Bérmunkás, 1936. július-december (24. évfolyam, 900-925. szám)
1936-12-19 / 924. szám
1936 december 19. BÉRMUNKÁS 3 oldal H. L. Hopkins a szövetségi segély intézője, magyarázza a mukás- segély irányelvét “Az amerikai nép az ország leghatalmasabb erőforrása. A munka nemzeti jövedelemként megerősíti őket, mig ellenben a munka hiány a nemzeti tehertételbe sülyeszti őket.” Ez az irányelv, amit Harry L. Hopkins, a Federal Relief Administrator fejezett ki egy könyvben nemrégiben, vezette a kormány munkaprogramját az elmúlt három éven keresztül. 1933 májusában, amikor a FERA-t megszervezték, 18,000, 000 nyomorba döntött ember várt arra, hogy a kormány segédkezet nyújtson. A depresz- szió által gazdaságilag “kilakoltatott” eme milliók segítése — tapasztalati utón — vezetett a munkasegélyre, mint az egyetlen megoldásra. Az elgondolás, hogy a munkanélküliek ellátása szövetségi felelősség, 1933-ban újszerűnek tűnt. Dacára annak, hogy munkanélküli emberek három kemény telet — 1930—31—32 — szenvedtek át a legirtózatosabb nyomorban, a szövetségi adminisztráció azokban az időkben ragaszkodott ahoz, hogy állami és városi kormányoknak kell saját munknélkülieikről gondos- kodniok. Azon feltevésben éltek, hogy ha a munkanélküliek gondját a szövetségi kormány vállalja, a helybeli segélyforrások kiapadnak. A tapasztalat mást bizonyított. “Három évi szövetségi segítség után” mondotta Mr. Hopkins, “állami és helybeli hatóságok kétszerannyi pénzt utalnak ki segélyre, mint a FERA megszervezése előtt.” A helybeli segély mellett, a Relief Adminisztráció közel hat billió dollárt fizetett ki, hogy az amerikai családok épségét meg- j őrizhesse. Mr. Hopkins nem sajnálkozik az öszeg nagysága miatt, ami szerinte: “nagyobb és szélesebb méretű vásárló értékkel bir, a nemzet életében, mint bármely más ekkora ösz- szeg.” A pénz egy részét munkára alkalmatlanoknak közvetlen segélyként fizették ki; egy részét farmereknek, átutazóknak és fiatal munkanélkülieknek. A pénz nagyobb fele azonban egy hatalmas program keresztülvitelére szolgált, ami lehetővé tette, hogy a munkára alkalmas férfiak és nők tömegeit oly munkákra beoszthassák, amiket az egyes közösségek kezdeményeztek. A FERA, CWA és WPA, a munkaprogram eme három állomása millió és millió embert helyezett munkába. Ezek az emberek az utak, hidak, repülőterek, csatornák, iskolák és más középületek egész sorozatát építették. Nőket alkalmaznak, hogy iskolásgyermekeket meleg ebéddel lássanak el és ruhákat varjanak szükséget szenvedő családoknak. Tanítók, ápolók és professzionális egyének egész sora áll a támogatásra szoruló közösségek szolgálatára. “Most, hogy a depresszió krízisén túl vagyunk, a munka- program főként a WPA-re koncentrálódik, amely építési munkálatokon kivül (tehát szakmunkások és szakmanélküli napszámosok mellett) professzionális munkásokat foglalkoztat.” Mindeme munkatervezetek, mondotta Mr. Hopkins, a munkaalkalom létesítéséhez járulnak. A WPA által létesített profeszionális szolgálatok és művészeti tervezetek a közönség részéről a legnagyobb lelkesedéssel fogadtattak és bebizonyították, hogy eme tervek egy óriási iparág előfutárjai, ami a közeljövőben sok millió embert fog szolgálni. A következőkben foglalja össze Mr. Hopkins a WPA teljesítményéit: “A munkanélkülieknek munka kell, a népnek épületekre és szolgálatokra van szüksége, amelyeket sem a privát ipar, sem a kormány nem képes vállalni . . . Számos kisebb helyen és farmvidéken beigazolódott, hogy a WPA tervezetek ötven évvel vitte előre az életstandardot.” Amerika mindennapi életének javítása és gazdagítása az, ami Hopkins szerint a munkanélküli problémát megoldja és a munkanélküliség még teljes gazdasági talpraállás mellett is tényező marad. Szerinte a kormánynak továbbra is felelősséget kell vállalnia azokért, akik saját hibájukon kivül munka nélkül állnak. “A fizetéseket emelni, a munkaórákat csökkenteni kell. Meg nem illetett profitokat alacsonyabb egységárakba kell szorítani. Közel három millió hatvan éven felüli munkást ki kell vonni a munkáspiacról . . . Iskolakötelezettség minimális korát fel kell emelni.” Ámbár Mr. Hopkins nem utal arra, hogy miként juthat mind több és több munkás az általuk termelt cikkeknek jogosan megillető jussához, mindamellett úgy véli, hogy csak egy olyan rendszer életképes, amely a nemzeti jövedelem igazságos elosztására van alapítva. A jelenlegi rendszer, — állítja Hopkins — “képes lehet arra, hogy mindazon dolgokat, amelyeket most csak egyesek élveznek, minden munkásnak megadja: egy meleg, tisztességes otthont, egy egészséges diétát, megfelelő ruházatot, utazást, vakációt, automobilokat, rádiókat és egyetemi kiképzést, — mindenkinek aki óhajtja.” Flis. Ha Mr. Hopkins esztendőkig hivatalában lesz és fenti megállapításait csak részben kísérli megvalósítani, maga előtt fogja találni a rendszer oszlopait törekvésének a meggátlására. “A meg nem illetett profitok alacsonyabb megállapítása” csak politikai jelszó marad, csak az IWW tanítása alapján felépített ipari szervezetek alkalmasak ebben cselekedni és ezek a profitnak nem az alacsonyabb megállapítását teszik céljuknak, hanem a profit TELJES megsemmisítését. A posta hivatalok simán és pontosan működnek diktátorok nélkül is, valamint a haszon sem feltétlen szükséges hajtóerő. előtt házbérkönyvvel és pénzzel? Schwertnerné. Ez azután már túlsók volt a mészárosmestemek. Lármázni kezdett, hogy ez miféle modor és miféle módszer. Káromkodott, ugatott. De Schwertnerné asszony egyszerre igen határozott arcot vágott és igy szólt: — Figyelmeztetem, Flacheisel ur, hogy holnap elutazom! Hogy meddig maradok, nem tudom! Ha pontos lakbérfizetésre tart igényt, viselnie kell a következményeket is. — Következményeket! kö-vet- kez-ményeket! — üvöltötte a háziúr. De Schwertnerné már megint a szavába vágott: — Jó, elmehetek, de aztán ne csodálkozzék, ha majd csak 15-én vagy 17-én — — Adja ide! — fújta Flach- eisl és a házbérkönyvet és a pénzt egyszerre tépte ki kezéből. Eltűnt és visszajött: — Itt van! ... És ha ez még egyszer megtörténik, kiköltöz- ködhetik! Máris megfordult és bevágta az ajtót. — Kérem! Majd meglátjuk! — felelte Schwertnerné és fölment a lépcsőn. Flacheisl magánkívül volt a szemtelen zavarás miatt. Addig káromkodott és szitkozódott a hálószobában, amig a felesége teljesen föl nem ébredt. Vad fenyegetésekben tört ki és szidta ezt az “őrült asszonyt.” De a hónap elmúlt és az utolsó napon éjfélkor megint ott volt Schwertnerné. A háziúr akkora patáliát csapott, hogy a lakók minden emeleten fölébredtek, kinyíltak az ajtók, csupa zugás, morgás volt az egész ház. — A legközelebbi elsején költözködhetik — dörgött Flacheisl. — Maga őrült! Maga megveszekedett személy, maga...! — Köszönöm szépen! Majd találkozunk a bíróság előtt! — mondotta Schwertnerné és gyorsan a nézők felé fordult: — Az urak a tanúim! Ebben a házban megsértik a pontosan fizetőket! — Az ajtók gyorsan bezárultak. Másnap Flacheisel háztartási1 alkalmazottja felvitte Schwert- nernének az Írásbeli felmondást. Egy pillanatra — mondotta az asszony, viszatartotta a leányt, gyorsan elolvasta a levelet és aláfirkantotta: “A felmondás indokolatlan nem fogadom el és bírói döntést kérek!” Flacheisl ur majdnem megpukkadt, amikor ezt olvasta. Erei kidagadtak, lélegzete kifogyott, úgy üvöltött szobájában, mint akit szivenszurtak és azonnal ügyvédhez szaladt. Most azután drámai lett a helyzet. A házban növekedett az érdeklődés. Minden lakó szívesen látta, hogy a szigorú mészároznak olyan ellenfele akadt, mint a nyilván igen talpraesett Schwertnerné. Mielőtt még kitűzték volna a felmondás perének tárgyalását, Flacheisl már vádiratot kapott becsületsértés miatt. Idegei felmondták a szolgálatot. A legvadabb bosszuterveken törte a fejét. — Széttépni, széttaposni, szétvagdalni ezt a bestiát ! — mormogta minden ebédnél és elment az étvágya. És ugyan ki Írhatná le lelki- állapotát, amikor a következő történt vele: Durva becsületsértésért elitélték és arra való tekintettel, hogy a Flacheisl-féle “Házirend” alapján Schwertnerné teljesen kifogástalanul viselte magát, sőt bérlői kötelezettségének szinte túlzott lelkiismeretességgel tett eleget, a 1 felmondást hatálytalannak jelentették ki. Flacheisl ur megsemmisülve járkált odahaza. Folyton csak ezt morogta — ez a bolseviz- mus! Ez, ez . . . nem is tudom, micsoda. Felakasztom magam, ha ez az igazság! És — a hónap utolsó napján éjfélkor megint csak csöngettek. Flacheisl tudta, hogy ki áll az ajtó előtt. Tűrte a csöngetést. Egyszer, kétszer, háromszor süvített a csengő, végre is Schwertnerné kopogásba kezdett, kopogott, csengetett, kopogott és végül kiáltozott. Flacheisl kinyitotta az ajtót. Vérpiros volt az arca, két tigrisszem villogott benne. — Mit akar ? — kiáltott rá Schwertner- nére. — Bért akarok fizetni, kérem! — Mit, hogy mit? — kérdezte Flacheisl tajtékozva. — A bért! — felelte Schwertnerné jó hangosan. — Holnap, kérem! — felelte Flacheisl a legvégső önuralommal, de csak úgy reszketett a haragtól. — Menjen kérem most, menjen. —Elutazom holnap tizennégy napra! — kiáltotta Schwertnerné. — Menjen innét! Menjen azonnal! — tajtékzott Flacheisl. Erre azután Schwertnerné kiabálni kezdett és alaposakat dobbantott a padlón: — De a hétszentségét neki, a bért akarom megfizetni, ne mondjon nekem semmit, maga, maga . . . A ház lakói megint fölébredtek, az ajtók kinyíltak, szitok és káromkodás fölül és alul. — Ez rendzavarás, érti ? Menjen innen, mondom magának! Parancsolta Flacheisl halkan, mint valami leláncolt vadállat. — Csönd! Nyugalom! — hangzott mindenfelől és Flacheisl ajtaja becsapódott. Schwertnernének dolga végezet- lenül kellett távoznia. Az ember ne legyen szertelen, ha győzött, az egész ház az asszony ellen fordult. És — hogy megmondjuk a dolog végét — igazságot tettek, legalább is Flacheisl értelmezése szerint. Schwertnernét ugyanis elítélték éjjeli csend- háboritásért és Flacheisl felmondását érvényesnek mondották ki. Németből fordította: (ó—ó.)
