Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-12-25 / 987. szám
1937 december 25. BÉRMUNKÁS 7 oldal HÍREK a szövőipar KÖRNYÉKÉRŐL Már régen készültem jelentést tenni e vidékről a Bérmunkás olvasóinak, de a halogatás sok oka mellett, legtöbb időmet családom eltartása illetve a kenyérért való harc köti le. E mellett, csak a szabad időmben teszek annyit amennyit tudok. Ezt azután, igazán lapunk és mozgalmunk terjesztésének szentelem. A NŐK FOKOZÓDÓ SZEREPE AZ AMERIKAI GAZDASÁGI ÉLETBEN A passaic és környéke munkaviszonyok nagyon rosszak. Nem is ajánlanám senkinek, hogy munkakeresés szempontjából erre vegye az útját. A gyárak nagyrészben csak részidőt — napokat dolgoznak. A munkások elfásultak és semmi sem érdekli őket. A teljes munkátlanság idejében, még csak el vánszorogtak egy-egy munkásgyülésre és meghalgatták a szónokot, különösen ha a tárgy a munkáról, munkaidőről, vagy a bérrel volt kapcsolatos. Most csak a templomok előtt tolong a nép, meg a mozik előtt. A CIO próbálkozott ‘á szervezéssel. Persze az eredmény nem mutatkozik léleknélküli dolog ez. Beszervezet tagjai sem törődnek vele. Nincsennek heves viták, nem védelmezik a szervezetet ahová tartoznak. A fizetett vezérekre bízzák az agitá- lást, azoknak meg nem hisz a nép. Azt mondják, hogy azért beszél, mert fizetik . . . Az “elvtársakkal” sincsen különösebb baj manapság. Úgy viselkednek, mint akik szégyenük magukat. Ha látnak, messziről elkerülnek, át mennek a másik oldalra, pedig sohasem bántottam őket. Tudom, hogy nem engem kerülnek, hanem a múltjukat. Pedig hiába . . . Nincsen közép ut, vagy előre, vagy hátra. Engem kikerülhetnek, de az állásfoglalást nem. Vagy továbbra is akadályokat gördítetek a forradalmi szervezkedés elé, vagy ti is segíteni fogtok el- hengeriteni az akadályokat, a- mit magatok gurítottatok elénk. Addig is béke veletek. A Lodi-i festő és finishelő gyárban, vagy 1500 munkás dolgozott, akik fölött a CIO megszerezte a kontrolt. Amig ment valahogy a munka, a vezérek ismerték a módját, hogyan kell a havidijakat beszedni. A munka alaposan megcsappant és eleinte felosztották a gyár munkásai között ami volt. Persze a fizetés kevesebb lett és a megélhetésre is szükebben jutott. A havi dijak fizetése igy elmaradt. Erre a CIO vezérek közreműködésével, letettek 300 munkást és rá mentek a bentmaradtak a 8 órás munkanapra, meg a dues fizetésre. Az elbocsájtott munkások között nem volna tanácsos a CIO-ról beszélni. Olvastam Horváth és Zsurzsa munkástársak fejtegetéseit, a helyi viszonyokról. Mit szólnának, ha itt kellene agitálni, Passaic, Garfield, Lodi és Rudaford városok között, ahol 120 templom van? Nos és akár van kereset, akár nincsen, a papokat akkor is el kell tartani a dolgozóknak, mert hát még nem jutottunk annyira, hogy a lelki- malasztok hirdetése mellett, a szövőgyárakban keressék meg saját kenyerüket. Képzeljétek csak el, amikor utcáról utcára járunk a Bérmunkással, hogy milyen gyepet taposunk errefelé? ... A nő . . hát persze, hogy ő hordja a nadrágot, mert ebben az iparban többségben kenyérkereső is. Itt legtöbb helyen nem is volna értelme a férfivel szóba állani. Ha az asszony azt mondja, hogy O.K. akkor rendben van — ha nem, akkor a miszterrel sincsen mit beszélni. Egy példa: Mutatvány számot adok Sz. munkás kezébe. Tetszik neki a lap. Hát, jöjjön el hozzánk — megadja a cimét — és megrendeljük. Mondja ő. Elmegyek a címre. Az asz- szony nyit ajtót. — Ahogyan a szemével lemért, már sejtettem hogy vagy rossz helyen járok, vagy rosszkor jöttem. Óvatosan kezdtem. Egy óra hosszat beszélgettünk. Én meg a nő — a miszter halgatott. Hogy mit és mit nem, hej sok volna elmondani. A zárszó mégis a misziszé lett. Az apját tartotta a világ legokosabb emberének, aki azt mondotta neki, hogy — Ur mindig is volt meg lesz is. — A miszter még akkor is halgatott, mikor már magam mögött becsuktam az ajtót.---0-A szervezetlenség átka mindenütt kirívóan mutatkozik. Ahol dolgozom az a hely sem kivétel. Monogrammot varrók zsebkendőkbe (betűket). Ezt a munkát leginkább kisüzemekben (kócerájban) végzik. Van a vidéken vagy 18 belőlük. Szervezni roppant nehéz, mert tizennyolc helyet kellene egyszerre piketelni sztrájk esetén. A verseny olyan éles a gyárak között, hogy egyesek beszervezéséről jobb nem is beszélni. A munkaviszonyok éppen olyanok mint amilyent ilyen körülmények között elképzelni lehet. Ki bírja marja. Egymást a bősz javára — Fülem hallatára kérdezgette a minap a bósz felesége, hogy: a jövő héten hány órát számítasz dolgoztatni velük. Mond nekik meg — szólott a férjének — még mielőtt haza mennek, hogy ehez alkalmazkodjanak. Harsány vezérszóhoz hasonlóan jelentette a bósz: Reggel héttől, este hétig dolgozunk a jövő héten egy óra ebédidővel . . . Egy szó sem hangzott el ezután. Horgasztott fejjel bandukoltak haza felé. Mert hát élni kell. Munkás is van elég s egy tiltakozó hang nélkül fogadták el a 11 órás munkanapot. A Bérmunkás hangja az utóbbi időben erőteljesebb és harci- asabb. Bár én mindig megvoltam vele elégedve. De mi tűrés tagadás. Egy munkás lap is olyan, mint egy kert. Ha egy kertben valaki mindennap ültetget, szépít és gyomlál, a járókelők figyelmét mihamarább magára vonja. Meglátszik rajta a munka. Kiváltja a figyelők tetszését sokkal jobban, mintha csak egy héten egyszer munkálkodnék a kertben. Mint lapkezelő úgy érzem, mintha több akaraterőm volna a munkához. Serkent a lapunk és az a tudat, hogy az IWW forradalmi szervezetnek nemcsak a múltja dicső, de jövője is reményekre jogosít. Réfi Ma már kétség sem férhet ahhoz, hogy nők (úgy a külöbö- ző iparágakban dolgozó nők, mint a sok millió háziasszony) mind erősebb befolyást gyakorolnak az Egyesült Államok gazdasági élete kialakulására. Ezt hangsúlyozza ki Mary Elizabeth Pidgeon is, akinek “Nők az Egyesült Államokban’ cimü munkáját most adta ki az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériuma. A könyv foglalkozik a nők elhelyezkedésével a különböző iparokban, a kereskedelemben és a földmivelés terén s egyben a gazdasszonyok helyzetével is megismerteti az olvasót. Miss Pidgeon szerint az “otthon fenntartása” egyike a legnagyobb — bár legkevésbé szabályozott — iparoknak. Az 1930-as népszámlálás idején 11 millió nő kereste meg kenyerét az Egyesült Államokban, másszóval hatszor annyi, mint ezelőtt hatvan esztendővel Minden 7 férfimunkásra két nőmunkás esett statisztikailag. Egész biztos, hogy napjainkban a nőmunkások száma még inkább szaporodott. Volt idő, amikor az amerikai nők csakis otthonaikban dolgoztak. Amikor a gép felcserélte a kézimunkát, a gyárak kapui egyszeriben megnyíltak a nők előtt. Manapság a nőknek a legtöbb munkát a szövő, a ruha, élelem, bőr, szivar, dohány, nyomda, papír, elektromos iparok és bizonyos fémipar adják. 1930-ban a gyáripar 1,886 nőt alkalmazott, más iparokban 962,600 nő dolgozott, és 910,000 kereste kenyerét a farmokon. Az újabb keletű iskolák révén a nők mindnagyobb számban nyertek alkalmazást a profesz- szionális tereken és irodákban. 1930-ban több mint 1,986,000 nő dolgozott irodákban és professzionális munkákban. A tanítás terén minden férfi tanító mellett négy nő tanítót találunk. Az utóbbi évtized alatt a nők mint artisták, színésznők, művészek, professzorok egyre nagyobb számban nyertek alkalmazást. A «nők -lehetősége az elhelyezkedés terén szinte megközelíti a férfiakét s bizonyos tereken túl is szárnyalja. Ennek dacára a legtöbb nőt ma is a háztartásokban találjuk, mint alkalmazottakat. 3,180,000 nőt alkalmaztak mint háztartásbeli alkalmazottat vagy személyi szolgálatokban. Ezek felölelik: cselédeket, pincérnőket, vendéglői munkásokat, szülésznőket, ápolónőket, borbélyokat, manicur- istákat, stb. A jelentésből kitűnik, hogy a nők behatolása az iparokba nem jelentette azt, hogy ezáltal kevesebb férfit alkalmaznak, a nők főként azért foglalták el helyüket az iparokban, mert a az otthonból a gyári munkapad háziiparból gyáripar lett, tehát mellé kerültek. A dolgozó nők manapság nemcsak magukat tartják el, de részben vagy teljesen a család fen tartásáról is gondoskodnak. Az Egyesült Államokban minden tizedik családfőt nő képvisel, Írja Miss Pidgeon. A 11,000,000 dolgozó nők mintegy tizede egy vagy két személyből álló család fenntartását vállalja. Egyharmaduk amellett még a háztartásról is gondoskodik. Nem arról van szó tehát, hogy a nőmunkás elveszi a férfimunkás kenyerét, mint ahogy ezt sokan állítják, vagy állították, hanem hogy a mai viszonyokban mindkét nemnek igazodnia kell a változó gazdasági viszonyokhoz. A tanulmányból megtudj uk, hogy a dolgozó nő gyakran kis- sebb bért kap sok gondot és tudást igénylő munkáért, mint a fárfimunkás a napszámos munkáért, amihez szakmai tudás nem, szükséges. Ez a helyzet gyakran azért áll elő, mert a nő munkásokat egyes iparokban csak “szükségkép” alkalmazzák, főként a szezon-szakmákban, valamint, mert a nők oly sokáig dolgoztak ingyen, vagy csekély munkabérért mint háztartásbeli alkalmazottak. A jelentés részletesen feltárja a 24 millió, 16 éven felüli nők helyzetét, akik háztartásukat, illetve otthonaikat vezetik s házon kívül nem dolgoznak. A legtöbb férjezett és gyermekeket gondoz, ám igen sokan hajadon lányok, akik apjuk háztartását, vagy nővérek, akik fivéreik otthonát tartják rendben. A háztartását intéző nő munkája, munkaerőben, anyagiakban, vagy a teljesített munka értékében — mindenképpen fontos hasznos és értékes, annak dacára, hogy itt az értékek nem hasonlíthatók a standard fogalmakhoz. Egyik közgazdász véleménye szerint, ha a háztartásokat vezető nők szolgálatait pénzben ki lehetne fejezni, az összeg oly hatalmasra rúgna, hogy a bankipar, vagy a vasipar eltörpülne mellette. A háztartás vezetés értékét még inkább becsülik, ha meggondoljuk, hogy a prosperitás teljében: 1929-ben az Egyesült Államokban élő családok csak öt százaléka engedhette* meg, hogy háztartásbeli alkalmazottat tartson. A másik 95 százalék esetében a háziasszony egymaga képviselte a háztartásbeli alkalmazottakat. A háziasszony az év minden napjában “alkalmazott” s legalább 50 órát dolgozik minden héten s ily módon a család jövedelméhez ugyancsak hozzájárul, ám a munkáját nem lehet dollárokban és centekben megállapítani. Csupán a főzésért évente 1167 dollár fizetést kellene húznia az egyik statisztikus szerint. Ezt a számot oly módon állapították meg, hogy 15 cent munkaköltséget írnak fel minden személy után a főzésért, ami bizony elég olcsó munkaerő. Ám a főzés a napi munkának csak egyharmadát jelenti. A gazdasszony, illetve háziasszony gazdasági helyzete nem könnyű. A háziasszony szolgálatai nem kerülnek a munkapiacra, ennek dacára, mint termelő igen fontos szerepet játszik a család és a közösség életében. Különösképpen felelőségteljes munkát jelent ez a depresszió alatt, amikor a háziasszony munkaerején és leleményességén múlik a család gazdasági biztonsága. (FLIS)
