Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-07-24 / 955. szám
1937 julius 24. BÉRMUNKÁS 7 oldal BUDAPESTI RIPORT: AZ UTCA HANGJAI Huzalok nélkül érkeznek a hangok hajnalban, reggel és délelőtt. Alig néhány órás álmatlan virrasztás elég arra, hogy a lakásában tartózkodó ember is végighallgassa azt a közvetítést, amelynek a leadóállomása ut, utca. A ma levegője betör mindenhová, az elzárt lakásba is. Nem kell kilépni az ajtón, tűzfalak és házak önmagukban visszhangozzák a hangokat, amelyek egyre dühödteb- bek, mordulóbbak, hangosko- dóbbak. Mint a gramofóntölcsér, amely a lemezen futkározó tü útjait leleplezi és szertekiabálja, úgy jár az álmatlanul hánykolódó, ha a saját fülére hallgat. A lemez a mi életünk, a lakáson belül, a rabicfalon túl élő szomszédoké, a házbelieké, az egész utcáé, a környéké és a városé. Hangok árja veri fel a figyelő érzékeit és nagyon nehéz megkapaszkodni valamiben a riasztó csörömpölések között, amikor a hallgatódzó úgy érzi magát, mint amikor ott jár Vésztőn, a békési árvíznél. A töltésen már tetőzött az ár és a gát nyerge elpuhult alattunk, kotyogni kezdett és a pionírok kiadták az utasítást: menekülni, a viz elmosott mindent... Kezdődik a közvetítés. A közvetítés kezdődik azzal, hogy a köveken riasztó mono- tónsággal kopogni kezd a mankó és zörögni a vasláb. Idetörekszik a ház sarkához a zömök újságárus, aki nehezen vonszolja csonka testét és alighogy megérkezik a standjára, ezredszer panaszolja a tejeskocsisnak, hogy milyen kegyetlenül állapították meg rokkantságának százalékát és hogy leszállították a pótdiját. A rokkant újságárus veri föl először az utca csendjét, a hangja hónap- ról-hónapra halkabb, de for- tyogóbb lesz. Sokszor beteg és ilyenkor kislánya álldogál helyette az újságok között és félóránként számolgatja a rézkraj- bárokat, amelyek koppanva ütődnek a bádogdobozba. Vijjog már messziről a mentőautó és elszáguld a ház előtt. Nem mehetett messzire, mert hallani a fékek csikorgását. Mi történhetett? Akasztás, gáz, revolver, az utcán szült egy anya, hajnali veszekedés történt késeléssel, vagy leszúrtak valakit. Ki tudja? Komoly baj lehet, mert gyorsan indul vissza a mentőautó és a sziréna úgy bug, mintha szántszándékkal akarná fölverni az egész környéket azzal a hírrel, hogy valami nagy baj történt. A szomszédház segédházföl- ügy előnő je söprögetni kezd. A vizet a férje hordja. Hajbakap- nak egymással. Csúnya szavak lármáznak. Veszekszik a nyomor. Ismerjük az aszonyt, olyan vékony elnyűtt, mint a sokat használt vasalódeszka. Sűrűn betegeskedik és láttuk a rozoga vaságyat, amin heverni szokott, a kopott fal hulló mintái felé fordulva, fájdalmasan nyögve, mint megserétezett vad. A házastársak titkai. A dísztelen, szokott fölvonulás remegteti meg azokat az ócska bérház falait. Szemeteskocsik dübörögnek, mint a gyászmenet, amely hivatva van arra, hogy eltakarítsa azt, ami elpusztult. Az első kocsi bakján kisfiú fogja a ,gyeplőt. Oldalt a padlón összefont karokkal áll a szemetes, mintha legalább egy csavargőzös kapitányi hidján parancsnokolna. A gyerek fagyoskodva kuporodik. Hol és mikor jár iskolába, tankötelezettségét ki tartja számon? A szeméttől füstös az arca és sapkája alól előtürem- lő szőke haj tincse őszültnek hat a szálongó fahamutól. Ilyen fiút láttunk utoljára Pilisvörös- várott a Siferhaldán, amikor a gőzölgő salakdomb oldalában, kezében fakareszttel ugrált a rakodó kocsik alá zuduló forró folyamai elől, miközben jobbra és balra bányászasszonyok és gyerekek kapkodták zsákba, kötényükbe a még eltüzelhető salakdarabokat. Beborozott, recsegő hang bátorkodik a barátja felé: — Majd én megmutatom a vén méltóságosnak, hogy van még önérzett a világon. Letiport kulilélek lázadozik itt és a mámor ölén vágyálomról fantáziái: kilépni az alárendeltségből és feszesre húzott derékkal megállni a nagy ur előtt. Aztán a házi szemetes érkezik, kolompját rázza vadul, mint" ha saját magát akarná ébren- tartani és a sötét odúkból elő- kecmeregnek a vicik. A kapu előtt ládák, kosarak, a gyomorharctér maradványaival. Csontok, bőrök, héjak, hajak, rongyok, tört üvegek, papír — és a szemét tetején beszakitott fehér keménygallér. Mint valami diadalmi jelvényt, hangosan felmutatják és átkiabálják a szomszédnak, hogy az elsőemeleti nagyságos ur bálba készült, az uj gallér nem akart rámenni a keményített frakkingre, hát kettétépte. Dübörög a vasfödél, füstölögve zuhannak a kosarak s a kocsi befogadja a háztartások titkait, hogy heggyé gyűlve, majd a guberálók rohamozzák meg és szétrostálják a filléres értékeket, avagy a mély szemétlyukak aljára kerüljenek és betemesse őket a salak. Koldusok, énekesek. Délelőtt szünetlenül berreg a csengő az ajtó fölött. A hivatás megszokottságával jelentkeznek a koldusok, öreg kéregetők, nők karjukon kisgyerekkel, vakok kefékkel, gyűjtői vés emberek árvaházak, otthonok, szeretetházak neveit mormolva és újból koldusok. Ruhájuk fanyar tömegszállásszagot, melegedők fülledt illatát, az egymás mellé préselt testek gőzeit eregeti, az elhanyagoltság bűzét és spelunkák pálinkáit. Hangversenyközvetités kezdődik. Mint a gályarabok rabszolgaéneke, indul a kántálás az “udvari” énekesek részéről, akik az unott igában nem sokat törődnek azzal, hogy félhanggal magasabban vagy mélyebben fogják le a dallamot. (Folyt, a 8-ik oldalon.) TOLSZTOJ: POLIKUSKA — TÁRSADALMI REGÉNY. — (5) Akár arra gondolt, hogyan fogja meg holnap a ló nyelvét és tölti majd szájába azt a csodálatos keveréket, vagy ha arra gondolt, hogy a hasznos embertől senki nem tagad meg semmit, és hogy éppen most küldött neki Nikita dohányt — jól érezte magát. Hirtelen nyílt az ajtó, mely csak egy sarkon lógott, és a zugba belépett a “felső” leány, nem a második, hanem a harmadik, a kicsiny, akit küldözgetésre használtak. “Felső” ahogyan ezt mindenki tudja, a földesur házát jelenti, még ha lenn állna is. Aksjutka — ez a leány neve — mindig repült, mint a golyó, emellett karját nem tartotta be- hajlitva, hanem ringatta, mint az ingát mozdulata gyorsaságának megfelelően, de nem a csípője mentén, hanem a teste előtt ide-oda; arca pirosabb volt mint rózsaszín ruhája; nyelve csak olyan gyorsan mozgott, mint a lába. Berepült a szobába, valamilyen okból belekapaszkodott a kályhába, kezdte magát ringatni és mintha föltétlenül nem akarna többet, csak két, legfeljebb három szót kiejteni egyszerre, lihegve kezdte a következő beszédet, amikor az Akulinához fordult: — A nagyságos asszony megparancsolja Iljics Polikejnek, hogy jöjjön rögtön fel, megparancsolta ... — (Kihallgatott és nagyot lélekzett.------Mihailovics Jegor volt a nagyságos asszonynál, beszéltek a rekrutákról, szóba került Iljics Polikej . . . Mihaj lovna Avdotya megparancsolta, hogy jöjjön tüstént, Mihajlovna Avdótya megparancsolta ... (egy újabb sóhaj, hogy jöjjön tüstént. Talán egy félpercig nézett Anyutka Folikejre, Akulinára, a gyermekekre, kik előbujtak a takaró alól, felkapott egy dióhéjat, mely a kályhán hevert, Anyutka felé hajította, és miután még egyszer elmondotta: — Jöjjön tüstént — mint a fergeteg repült ki a szobából és az ingák megszokott gyorsasággal mozogtak rézsut rohanása irányához. Akulina újra felállt és odavitte urának a csizmát. Hosszú lyukas katonacsizma volt. A kályháról levette a kaftánt és odaadta neki, anélkül, hogy ránézne. — Iljics, nem akarsz egy másik inget venni? — Nem! — szólt Polikej. Akulina egyetlen egyszer se nézett az arcába, amikor Polikej felöltözött, és ezt az asszony helyesen tette, hogy nem nézett reá: Polikej arca sápadt volt, áll- kapcája reszketett , szemében az a siránkozó, alázatos és mélységesen boldogtalan kifejezés volt, amilyen csak jó, gyönge és bűnös embernél látható. Megfésül- ködött és él akart menni; felesége azonban tartóztatta, helyretolta inge övzsinórját, mely lelógott a kabátra és fejére tette a sapkát. — Hogyan, Iljics Polikej, a nagyságos asszony hivatja? — hangzott fel az asztalos feleségének a hangja a rekesz mögül. Az sztalos feleségének csak ma reggel volt heves vitája Akulinával egy fazék lúgért melyet Polikej gyermekei boritoc- tak ki és az első pillanatban jólesett neki hallani, hogy Polikejt a nagyságos asszonhoz hivatják; ez ugyan jóra nem visz. Ezenfelül finom, politikus és mérges “hölgy.” Senki nem tudott nálánál jobban valakit egyetlen szóval letorkolni; legalább is ezt hitte magáról. — Bizonyára a városba akarják küldeni bevásárolni — folytatta. — Úgy vélem, hogy erre a célra kiválasztanak egy megbízható embert; magát küldik. Akkor vásárol nekem egy negyedfont teát, Iljics Polikej ? Akulina elfojtotta könnyeit és ajka széthúzódott gonosz kifejezéssel. Bele is akaszkodott volna az asztalos felesége gyér hajába. De amikor gyermekeire nézett és arra gondolt, hogy ezek most árván maradnak és ő maga kátona özvegye, elfelejtette a mérget, asztalosnét, két kezével eltakarta az arcát, leült az ágyra és a feje a párnára hanyatlott. — Laposra nyomtál, mamuska — düny- nyögte a selypítő leány, ruháját kihúzva anyja könyöke alól. — Csak halnátok meg valamennyien! Bánatra szültelek titeket! — visította Akulina és megtöltötte az egész kunyhót zokogásával, az asztalosné örömére, ki még nem felejtette el a reggel kidöntött mosólugot. így telt el egy félóra. A kisgyermek sírni kezdett; Akulina felállt és megszoptatta. Már nem sirt. Tenyerébe támasztotta még mindig csinos keskeny arcát, rámeredt a leégett gyertyára és azon gondolkodott, miért is ment férjhez, minek kell az a sok katona, és még azon is, hogy most hogyan fizessen vissza az asztalos- nének. Künn felhangzottak férje léptei. Az asszony letörülte arcáról a könnyeket és felállt, hogy helyet adjon neki. Polikej bejött büszkén, sapkáját az ágyra dobta nagyot lélekzett és kezdett levetkőzni. — No, mi van? Minek hivatott? — Hm . . . tudott dolog! Polikuska minden emberek között a legutolsó; de ha kell valami, akkor kit hinak? Poli- kejt! (Folytatjuk.)
