Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)
1938-07-30 / 1017. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 julius 30. A magyar munkások vámszedői — NEW YORKI LEVÉL — Közel két éve annak, hogy a magyar kommunisták nagy moguljai ebben a felhőkarcolókról hires világ-metropolisban kiadták a jelszót, hogy egységfrontot és egységfront lapot kell teremteni. Nem lévén egészen tisztában a céllal elhatároztam hogy csendes figyelője leszek az eseményeknek, mert ha a cél őszinte és becsületes, akkor nekem is, meg a többi munkástársaimnak is ki kell vennünk részünket az építő munkából, hogy a fasizmus terjedését egy erős mozgalommal megakadályozzuk. Amióta a kommunista központot a magyar téren ismét New Yorkba helyezték át, megfigyelésem még éberebb lett, mert sejtettem, hogy valami uj trükk van a dologban és úgy az egységfront, mint az egységfront lap, mely az “Amerikai Magyar Világ” névre hallgat, de abban a táborban és azoknak az embereknek körében, akik köréje csoportosultak, még hire sincs az egységfrontnak. Ma már itt mindenki tudja, hogy az egész nagy hü-hó mögött semmi és senki más nem áll, mint a szereplési viszketegség- ben szenvedő Fehér József “elvtárs” és néhány cimborája, akiknek sem a lap, sem az egységfront, de még maga a mozgalom sem fontos, de nagyon fontos tényező az, hogy egyéni hiúságuk kellő legyezgetést kapjon. Hogy ezt elérhessék, tele kellett bluffolni az amerikai magyar munkásságot az egységfront és egységfrontlap meséjével. Nem azért, mintha azt őszintén és becsületesen óhajtották volna megteremteni, hanem elsősorban azért, hogy legyen hol vezéreskedni az úgynevezett bábuk felett. Másrészt pedig azért, mert ebben az akcióban egy uj mezőt véltek feltalálni, hogy a munkásságtól a verejtékkel megszerzett és nagyon sokszor önma- guktól megvont centeket elszedhessék. Ezek az úgynevezett “elvtársak” semmiféle kockázattól nem riadtak vissza (persze nem a sajátjukról van szó, hanem a nehezen robotoló munkásság centjeiről), hogy a lapkiadó, lapszerkesztő és ügyvezető igazgató fényében sütkérezzenek. Gépeket, melyekre ezreseket fizettek be a magyar proletároktól összekoldult, vérrel kiizzadt centekből — egyszerűen otthagyták Clevelandban, amint azt New Yorkban tették, amikor Clevelandba kellett menni- ök. Itt,New Yorkban újra ezreseket (ugyancsak a munkásoktól elszedett centekből) fizettek be gépekre, hogy legyen mit visszadani a cégeknek, mert csak levegő volt az a tőke, amiről ezek az “elvtársak” dudo- rásztak, mielőtt az “Uj Előrét” lehozták New Yorkba és az “Amerikai Magyar Világ” köntösébe öltöztették. Tehát ameri- kaiasan szólva: bluff volt az egységfront, bluff volt a beha- hangozott tőke és bluff maga az egységfrontlap is. Természetesen megtudtam olyan dolgokat is, melyek megfelelnek a valóságnak. Igaz például az, hogy az alkalmazottak és munkások bérét nem fizetik meg, amit legjobban bizonyít az, hogy az egyik itteni alkalmazójuk — saját bevallása szerint — három bankban is lefoglaltatta pénzüket, hogj a fizetését megkaphassa. Bronx- ban egy “elvtárstól” hallottam, hogy egy távoli városból való alkalmazottjukat letették és pénz nélkül hagyták visszamenni előbbi városába, amikor több mint kétszáz dollár hátralékos fizetéssel tartoznak neki. Nem bluff az sem, hogy az egész dologban az volt a főcél, hogy uj gyűjtési lehetőségre tegyenek szert. Emellett bizonyít az a tény, hogy a közelmúltban, mikor a kilencéves gazdasági válság terhe alatt nyögő munkások centjei gyéren kezdtek befolyni, útnak indították Deák Zoltán (akinek mellesleg megemlítve Grád Zoltán az igazi neve) ügyvezető urat, hogy a magyarlakta városokba személyesen próbálja a gyűjtéseket fokozni, esetleg (behajthatatlan) kölcsönöket felhajtani az egységfront meséjével. Ezeután könnyű megállapítani, hogy az egységfront és egységfrontlap nem egyéb, mint kitalált mese, mely a magyar munkásság örökös vámszedője lesz. Meddig fogja ezt tűrni az amerikai magyar munkásság? Hajnal János Ezen cikk bevezető közleménye egy sorozatnak, melynek Írója nagyon közel került és állott a “Betyár Világ” húsos fazekához. Információit mint nagyon közeli szemlélő és beavatott ember szerezte meg és nincsen kétségünk azoknak hitelessége iránt. Mi Hajnal Jánost jól ismerjük s, hogy ő viszont jól ismeri azokat, kiket cikksorozatában tollhegyre vesz azt a célt kell szolgálja, hogy azok is megismerjék a vámszedőket, kik hiszékenységük folytán áldozataik és vak követőik. Szerk. Mosókonyhában A gyökérkefe sir a teknő deszkáján és az üstbe meg fő fehérre minden rongydarabka a szennyet mosó szappanos habba. Eres kezükbe rózsákat csip a lúg és mégis mindenik vig. Nem rabjai a fájdalomnak, a fájdalomban is dalolnak. Szivük az én keblembe’ dobban, szavuk az én ajkamon lobban szólásra, értük s mindnyájukért, kik nem tehetnek semmit magukért. Csak néha sikoltnak fel éjjel s az ereikben szenvedéllyel lobog a vér s’ lázukat mérik . . . s felköhögnek egész az égig. Mátyás Ferenc NEMZETKÖZI PIKNIK. Az IWW. Olasz nyelvű lapja, az II Proletario javára, vasárnap 1938 julius 31-én d. e. 10 órai kezdettel, a Brooklyni ULMER PARKBAN (25 és Crop- sey u.ccáknál) Nemzetközi pikniket rendeznek az IWW. olasz tagjai. Lesznek nagyszerű szórakoztató játékok. Kötélhúzás, zsák- bafutás, bazár, tojás futás, gyermekjátékok és minden, amivel mindenkinek szórakozása biztosítva van. Nagyszerű zene és tánc éjfélig. Belépő dij 50 cent. Jegyek elővételben kaphatók a Bérmunkás Otthonban és a magyar munkástársaknál is. (1351 3rd Ave.) Útirány: Vegyék a B.M.T. West End feliratú subwayt. Leszállás a 25th Avenuenál. Munkástárs, hány uj előfizetőt szereztél e héten a “Bérmunkásnak? TÁRCA A szegény ember Irta: Ákosfalvi Helén ömlött a forró napfény. A levegő remegve áramlott a dülőu.t végén, mintha ki akarna menekülni ebből a tüzes világból. A gabona izzott és vakított aranyló fényével. Messzebb a major fehér falai villogtak és tikkadt akácok rázták busán poros leveleiket. Még a bogarak sem zsongtak, csak a fáradhatatlan fecskék cikáztak csiripelve. A csend nagy volt. Néha kasza csendült vagy roszogott a fenő- kövön. Senkinek sem volt kedve beszélni. A férfiak kezében nyikorgott a kasza nyele az izzadtságtól, a nők hajlongó derekán facsaró viz volt a ruha. A nap apró sugár-haj itódárdái égetve döfdös- ték a tarkót. Böröcz András előtt hirtelen nagyot fordult a föld. Tyü, most egyenesen a pokolig esik? Nagyot nyelt a levegőből. No, jól van . . . Csak megszédült egy kicsit. Pedig túl vannak már a delelőn, nem lesz megállás egész a sötétedésig. És még meg sem csillant a nap első pi- rossága a földön, már fölkeltek. Sietni kell, rossz időt jósolnak. Keresztekben legyen minél hamarabb a búza. Ez volt a parancs . . . — Héj András bácsi! Megyünk-e mán? Nézze hun járnak a többiek! Csak ne papujj! —riadt a kettőzőj éré. — Menünk hát! Mi bajod van vele . . — Hát semmi, na! De mijjen maga máma . . . Máj megmondom a Rozi nénémnek. — szipogott a lány. — Csak isze azt merd! Levágom a lábod ujját — fenyege- tődzött Böröcz. v De szörnyen meg volt ijedve. Mi lesz, ha felesége megtudja, hogy ezzel a nyaffadt rokonlánnyal igy beszélt? . . . Morgót valamit magában de halkan, hogy meg ne lehessen érteni s nekihajolt a munkának. Villant, suhant a kaszája, lassan utolérte a többieket. Persze, megéri ő még a maga kenyérit. Tud annyit, mint a Csoszogó Horváth fia, pedig annak ugyancsak nagy a pofája! De azért titokban előre kémlelt. Mikor lehet már fölegyenesedni és megroppantani fáradt derekát ? Meg a kaszát is meg köl- lene fenni . . . Fejében zúgott az álmatlanság nagy harangja. Szeme kínosan hunyorgott bele a tündöklő kék levegőbe, amelyet csikósra hasogattak az utszriin meredező jegenyék. De nehezen bírja máma . . . Az aratók zegzugos sora lassan közeledett a sor végéhez, amin túl a káptalani kukoricaföldek végtelen táblája susogott a langyos, bágyadt szélben. Végre eljutott a dülőuthoz. Egy percre mindenki megállt, hogy letöröljék a csípős, bőséges verítéket, amely a hajuk tövéből csordult le s betolakodott a szájukba is. — Aj, de meleg van . . . sose vót még ijjen — lihegte a rokonlány. — Nem hát, ezt neked találták ki — dünnyögte Böröcz. A tokmánybán is egész forró volt a viz, csoda, hogy egészen ki nem száradt. Nagyot fújva vette elő a követ, arról azonnal elillant a nedvesség. Lassan fenni kezdte a kaszát. Egy bolond légy kétszer, háromszor is elröppent a szeme előtt. i Azt sem tudta szinte, hogy káprázat-e vagy valóság De valóság volt az! Mert hirtelen rárebbent a Böröcz orra he-' gyére. Bosszankodva legyintett feléje s ezzel a mozdulattal kicsúszott a kezéből a kő. Káromkodva hajolt utána . . . És éles sikoltással pattant vissza. A forró csend megtelt iszonyú fájdalmának hangjával. Akik már dolgozni kezdtek rémülve rohantak hozzá. Igyekeztek az arcába nézni, de két kezével befedte. Ujjai közül vér és bőséges könny ömlött. Néhány percig nem tudták, mi történt. Hasztalan kérdezték, i Böröcz csak tántorgott és nyögött valami végtelen, elviselhetetlen kínnal. Egy megrettent kutya futott az utón . . . Újra csend volt . . Végre az egyik marokszedő elszörnyedve mutatott egy szalmaszál csonkjára, amely diadalmasan, keményen meredt fölfelé s egy súlyos vércsepp csúszott végig rajta. — Kiszúrta a szemét! Jaj istenem ... mi lesz most . . . iái nekem . . . Böröcz hirtelen kiegyenesedett, levette egyik kezét az arcáról .Rálépett a szalmaszálra és fölvette a követ. Visszadugta a tokmányba. Barna sovány arcán sápadt, közönyös mosoly suhant át. Nyugodtan felelte: — Ne óbégassatok! . . . Szegényembernek egy szem is ölég. Munkástárs — hány lejárt előfizetést ujjitottál meg e héten?
