Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-11-06 / 980. szám
6 oldal B ÉRMUNKÁS 1937 november 6. EPIZÓDOK EGY FORRADALMÁR ÉLETÉBŐL Irta: VLASITS MÁRTON Tanulni sohasem késő, de elengedhetetlen szükségszerűség. Má sok tanítására, csak azoknak szabad vállalkoznak, akik önmaguk sem restek a tanuláshoz. Itt közölt cikksorozatunkkal módot nyújtunk munkástársainknak arra, hogy egy forradalmár életrajzán keresztül megismerkedjenek vagy felfrissítsék ismereteiket, az elmúlt század szocialista mozgalmának kibontakozásáról. Vlasits munkás- társ e cikke, eredetileg a naptár részére készült, mivel ennek kiadását ez évre a konvenció elnapolta, ez ismeret terjesztő tanulmányt lapunk utján hozzuk, olvasóink elé. (Szerk.) — IV — Most lapját a Freiheit-et, csak titokban lehetett terjeszteni. Természetesen a terjesztők nem válogatták meg az eszközöket a terjesztést illetőleg. A fogdmegek és a lapterjesztők között többször csatározások is voltak. Elfogatás esetén évekre terjedő fegyházbüntetések jártak ki. Egy ilyen alkalom volt a Lipcsei kommunista pör ahol két vádlott 5 évi fegy- házat és 5 vádlott 2 évi fogház- büntetést kapott. A Freiheit megjelenése Londonban akadálytalanul folyt, amig Most a német dolgokkal foglalkozott. Angolországban megvolt a szabad sajtó a szólás- szabadság és a politikai menedékjog. De. akkor történt valami. ami az angol uralkodó-osz- tálvt legalább egy időre meg- vaditotta. Március 19-én 1881- ben epv vezércikk ielent meg a Freiheit-ben “Végre” címmel: “Diadal! Gvőzelem! a köl- tő jóslása beteljesült! Európa le<rocsmánvabb zsarnoka, aki ellen a szabadságszerető népek bosszút esküdtek, aki számtalan nemeslelkü nőt és férfit elpusztított és bebörtönzött már nincs többé. A szörnyetéget a múlt vasáman délben, amikor a mundérba bujtatott rabszolgái ugrándoztatásait amit katonai parádének neveznek végignézte vissza jövet elérte a végzete. A nép kimondta és végrehajtotta az ítéletét a zsarnokon”. Második Sándor orosz cár elleni bombamerényletről volt szó. A cikk végén az a kívánság volt kifejezve vajha minden vérszopó és elnyomó ilyen sorsra jutna. A cikket élénken tárgyalta az angol sajtó. Pár nap múlva az angol parlamentben is szóba került. Az általános vélemény az volt, hogy Bismarck keze volt a dologban. A londoni bíróság elfogatási parancsot adott ki Most János ellen. Március 23-án a lakásán elfogták. Másnapra a bíróság elé vitték, amit Most humorosan, igy ir le; “Egy sárga perga- mentbőrrel borított csontváz előtt álltam amelyről csak alapos vizsgálat után lehetett meg- állapitani, hogy benne élő ember lakozik. Ennek a madárijesztőnek a neve Sir James Ingham volt.” Mi a vallása kérdezi tőlem; nincs vallásom, feleltem neki. Hány éves? 35 volt a felelet. A szeme fehérje megsárgult a dühtől, 35 éves és még nincs vallása! Borzasztó! Tizenhat hónapi börtönbüntetést kapott. Ez a börtönbüntetés sokkal súlyosabb volt_ mint a németországi büntetései. Azok a kedvezmények Angliában nem voltak a sajtó, vagy politikai bűnösöknek mint Ausztriában vagy Németországban. Az írást nem engedték meg neki. Ha írni akar, van egy palatábla és kréta, irhát arra. Mialatt Most a börtönben volt, egy másik esemény történt, amely a Freiheit megjelenésére végzetessé vált. Az Írországi forradalmárok megölték Lord Cavendish kormányzót Dublin- ban. A Freiheit ezt az eseményt is méltatta és igazságos népi- téletnek nevezte. Most akkor börtönben volt. A cikk szerzője elmenekült. A hatóság emberei a lap két betűszedőjét elfogták a nyomdát összerombolták és onnan mindent amit lehetett, elvittek és megsemmisítették. Amikor Most János kiszabadult a börtönből újra munkához látott. De mert a nyomdát elpusztították, más nyomdát keresett, ahol a lapot előállitani akarta, de egész Londonban nem talált nyomdászt, aki a lap nyomására vállalkozott volna. Barátai és elvtársai megkísérelték a lapot Svájcba nyomatni. De a svájci rendőrség igen éber volt és minden módon megakadályozta a lap rendes megjelenését. Most Jánosnak még útja volt ahová menekülhetett 11882 december másodikén hajóra szállt és 16 napi ut után New Yorkba érkezett. A múlt század 70-es éveinek az elején Amerikában csak nagyon kevés ember részére létezett szociális kérdés. Ebben az óriási terjedelmű természeti kincsekben bővelkedő és aránylag gyér lakosságú országban tényleg úgy látszott, nogy a szociális kérdés nem más mint egy olyan Európából importált áru, amire itt szükség nincs. De az óriási arányban kifejlődő nagyipar rövid pár év alatt megváltoztatta a helyzetet. Az ország mérhetetlen természeti kincsei és anyagforrásai mindinkább egy aránylag kevés számú harácsoló kezébe jutottak, akik csak a meggazdagodást és a tömegek kizsákmányolását tették föladatukká. Nagyon természetes, hogy ezek nyomán csakhamar következtek az ipari és gazdasági krízisek. A nagy ipari telepeken a munka- nélküliség folytán jelentkezett a tömegnyomor, amely kezdte az ipari rabszolgatartók nyugalmát háborgatni. A tipikus amerikai kapitalista, aki gyorsan harácsolta össze a vagyonát természetszerűleg erőszakos kíméletlenséggel igyekezett minden olyan megmozdulást elnyomni, amely az ő profitját és összerablott gazdagsága ellen irányult. De semmit sem gyűlölt jobban az amerikai pár- venü, a gyorsan felkapaszkodott senki, mint a sztrájkoló vagy a munkanélküli munkást. Tom Scott a Pennsylvania Railroad elnöke mondotta a vasúti munkások sztrájkja alkalmával a Deputy Sherifeknek; Sor- tüzet kell rájok adni, hadd tudják meg, hogyan ízlik nekik az ólomgolyó. A “Chicago Tribune” pedig amikor a város munkásnépe nyomorgott, azzal a kedves ajánlattal állt elő; hogy mindazoknak, akik kéregetni járnak arzénukumot (patkánymérget) kell az ételükbe keverni, mert csak ezen az utón lehet ezektől a munkakerülőktől megszabadulni.” Magától értendő, hogy ilyen körülmények között a munkások is mozgolódtak és több helyeken és vidékeken egymásután alakultak ki különféle nevű gazdasági szervezetek, a- melyek közül a “Knights of Labor” cimü a legmegemlitésre méltóbb. Alakultak szocialista szervezetek is, de ezek tagsága főleg Európából bevádorolt munkásokból és főleg németekből állt. Az utópisztikus szoci- laista irány is megemlítendő, de ezek rövid idő múlva megsemmisültek vagy magánkezekbe kerülve megszűntek. Amikor a Nemzetközi Munkásszövetség át tette a székhelyét Amerikába, eleinte volt egy kis mozgalom, melynek össztagsá- ga körülbelül 5000-re tehető volt. Különféle néven szerepeltek az országban szocialista szervezetek. Ekkor alakult meg a Szocialista Munkáspárt is. Az említett párt tagjai főleg német munkások voltak, akiknek a német szocialista párt volt az irányadó. Amikor a német párt a Wydeni kongresszuson Most Jánost kizárta, az amerikai szocialista pártban is megtört az egység. Most János megérkezésével New Yorkban a párt tényleg ketté vált és megalakult a Szocialforradalmárok Klubja. Ezek megismétlődtek Philadelphiában, St. Louisban és Chicagóban is, ahol August Spiess, Albert Parsons, Grott- kan Pál a legismertebbeket említve, csatlakoztak a Szocialforradalmárok szövetségéhez. A “Freiheit” new yorki megjelenésével Most János lázasan dolgozott úgy a lap feldolgozásán és a mozgalom kiépítésén. Egy az egész országra kiterjedő agitációval egy kongresszust hivtak egybe Pittsurghba, ahol egy programot fektettek le. A programot Most János szerkesztette, amelynek főbb pontjai a következőkben csúcsosodtak ki; “A meglevő osztály uralomnak minden eszközökkel való elpusztítása egységes, nemzetközi tettek és működések utján” ,,Az ipari termelés alapján nyugvó szabad társadalom megalakítása és fölépítése.” “A pittsburghi kongresszus után a szocialista munkáspárt minden erejét Most János lehetetlenné tételére irányította. Ebben a harcban a szocialista munkáspárt volt a vezető fél, mert allig egy évre rá a Baltimorei országos kongresszusán összesen 16 delegátus jelent meg, mig a Nemzetközi Munkásszövetségnek 8000 tagja, hét német heti és egy napilapja, 2 cseh lapja és az Albert Parsons szerkesztésében megjelenő angol hetilapja volt, “Alarm” címmel. Most János szerkesztésében megjelenő “Freiheit” szépen föllendült. Hogy az Európai olvasók igényét is kielégítINNEN-ONNAN (Folytatás a 2-ik oldalról) legjobb akarattal sem volna képes megvalósítani. Hogy a termelés egyes iparokban az utóbbi néhány évben fellendült, ahoz igazán kevés köze van a kormánynak. A depressziós évek alatt a raktárak teljesen kiürültek és újakkal kellett azokat helyettesíteni. Miután igy kicsit bővebb keresethez jutott néhány millió munkás a kereskedelem általában fellendült. De a raktárak ismét telnek meg és Roosevelt minden “jóakarata” dacára a nagyobb arányú munkanélküliség ismét küszöbön van. Másfelől pedig a reakciós sajtó lármája nem egyéb hipokrit- izmusnál. Úgy vannak mint a zsivány, aki a tömeg közé keveredik és ő kiabál a leghangosabban ,hogy “fogják meg tolvaj”, hogy ezáltal elterelje a figyelmet saját magáról. A fasizmusnak ezen istápolói és terjesztői mindazzal vádolják a jelen adminisztrációt, ami nekik szándékuk megvalósítani és lármájukkal a nép figyelmét akarják elterelni. Minden lárma dacára, egyik, vagy másik, oldalról a depresz- szió itt van a nyakunkon. A sokszori figyelmeztetésünk és Útmutatásunk dacára, mit tett az amerikai munkásság, hogy az azzal járó szenvedéseknek elejét vegye? Felépitette-e a forradalmi Ipari Szervezetet amely az egyetlen eszköz a depresszió orvoslására? Sajnos NEM. Ilyen szervezet hijján pedig képtelen az iparok irányítására és tömérdek szenvedésért, amelynek elébe néz, önmagát okolja. sék külön kiadást állítottak elő arra a célra. Mivel az ipari termelés Amerikában hatalmasan növekedett a munka és a tőke közötti ellentétek is mindinkább élesedtek, egy mozgalom volt kialakulóban, amelyet a szocialforradalmárok, jobban mondva az anarchisták Chicagói csoportja képviselt, a nyolc órás munkaidő mozgalma. Már 1872-ben kezdődött ugyan ez a mozgalom, de a 70-es évek közepén dúló gazdasági válság megakasztotta. Az 1884-ben egybehívott Egyesült gazdasági szervezetek kongresszust 1888 év május elsejét mint a 8 órás munkaidő behozatalának határidejét állapította meg. Meg kell itt jegyezni, hogy “Az egyesült gazdasági szervezetek” nevű munkás szervezet a “Knights of Labor” ellenlábasa és a középnyugaton különösen Chicagóban forradalmi szellemű volt. A Nemzetközi Munkásszövetség egyik iránya a 8 órai munkaidő mozgalmával szemben szkeptikus, kételkedő álláspontot foglalt el. A szélsőséges irány úgy látta, hogy a munka idő kérdése nem olyan fontos, mint az egész rendszer megdöntése, tehát meg kell előbb dönteni azt, a munkaidő kérdése másodrendű kérdés. A chicagói, és általában a középnyugati csoporttok pedig teljes len- (Foly tatjuk)
