Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-11-06 / 980. szám
1937 november 6. N K Á S 7 oldal A grófi szérűn . . . Irta ADY ENDRE Nyál-éjszakán a grófi szérűn Reccsen a deszkapalánk S asztagvárosban pirosán Mordul az égre a láng. Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, Nincs párja, napja, neve. Fut, reszket a riadt mezőn Az égő élet heve. Koldus, rosszálmu zsellér ébred, Lompos, bus kutya csahol. Az egész táj vad fájdalom S a gróf mulat valahol. Szenes kalászok énekelnek Gonosz, csúf éneket: “Korgógyomru magyar paraszt, Hát mi vagyok én neked?” “Mért fáj neked az égő élet? Nincs benned része soha. Ne sírj, grófodnak lesz azért 'Leánya, pénze, bora.” “Ne félj, a tél meg fog gyötörni, Mint máskor, hogyha akar. Élethez, szemhez nincs közöd, Grófi föld ez és magyar.” S mégis, mikor jön a reggel S pernyét fújnak a szelek, A grófi szérűn ott zokog Egy egész koldussereg. Siratják a semmit, a másét, .— A gróf tán épp agarász — Érzik átkon, hogy az övék E bus élet s a kalász. Amíg 40,000 tibeti szó összegyűl .. . ■ ■ Üzemi baleset. . Irta: Hamvai Sándor A gépházban zúgott, zakatolt. A kis körfűrész vinnyogva sikongott, a marók halkan döngtek, a kelelők kései recsegve falták a fát. A gépek és emberek fölött, mint valami finom köd terjengett, a fapor s a szal- lagfürész forrasztása csattogva verte a fapofát. Az enyvezőbői láthatatlanul áradt ki az enyv szaga s összekeveredett a fa illatával, a kenőolaj, gépzsir szagával, amely émelyítően feküdte meg a levegőt. Kissé hideg volt . . . odakint már kéket harapott a tél . . . de ő nem, fázott. Benne volt a munkában, feszülten dolgozott s az egyengetőgyalu késeinek kopogását figyelte. Egyenlőtlen kopogás volt ez, csak az egyik kés fogott, a másik a levegőt szelte . . . Szobaion takarítás alatt fogta be ezeket a késeket, de kurta volt az idő és ő sietett. Ma meg nem volt bátorsága igazítani rajtuk. A vezető folyton itt járkál a közelben nem, nem kiabál, senkit sem hajt egy szóval sem, csak megáll és néz valamelyik oszlop vagy gép mögül oly mereven, kitartóan, hogy már bántó idegesítő. Egy pillanatra a tegnapra, a vasárnapra gondolt . . . ó köny- nyü, színes villanás, csak egy sóhajtás: volt — nincs! Elszaladt, mintha itt sem lett volna . . . ekkor jobban megmarkolta a fát. előre pillantott a falra; az OTI-plakát rávigyorgott: “Baleset ellen védekezz!” * * * A nagy vastagsági gyalu ismét megállt, Péter, a gyalus, komótosan fölhajtotta a tetejét, hozzákezdett a kések Menéséhez . . . Ma már negyedszer feni, pedig még csak féltizenegy, de mit tegyen Péter, ha nincs munkája? Ha ácsorog, a vezető megkérdi, miért tétlenkedik, ezért inkább a késekkel foglalatoskodik, amig föl- gvülemlik egy kis anyag . . . Mégis, szeretett volna odaszólni neki, hogy hagyja a késeket, indítsa meg a gyalut, hogy legalább búgjon és ne négyesével rakja be az ajtószéleket, hanem kettesével, mert ő egyedül nem győzi meg az egyenge- téssel. De nem mert szólni, nem bizott Péterben; hátha visszamondja a vezetőnek? . . . Átkozott vastagsági, mormogta a fogai között. A múlt hétre gondolt. Gerdára, a másik egyen- getősre, akit szombaton érthe- tetelenül elbocsájtottak. Pedig lám, van munka, a szabászok csak úgy szabnak, mint azelőtt Hét szalagfűrész hasítja a hajópadlókat s odakint, a félszerben az ingafürész is dolgozik. És Gerda megfelelt a munkájának, a vezető soha nem: figyelmeztette . . . Nem, nem értette ezt az egész histróiát, egy ideig töprengett fölötte, találgatta az elbocsájtás okát és talán kissé sajnálta Gerdát. Csendes ember volt, jó szaktárs, akinek egy nagy család ült a nyakán; hat száj várta tőle a kenyeret. Szegény most sétál, a szakegyletet, ipartestületet, köpködőt bújja! Hirtelen arra gondolt, hogy mi lett volna ha szombaton őt küldik el Gerda helyett? . . . »ggáT'.SSg.r: ~s&suaa»aaas»« ■ ■ Valami meglegyintette s a hátán végigfutott a hideg. Jobban megmarkolta a fát, uj erővel nekilendült a munkának s kiköpött: nem, erre még gondolni sem jó, hagyjuk Gerdát és ezt a históriát! * * * Péter gyaluja fölmorgott, a széles, méteres szája röhögve falta a fát. Félóra sem telt el s a fölgyülemlett ajtószélek eltűntek, fehéren, simára gyalul- tan hevertek a vastagsági túlsó végénél, rendben egymásra rakva . . Péter megint leállította a gépet, a fenőkővel piszmogva bajlódik a késeken; kényelmesen rákönyököl a gyalu sarkára ... és amott már jön a vezető, a szürke köpenye lobogva verdesi a lábszárát. Hiába, ez a veszett vastagsági percenként tizenöt folyómétert fal föl . . . nagy teljesítmény s ezt meg kell szorozni néggyel, mert Péter egyszerre négy ajtószélet dug a huzóhenger alá. Nem ő egyedül nem győzi meg, pedig már ledobta a védőt is; minek, hiszen csak akadályozza, minden egyes fogásnál egy külön mozdulatot kell tenni, ez pedig időveszteség! Titokban a vezető figyelte: mi lesz most? Az arca elégedetlen, homlokán ráncba futott a bőr . . . halkan beszélt, mégis jól halottá minden szavát: — Na, mi az, Péter? Csorba? Csorba? — Péter fölvonta vállát: — Nem, csak nincs munkám . . . A vezető alig észrevehetően megcsóválta a fejét és félrement, beállt az egyik oszlop mögé. ő oda már nem látott, de tudta, érezte a pillantásait, a szúrós tekintetét. Ez idegesítette s kissé kapkodott, gyorsabban tolta a fát, hogy a gyalulás hullámos lett . . . Már izzadt, az ing a testére tapadt s a verejték belecsurgott a szájába. Gerdára gondolt, és hogy semmi sem biztos, de ekkor már . . lehet, hogy azért, mert kissé fölegyenesedett szuszogni . . . a vezető ott állt a gépe mellett. — No, megy, megy? — kérdezte mintha azt mondta volna, siessen! — Igen, megy — felelte — hanem a vezető könnyedén nevetett, — Nem nagyon látom, mert ni, Péter áll! Az ajkába harapott: igen, ez már figyelmeztetés és lehet, hogy így figyelmeztette Gerdát is. Valamit válaszolt, maga sem tudta, mit, de a vezető most észrevette a földön heverő védőkészüléket. — E:zt miért dobta le? — Ismét felelt, hogy akadályozza a munkában s a munkamenetről is motyogott a vezető hangja azonban egy árnyalattal magasabb lett. — Ezt nem szabad! Tessék feltenni! Nem, nem volt erélyes, kiérződött a hangjából, hogy ő megérti, de neki kötelessége figyelmeztetni az embereket, őt semmiért se okolják. Kis súlyt adott a szavainak: — Mindenesetre én mondtam magának! —Akkor továbbélt. Époly észrevétlenül távozott, mint ahogy iött s a vastagsági is felbőgött, szinte hörgött, mint a halállal küszködő ember . . . * * * Nem ,nem tudta, hogy mi történt, csak valahogy megcsúszott a fa, mintha kilőtték volna, hátravágodott és a jobbkeGerard, a kitűnő tibeti utazó, 1827-ben meglátogatja Körösi Csorna Sándort kanumi magányában. Tőle ».tudjuk meg, hogy Csorna még a neki felajánlott angol újságokat sem fogadta el. Nem érdekelték a világi dolgok, nem akarta megbízóinak pénzét ilyen szórakozásra fecsérelni. “Kanum faluban találtam őt — írja róla Gerard 1829-ben — kicsi, de érdekes viskójában könyvei között. Őrömmel mutatta fáradalmainak gyümölcseit ... A tél itt mindig kegyetlen. Egész télen át, Íróasztalnál ülve, tetőtől talpig gyapjú ruhába burkoltan naphosszat dolgozik itt minden melegítő tűz nélkül . . . Egyszerű tápláléka az itteni szokás szerint készített zsíros tea ..., de a kanumi hideg évszak zor- donsága eltörpül a Zanszkári zárdában uralkodó telek fagyához képest ... A lámával és egy szolgával élt ott elszigetelten három lépés hosszú szobácskájábán. Ki sem mozdulhattak a szörnyű hóban. Ott ült ködze a késekre esett. Rögtön visz- szakapta . . . csupán egy gyenge ütést érzett, semmi többet s önkéntelenül a kezére bámult de akkor már vastag sugárban ömlött a vére ... és a négy ujjának két ízülete hiányzott. Ezt sem értette. Mintha kábult lett volna, nézte, aztán tudatalatti rémülettel rázta a kezét: nem akarata elhinni. És sápadt lett, a lába elerőtlenedett, a szája hangtalanul tátogott. Ugyanekkor az otthonra gondolt s mint villanás, Gerda is az eszébe jutott . . . Hanem akkor már tisztán látott mindent, minden megvilágosodott előtte ... és hosszan, keservesen állatin felbőgött. Aztán minden gyorsan ment. A gépház felfigyelt az emberek körülfogták. Arcok meredtek rá. A vezető arcát is látta. Oly piros volt, mint a vér, mig a hangja élesen, bántóan csattant: — Nem megmondtam, hogy a védőt tegye fel ! — A portás már babrált a kötszerrel .. . az emberek locsogtak: — Üzemi baleset, üzemi baleset .. . — halottá még, aztán elájult . . . mönébe bugyolálva ... és ily állapotban olvasott reggeltől estig melegítő tűz és világitó mécses nélkül. A föld volt a nyo- szolyája s a csupasz falak egyedüli oltalma az égalj zordon- sága ellen . . . Egy csésze tea. Ilyen helyzetben, amely más embert kétségbeejtett volna, 40.000 tibeti szót gyűjtött ösz- sze és rendszerezett . . . Bizonysága ez rendkívüli szorgalmának . . . Függetlenségének magasztos érzelmeit oly magas fokig viszi, hogy ez szokásos talán saját hazájában, de én már hibának bátorkodom mondani . . Társalgása közben gyakran levert . . . elhagyatva és mellőzve érzi magát . . . Mindamellett búskomorságában is hangsúlyozta előttem, hogyha tibeti nyelvtanát és szótárát majd . . . átadhatja a kormánynak, a világ legboldogabb embere lesz és örömmel hal meg, tudván, hogy szavát beváltotta . . . Egészsége a legjobb állapotban van ... A környéken sok a gyümölcs, de Csorna ezt is megtagadja magától. Meggyőződése, hogy mindez nem járulna hozzá boldogságához . . . Csaknem egyedüli tápszere a tea, tatár módra készítve. Leveshez hasonlít. A hozzáadott vaj és só elveszi a tea zamatját. Zsíros és tápláló eledel... Amikor múlt novemberben visszatértem Kanumba ... 30 leölt juh volt sorba aggatva. De Csornának szerénysége nem engedi meg, hogy csak egy szeletet is izeljen belőle . . . Két szegény lóca. Két szegényes lóca és durva szék kis szobájának egész bútorzata . . . Epedő vágya, hogy behatoljon Mongóliába és megismerkedjék az ottani népek érdekes ősi hazájával . . . Minden segítséget elhárít, a legcsekélyebb tárgyat sem fogadja el . . . Elutazásom alkalmával azt hittem, megkérhetem, fogadjon el egy felsőkabátot . . . Küldtem neki egy kis rizst és cukrot . . . Min(Folytatás a 8-ik oldalon)
