Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)

1938-11-19 / 1033. szám

6 oldal

BÉRMUNKÁS

1938 november 19.

A hajó süiyedf, a patkány menekült

— NEW YORKI LEVÉL —

Remélem, hogy úgy a szerkesztő munkástárs, mint a “Bérmunkás” olvasói meg fognak bocsátani, hogy már hosszabb idő óta nem adtam élet jelt magamról, kedvelt lapunk, a “Bérmunkás” hasábjain. De ebben az eszeveszetten tomboló világban úgy vagyunk, hogy a kenyérkérdés sokszor lefoglalja az ember minden pillanatát olyannyira, hogy még a saját szellemi táplálkozására sem jut ideje. Úgy voltam én is az utóbbi hetekben, mert

<y>---------------------------------------------------------nekem is addig kellett ütnöm a vasat, amig meleg volt, mert bizony elég hosszú ideig bizonyult hidegnek.

És különben is úgy éreztem, hogy nem helyes elébe vágni az eseményeknek, amelyek úgy is rohamlépésben haladtak előre és feltartózhatatlanul a megsemmisülés felé vitték a magyar komunázik (ezt a nagyon találó uj szót a Bérmunkásból tanultam) legnagyobb vállalkozását, a rózsaszínre festett és most fekete gyászlepellel bevont, egységnélküli egységfront napilapját, amely a magyar munkásságra nézve káros, egyévi evickélés után, a bábák tudatlansága és a főbába tudatos rosszakarata következtében jobblétre szenderült.

Eszem ágában sincs nekrológot írni, mert hive vagyok annak a latin közmondásnak, hogy: Sic mortuis nis nisi bene. (A halottakról vagy jót, vagy semmit). Viszont úgy a bábák, mint a főbába — sajnos — még életben vannak, tehát a velők való foglalkozás nem jelent kegyeletsértést. Sőt hasznára válhat az amerikai magyar munkásságnak, ha megtudják, hogy kit terhel a felelősség a proletá- riátus ezen óriási vesztességéért. Mert igy a jövőben legalább őrizkedhetnek az ilyen lelketlen vámszedőktől, akiknek éveken át kitartó fejőstehenei voltak abban a szerencsétlen tévhitben, hogy a munkásmozgalom oltárára hoznak áldozatot.

Nézzük meg közelebbről, hogy tulajdonképpen mi is történt ? Amikor arról volt szó, hogy a magyar komik feladják az “Uj Előrét” és helyébe megindítanak egy egységfront napilapot New Yorkban — amint azt előbb is megírtam — éber figyelemmel kisértem a mozgalmat. Annak idején több elvtárssal tartottam fenn éirntkezést, akik által minden mozzanatról értesülve voltam. így megtudtam azt is, hogy amikor a new yorki bábák nem tudták előteremteni a szükséges pénzt a New Yorkba való költözésre és az egységfront lap megindítására, a clevelandiak elhatározták,

hogy mindaddig, amig a szükséges pénz nem lesz együtt, nem költöztetik az “Uj Előrét” New Yorkba.

Annak idején magam is helyeseltem ezt az álláspontot, mert bár nem ismertem az “Uj Előre” clevelandi helyzetét, de mindenesetre szilárdabbnak tartottam, mint a bizonytalan, sőt nagyon is kétséges new yorki lehetőségeit. Ezt meg is mondtam itt az elvtársaknak, akiknek ez nem nagyon tetszett, mert ők mellőzve minden logikát, minden lehetőséget, nem törődve az óriási kockázattal, minden áron itt akarták látni a lapot, mert közülük egyeseknek jó dzsábot ígért a főbába, Fehér József “elvtárs” ur. Már akkor világos volt, hogy Fehér “elvtárs” ur ebből a mozgalomból is személyi presztízs kérdést csinált, ahol nem volt fontos, hogy ez milyen következményekkel járhat, mert ő előtte csak az játszott szerepet, hogy az ő akarata érvényesüljön.

Akkor tudtam meg azt is, hogy amikor Fehér “elvtárs” ur megtudta a Clevelandiak határozatát, nyíltan szabotálással vádolta meg clevelandi elvtársait és hogy nagyobb nyomaté- kot adjon személyi presztízsének, hívei előtt azt a kijelentést tette, hogy ha ez a vállalkozása nem sikerül, golyót röpít a fejébe. Én akkor mosolyogva azt mondtam az elvtársaknak, hogy ha ez Fehérnek feltett szándéka, akkor már is előkészítheti revolverét mert egész biztos hogy szüksége lesz rá. És ez a tréfa jóslatom ugy- látszik valóra vált.

Amikor itt nyiltan kezdték beszélni hogy a Magyar Világ beadta a kulcsot eszembe jutott Fehér József “elvtárs’ ur nagyhangú kijelentése és idegesen kezdtem böngészni a lapokat, hogy lássam mikor váltja be a főbába fenyegetését. Azonban ugylátszik mégis csak többre becsüli azt a rongy életet, mint a prolik pénzét, mert az életet már nem lehet visszavenni, ha már egyszer eldobtuk, de a proliktól még mindig lehet pénzt kisajtolni. Tehát nemcsak, hogy nem röpített golyót a fejébe, hanem mint a sülyedő hajóról a patkány, úgy ő is ellógott New Yorkból, hogy a hajó elsüllyedésnél ne legyen jelen. Talán uj gyűjtési akció érdekében járja az országot, mert hogyan is lehetne elképzelni a magyar komunázik felkent és papok által szentesített apostolát gyűjtés nélkül.

Valószínű, hogy megint a frázisok halmazát fogja oda vágni vak és süket követőinek arcába, akik esetleg újra fognak kezdeni tejelni a komunázik oltárára, mert ott bizony nem sokat számit egy hazug kijelentéssel több vagy kevesebb. De ez a tényen nem vátoztat. A patkány kirágta a hajó fenekét, a hajó elsüllyedt, de a patkány elmenekült.

Hajnal János.

TÁRCA

Szilvalekvár

Irta: F. Rácz Kálmán

Az öreg Mogyoró megmosta kezét a vízcsapnál. Törüköző után nézett. Felesége észrevette a sandító pillantást, amelyet az egyik konyharuhára vetett.

— Te, bele ne töröld abban az olajos tenyeredet — szólt rá kötekedő eréllyel.

—Jól van már — dünnyö- gött az öreg. — Inkább azt mondd, hogy mi van ebédre.

— Főtt tészta . . .

— Csak úgy?

— Csak úgy, bizony—-mondta az öregasszony. Kissé féloldalt hajtott fejjel, összeszori- tott szájjal állott a tűzhely előtt. Néha fölemelte a fedőt. A nyers, lisztszagu gőz kisister- gett a lábosból.

— Kéne rá valami, he? — De

már sajnálta is, hogy kiszaladt a száján. Mit ért vele, hogy megpendítette a dolgot. Már húszadikától igy szokott ez lenni. Főtt tészta. Csak úgy. Az öregasszony házsártos. Nemhogy a konyharuhái, de az időjárás miatt is beléköt. Pedig ez a főtt laska a legjobb étel a vilgon. De ha hiányzik róla, ami le- csusztatja, olyan mint az ünnepnap makacs, szemetelő esővel, kis napsugár nélkül. Az ember alig várja, hogy túlessék rajta. . ,

— Hát miért nem telik ra, ha olyan nagyon a begyedben van — restelkedett az öregasszony szemrehányás formájában. Jól

tudta, hogy örülniök kell azért is, amijük van. Ingyen lakás, világítás, valami csekély fizetés. Igaz, nem sok azért a munkáért amelyet az öregnek el kell végeznie ebben a nagy vállalati házban. Liftkezelés, mindenfajta szerelés, küldöncmunka. S főleg lenn, a pincében a központi fűtés sok fáradsággal jár. Hát persze, hogy megszólja az ilyen tessék-lássék ebédet. A főtt tésztát ugyan éppenséggel nagyon kedveli — csakhogy édesen.

Gyerekarcu boyruhás fiatalember hajolt a nyitott ajtón keresztül a konyhába.

— Jöjjön gyorsan. Mogyoró bácsi. Jolán nagyságos hivatja.

Az örej£ szótlanul felállt a kis konyhaszékről. Fejére tette szakadozottele jü portássapkáját. Odapislogott az asszony és a lábos felé. Aztán kifelé indult.

A felvonóban, emeletremenet, az öreg odaszólt a boyruháshoz:

— Mi a baj?

— Hü, nagy izgalom van az irodában. A nagyságos odavan. Beteg a Fifi.

— A kis drótszőrü?

— Az. Elnyúlva fekszik, mindenki körülötte ugrál — mondta a fiatalember és szélesen legyintett a kezével.

Felértek az emeletre, Jolán nagyságos, az igazgatónő irodája elé. A boy sietve otthagyta Mogyorót. Az öreg levette sapkáját. Lesimitotta lecsüngő szürke bajuszát. Aztán kopogás után belépett a szobába.

A bentlevők háttal álltak a szoba sarkában. Alig vette észre tőlük a tarka szőnyegen fekvő kis kutyát. Jolán nagyságos hirtelen hátrafordult az ajtónyitásra. Idegesen végigsimi- totta kissé vörhenyes haját:

— Jó, hogy előkerült, Mogyoró. Ugy-e, magának volt már kutyája — kérdezte várakozóan kutatva az öreg arcát. A két férfi feléje fordult. Az egyik Selmec ur volt, amolyan cégvezetőféle. A másik borotváltar- cu, kis, szőkebajuszu fiatalember. Az öreg bizony a nevét se tudta.

— Nagyságos Asszonyom — én azt mondom, hogy a Fifi megterhelte a gyomrát. Attól tartok, hogy meg kell . . . azaz . . . meg kellene valamivel . . . — akadozott Selmec ur, kissé zavartan megelőzve az öreget.

— Igenis. Nagyságos Asszonyom — meg kell valamivel . . hm. ... — helyeselt a kis szőkebajuszu. De hirtelen kapkodó tekintettel nézett a mennyezetre. Úgy kifeszült nyakán a bőr, hogy majd kiugrott az ádámcsutkája.

Az öreg addig összehunyori- tott szemmel nézegette a mocorgó kutya fakósárgán kigömbö- lyödő bendőjét.

— De mit kellene? Valamit kellene csinálni vele. De mit, mit ? — fortyant fel a főnöknő.

— Hát bizony meg kellene hajtatni valamivel — mondta Mogyoró hamiskás egyszerűséggel. S az járt a fejébe, mivel zabálhatta magát tele ez a kis hegyesszőrü, hogy ennyire a dögrováson van. A két fiatalember szinte kitörve helyeselt:

— Igaz, úgy van. Az öreg fején találta a szeget.

— Én is gondoltam erre. Csak vártam, mit szól Mogyoró. Hideg tej, valami gyümölcsízzel használ majd, ugy-e? — kérdezte gondterhesen Jolán nagyságos.

Az öreg bólintott:

— Jó persze. Még embernek is használ.

— Azt hiszem, barackiz lesz a legjobb? — firtatta tovább az asszony. Az öreg Mogyoró fölemelte az ujját:

— Azt már nem. Jobb a szilvalekvár, még ilyen célból is. Ezt tessenek elhinni.

Kissé emeltebb hangon beszélt. Meggyőződéssel. Még valami enyhe méltatlankodás is volt a fejmozdulatában. Csak néhány perce, hogy odalenn, a kis konyhában gondolt arra, milyen jó volna egy kis szilvalekvár a főtt tésztára. A barackot sohasem kedvelte. A szilva kékesfekete szurokszinét is étvágy gerjesztőbbnek, kedvesebbnek találta. Nagy karéj barna kenyér, vastagon kenve mindenkor valamennyire a szelíd jólét gyermeki áhítatát kavargatta benne. A szilvalekváros, kereken egybepiritott, ropogós szélű laska pedig valami szerény, de szívesen nyújtott beteljesedésként kínálkozott neki. De sokszor volt úgy, hogy a barna kenyér is hiányzott az asztalról. Nemhogy a reávaló. Ha már megvan a legszükségesebb — azzal be kell érinök. Mindaz a kevés, ami kissé kívánatosabbá tenné az életüket, mostohán elkerüli őket.

— Hát nem vitatkozom, Mogyoró. Vegyen szilvalekvárt. — Kis, semmibevevő mosoly görbült az asszony szája szögletében. — Aztán vigye le a Fifit és etesse meg. Ha nem lesz jobban .azonnal jelentse. Orvost hivatok — fűzte hozzá aggódó hangon. Lehajolt a nyöszörgő kutyáért. Egy ideig karjában babusgatta a remegő jószágot. Mindenféle kedvességet gőgi- csélt a fülébe. Aztán nagy vi-