Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-12-25 / 987. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1937 december 25. BÚCSÚZTATÓ . .. IRTA: BACSÓ BÉLA* * Meggyilkolták és a dunába dobták Horthy dicstelen uralomra jutásának első évében, 1920 február 17-én. Péterkő község határában egy szegény vándor holtteste hevert már napok óta. Amikor a kisbiró jelentett, mindenki káromkodott. —Az istenit, az se tudott jobb helyet választani . . . — Intézkedjen a vármegye — mondta a biró. — Már intézkedett — vágta rá a jegyző —. a község költségén kell eltemetni. A káromkodás, amely eddig csak a tapintatlanul elköltözött vándor hulláival volt kapcsolatban, most minden mocskával a vármegyére zudult csúnya bőségben. Péterkő lakosai gazdag, ka- tholikus hivő, földmivelő népek voltak. A zsíros földeken acélos búza, a hegyoldalban duslevelü kövér szőlő termett. A jómód meglátszott mindnyájukon. Nevetgélő, kedélyes emberek voltak és mivel a bőséges táplálkozás az erejüket is gyarapította a bágyadt akaratú, sovány zsellérnépek bérért esengő, cselédi siránkozását kegyetlen, kemény durvasággal elfojtották. Miután a jóllakottság minden állati örömeit biztosította, a hivalkodás hiú gyönyörűségét sem vetették meg. Püspöki látogatás alkalmával a falu határában fe- nyőgalyakkal és papirláncokkal díszített diadalívet állítottak, amelyen cifra betűkkel kirajzolt papiroson ott ékeskedett: “Éljen soká a kegyes főpásztor.” Mert hiszen szép is volt az, amikor az ezüsttel szerszámozott négy deres táncoló nyugtalanságban, a mozsárágyuk dörgése közben, a tükörfényesre lakkozott fédereshintóban ülő hermelinpalástos püspökkel vé- giglejtett Péterkő széles uccá- ján. A kövér parasztok kétoldalt térdre hullva fogadták a főpásztor finom kezével rájuk szórt isteni áldást. Hát még az énekes mise és a prédikáció! Sohasem felejtik el. Volt egy kis költség, nem sajnálták. Most azonban a vándor holttesténél másképen áll a helyzet. A vármegye igazságtalanul határozott. Mert hát mi közünk hozzá? Ki hívta azt a rongyost Péterkő határába meghalni ? — Majd minden szemétnépet mi fogunk eltemetni! — mondta káromkodó keserűséggel Vörös Márton, aki annak idején az ünnepi fogadtatás alkalmával a lakosság nevében aranymiseser- leget nyújtott át a püspöknek beszéd keretében, amelyben azt megemlítette, hogy Péterkő község lakossága azt a krisztusi tanítást, hogy szeresd felebarátodat, mindenkor becsületesen betartotta. A biró számitgatni kezdte, hogy mennyibe kerülhet a temetés : egy fenyődeszkakopor- só, egy fakereszt, a plébános ur és a kántor. —Csak nem bolondultak meg kendtek — vágott a tanácskozásba Vörös Márton —, hogy a kántornak is fizessenek . . . Hiszen annak a kutyakötelessége a búcsúztatás, miért kapja az oférát? Ebben igazat adtak Vörös Mártonnak, mert jól esett mind- annyiuknak, ha a költségből lesrófolhattak néhány koronát. Azt, hogy a plébános ur is hozzon valami áldozatot és temesse ingyen az elhunytat, dehogy is merték volna megemlíteni. Ki mert volna a hirtelenharagu four indulatával szembeszállni ? Na hiszen, meg is kapná az a magáét. A plébános ur lilás, kövér ábrázatát még , elgondolni is borzalmas volt. Jobb vele ki sem kezdeni. Ám a kántor, az a mázna, aki öreg szüleivel együtt a falu jóindulatára szorul és alázatos szelídséggel messziről köszön a gazdag parasztoknak, az majd szó nélkül tudomásul veszi, hogy a temetési számlát tudja be abba az of érába, amely a multévi búcsú alkalmával két forint húsz krajcárt tett ki. A temetés vasárnap délután történt a templom udvarában, így hát az egész falu együtt volt. A plébános ur haragos arccal morgott valamit, azután elővette a kis bádogbunkót és azt mondotta: Pater noster . . . Aztán meghintette a koporsót szenteltvízzel ... A kántor siró hangon válaszolgatott. Aztán a plébános ur helyére tette a bádogbunkót és megállt a koporsó előtt, hüvelykujjaival a gyásztalár ezüstcsattjába kapaszkodva, unott és merev arccal várta a búcsúztatót. Felkay kántor meleg, fiatal hangja bánatosan csendült bele a vasárnap délutáni édes napsütésbe. A templomudvarba odalátszott a határ zöldelő élete jó termés lesz az idén. A gyönge szellő finom illatokat hozott a hegyoldal gyümölcsöseiből. A kántor pedig énekelt fáradha• tatlanul, egész lélekkel, megértéssel, fizetetlenül s igaz gyász- szál. Úgy kezdte: — Nem fogta le senki a te szemed, szegény vándor; Nem sajnál itt senki téged, csak Felkay kántor. Azután színes, szomorúsággal teli sorokban a vándorélet kietlenségét, a küszöbről-kü- szöbre járás fájdalmas megaláztatását sírta el; hogy“ nincs rokonod, senkid sincsen szivébe fogad az isten”, azután, hogy “országút volt a lakásod, ottan is ért a halálod”. Minden keserűségét és gyötrelmeit öntötte bele a búcsúztató primitív rigmusaiba. Panaszos jajongással szívből buzgó zokogással szállt a bus ének a konok parasztfejek fölött. Hallgatták, hallgatták, ejnye, ejnyp, e’ mán aztán búcsúztató! Az asszonynépség eleinte restelte, de amikor mind erősebb és erősebb lett a kántor gyászoló éneke, kitört a fé- kezhetetlen zokogás. Megsiratták a senki emberét, az otthontalan szegény vándort. Vörös Márton is elővette a zsebkendőjét és beletrombitált, azután öklével kitörülte a szeme sarkába gyülekező könnyeket. — Ebadta kántora, még en- gemis megrikatott. A biró köny- nyeitől nem jutott szóhoz és csak a fejével intette, hogy “bizony engem is’. Az asszonyok még akkor is sírtak, amikor Felkay szépen, hosszú kitartással bevégezte a szomorú éneket. Temetés után mindenki arról beszélt, hogy ilyen búcsúztatót még senki sem kapott sem az CHRISTMAS EVE. Mary Pickford drew her worn shawl miore closely about her as she sat huddled in the one chair her room contained. An anxious frown appeared on her face as her glance rested on the sleeping figures of “Prissy” and “Billy” as they lay sleeping on the big, iron bed. She had spread all the available clothing and even a floor rug, over the children; they shivered, nevertheless, from the penetrating coldness of a fireless room. Small wonder, however, as cold gusts of wind blew freely through the plasterless lathes, threatening to extinguish the feeble light given by the low- turned wick of the oil lamp. The ill-fitting windows rattled eerriely in the zeho hour before dawn. The dawn of this new day did not carry With it the happiness, joy, merriness; nor “peace on earth-goodwill toward men” which the last of the Christmas Carolers’ voices had promised and admonished as it drifted up to her in her silent vigil; in Mary’s heart there was only bitterness. David, her husband, had gotten a job as a truck driver for a reliable concern after having been shifted from pillar to post; in many, long months of unemployment. Then one day it happened ... he lost control of the truck and considerable property damage ensued. The authorities claimed it was due to “drunken driving” but tests proved that he was a diabetic- sufferer and an overdose of the prescribed insulin apparently had the same effect as an oversupply of liquor. The damage, however, was done — the fine more than they could pay — so David was serving time . . . and his wife and children were destitute! Mary had watched with what seriousness the two children had hung their small stockings from the mantlepiece; not really expecting to get the traditional goodies that Santa is supposed to supply but they thought it might please and cheer their alvégen, sem a felvégen, de még Vizsolyban sem, pedig hát ott hires kántor van. A biró egy kis szelid gúnnyal fordult Vörös Mártonhoz: — Pénzért sem csinálhatott volna jobbat a garabonciás. Vörös Márton mélyen elszé- gyelte magát. Mert hiszen nem voltak ők egészen rossz emberek, csak senki sem tanította őket a jóra. Úri virtus volt az, hogy a szegényen rúgni kell, ezt eltanulták; ha az lenne a virtus, hogy embernek kell lenni, azt is eltanulták volna. Vörös Márton szégyenkezve mondta : — Kifigurázott minket a széllel bélelt fránya ... De úgy kell nekünk . . . Rászolgáltunk . . . Felkay kántornak egyszerre megnőtt a tekintélye. Temetések alkalmával a gyászoló hozzátartozók, a rokonság egész tömege támadt neki: — Kántor ur, aztán ne sajnálja a rigmiust ... Nem nézünk mi néhány koronát .... Olyat kántál jón, mint a vándormother. Tomorrow was Christmas and she, Mary, their mother, had nothing to give them . . . nothing, that is, except two apples which she had been saving. She was crisscrossing silver ribbon ’round each apple and had tied tiny bows; carefully she wrote “Prissy” and “Billy” on little white cards and slipped them under a silver band. She considered what else might be done and had to admit that with her limited material it was all the festivity she could give to her children’s Chirsmas. She loked up on hearing the rumble of the “el” trains as they flashed by on steel rails parallel with their window; caught glimpses of Chirstmas Eve travelers seated in the warm cars. The shadow of the last car quickly slid beyond and their room as if it, too, shunned this desolateness and sought to escape. Anne Zsamar. BUFFALOIAK FIGYELEM! Ezúttal is felhívjuk buffaloi munkástársaink. Bérmunkás olvasók és a mozgalmunkkal szimpatizálók figyelmét, hogy a Tengerészeti Ipari Unió 510- es számú buffaloi csoportja, állandó helyiséget tart fenn a városban, 80 Eagle Street alatt. A tengerészek, más téli elfoglaltság hiányában, széleskörű propagandát készülnek kifejteni, a más iparban dolgozó munkások között az IWW. terjesztése terén. Szívesen látnák, hogy a magyar munkástársak helyiségüket látogassák és amennyiben módjukban áll, a szervezési munkába bele kapcsolódjanak. Szerkesztőiüzenetek L. Lakatos, Canada. Megkaptuk és köszönjük. A legközelebb érdeme szerint fogunk vele foglalkozni. Cserepéldány nem jár nekünk s szívesen vennénk, ha említésre érdemes dolgokat, gyakrabban küldene munkástárs. legénynek május első hetében. Most fizettek, mert hiszen a búcsúztató minémüsége is hivalkodás kérdése volt. A jómód csak több sort érdemel, mint a zsellértengődés. November közepén meghalt Vörös Márton felesége. A kemény ember, feketébe öltözött és átment Felkayhoz a búcsúztató dolgában. Temetés után a kántor megkérdezte a gazdát: —Nahát, hogy volt megelégedve, Vörös ur? Vörös gazda elkomorodottan baktatott, sok keserű házigondjával bajoskodva. Rosszkedvűen felelte: — Hát jó is volt, szép is volt, igaz is volt, amit istenben boldogult szegény Terkámról versbeszedett, de hát ez még sem volt az igazi . . . Olyan búcsúztatót, amilyet az a jött-ment vándor ingyen kapott, nem kap Péterkőn senki többet, akármennyit fizet .... Felkay nem felelt, mert hiszen Vörös urnák igaza volt.
