásának nemessége puhítja a borzalmakat a geniális előadás által. Néztem a rajzokat és elfeledtem, hogy meleg van, hogy pa- pirpohárban kávé van az asztalon, mellette félig megevett szendviccsel, elfelejtettem mit akarok, miért jöttem fel. Ezt az élményt igazán csak festő érezheti, aki olvasni tud a vonalakból, akinek beszélni kezdenek az ábrák. Az egyik irkalapon gyerekfantáziával egy ut van rajzolva, ami egy erdőn vezet keresztül. Minden kezdetlegesen egy síkban, még hiányzik a tér, a formatakarás. Az utón teherautó halad, az autóban gyerekfejek, az autó körül halott alakok, az égben fennt egy repülőgép, ahogy bombát dob. A bomba esése egészen a földig szépen meg van jegyezve egy szaggatott merőleges vonallal. A leesés pontján füstfelhő. Színes krétával ki van pingálva a kis rajz. Aláírás is van a rajz alatt bizonytalan cirkalmas gömbölyű gyerekirással a név és magyarázat. Az irás úgy szól ‘ Útban a francia határ felé, amikor a bomba megölte anyámat”. Csak ennyi, de azt hiszem ennél borzalmasabb dokumentum, ennél szörnyűbb vizió még nem került ki normális gyerekkézből. Lehet, hogy születésüktől deformált, aberált gyerekek már rajzoltak megdöbbentő dolgokat, de egészséges kis nyolc éves gyerek még nem, az biztos. Merőleges volnál bomba útja, ákombákommal, egy halott szépen kiszínezve piros ceruzával a vér. “A bomba megölte anyámat”. Gyerekirás, gyerekrajz, 1938-ban nyolcéves gyermeknek a rajza. Minden kis rajz egy dráma, amit ha Goya lefest vagy Gorkij vagy Arcübasev leír, a finom gyomruak társadalma rögtön kinevezi szadistának. Minden rajzon a modem kor legnagyobb vívmánya, az ember legnagyobb ellensége, a gyerekek rettenetes félelmének tárgya: a repülőgép. Repülő rajok, bombázások, éjjeli támadás, fényszórók vonulnak végig a kisdedek rajzain. A repülőgép a legnagyobb lidércnyomás. Repülőgép, erdők, városok, pálmák, folyók, tengerpartok és falvak felett. Szörnyű lelkiismeretlen, barbár kort élünk, mert megengedjük, hogy gyermekeink minden védelem nélkül, menekülve, bújva átélhessék ártatlanul a tömeghalál borzalmait. Reprodukálni kellene ezeket a rajzokat, lefordítani a magyarázatokat a világ minden nyelvére, el kellene küldeni minden apának, anyának amíg nem késő, hogy öntudatra ébredjen, hogy megdermedjen a valóságra, hogy magához szorítsa gyermekét, hogy harcoljon a gépfegyver, a repülőgép, a bomba ellen, nehogy egy napon a saját magzatja, valami idegen helyen, árván, kegyelemkenyéren és kegyelemtejen élve ilyen heirogli- fákat rajzoljon egy kis irkalapra. Ez már a kor kegyetlenségének a paroxismusa ez a legfőbenjáróbb bűn, hogy ártatlan kisdedek a szüleik halálát rajzolják le, mint átélt eseményt. Göndör Ferenc élményt kért tőlem és én megírtam a legszomorubb, legtragikusabb élményt 1939 május havában az első amerikai kiállításom alkalmával, amikor egy régi adósságom egy kis részletét akartam törleszteni. Tudom, hogy lesznek, mert mindig vannak érzéktelen agyú stiliszták, akik majd a mondataim szerkezeti hibáit bírálják meg, akik majd ajkbiggyesztve sújtanak, hogy stílusomból hiányzik a szintaxis a mondatszerkesztésem nem eléggé raffinált, mint ahogy nem eléggé raffináltak a festményeim sem. Ezek az urak bo- csásanak meg, üzenem nekik, hogy ők a boldogok, mert megtudnak állni a stílusnál egy szin kecsességénél, de sajnos mikor ezt az élményemet leírtam, nem volt időm vigyázni a toliamra, mert megzavart a megmaradó látomás, hogy New Yorkban egy bérpalotának talán a huszadik emeletén sajtos szendvicsek között azt olvastam egy gyermekrajzon, hogy “Útban a francia határ felé, amikor egy bomba megölte az anyámat”. New York, 1939 május 22. Ez az irás, mint az olvasó is láthatja, az “Ember” cimü lapban látott napvilágot. Szószerinti átvételével, elsősorban az olvasóra gondoltunk, mert az irás megörökitésre és berámá- zásra érdemes. De nagy elégtétellel regisztrálni kívántuk azt is, hogy végre akadt egy magyar intellektuel is, aki szépit- getés nélkül, kijött az igazi szinnel és bemutatkozott az amerikai magyarság előtt, oly emberként, mint akinek vannak mondanivalói és mi több EL IS MERI MONDANI — Szerk. ALKALMAS MÓDSZER A SZERVEZET ELPUSZ- TITÁTÁSÁRA Egy angol polgári lapban az olvasóktól beérkezett levelek rovatában olvastam ezen “epés” megjegyzést és mivel az IWW magyar tagjainak is időszerű ilyen útbaigazítást olvasni, ide illesztjük. “Akinek nem inge, ne vegye magára.” “Ne jelenj meg a szervezet gyűlésen, de ha mégis: jelenj meg későn. Hagyd el a gyűlést, mielőtt véget ér. A napirenden levő tárgyhoz soha ne szólj hozzá; várj amig elhagyod a gyűlés termet. Amig a gyűlésen vagy, szavazatoddal járulj hozzá mindenhez amit tenni kell, aztán menj szépen haza és ne csinál semmit. Másnap találj hibát azokban, akik tesznek. Élvezz minden előnyt, amit a szervezet nyújt, de a szervezetnek ne adjál semmit.” MEGBOLONDULTAK Az “összetartásból” látjuk, hogy az eszét vesztett intéző- ség, felfüggesztette a new yor- ki 1-ső osztályt, mert azok tagjainak többsége nem volt hajlandó Fishbein és Vaszkó munkástársak kizárását tudomásul venni. A múlt hónapban, Zeiger ügyvédnek, költségekre 75 dollárt utaltak ki. A fiskális szerintük, bizonyára jobban “megérdemli” mint a nemzetközi munkásmozgalom. A BÉRMUNKÁS az egyetlen forradalmi lap, mely magyar nyelven jelenik meg. Terjesztése forradalmi kötelesség, amit csak forradalmároktól várunk el. “Az Ember” szerkesztője felszólított, hogy írjam meg a benyomásaimat, az élményeimet a kiállításom alatt történtekről Milyen visszhangra talált a picturám, hogy fogadta a sajtó a képeimet, röviden, hogyan látja egy európai festő a bemutatkozását saját magán keresztül. Göndör Ferenc jól tudja, és tudta, hogy erre nagyon nehéz felelni, szinte lehetetlen, hogy az irc
